Forrás: ÉS

MEGYESI GUSZTÁV

Itt a konzervgyáriak beszélnek

Nem szeretnék Göncz Árpád helyében lenni. mmmmmmm Nemrég mutatta be az állami televízió a Front című, 1980-ban írt, majd a rendszerváltás után is megjelent novellájából készült tévéfilmet. A novella – hogy a filmről kíméletből egy szót se szóljak – arról szól, hogy a második világháború végén egy pattanásos arcú orosz katona gépfegyverrel a kezében meg akar erőszakolni egy vidéki özvegyasszonyt, aki az anyja is lehetne, a nő azonban visszakézből szájon vágja, aztán – tán mert a fia is a fronton van – kitör belőle az anyai ösztön, s a végén, mielőtt kitessékeli a fiatal katonát, meg is vacsoráztatja.

Nem telt el két nap a bemutató után, a Magyar Nemzetben Varga Klára már meg is írta A Göncz Árpád-féle gyalázat címmel, hogy a novella velejéig hazug, Göncz Árpád tulajdonképpen a Vörös Hadsereg nagy barátja, idilli képet fest a megszállásról, meghamisítja a történelmet, s hogy „ezt a tükröt olyanok tartják elénk, akik jogainkat, múltunkat, elődeink hősiességét, szenvedését, a magunk és gyermekeink jövőjét árulják el nap mint nap a tálnyi lencséjükért”.

Helyben is vagyunk, akár tovább is lapozhatunk, az egész szóra sem érdemes. Hanem az ember azt hinné, már amennyire naiv, hogy egy ilyen négyhasábos műkritikában, amelyik a nagy tekintélyű és mindig magas színvonalra törekvő Magyar Nemzet kulturális rovatában jelenik meg, ízeire lesz szedve a mű, mert egy ilyen témájú novellát (mint ahogyan más témájú novellát is) nagyon el lehet rontani, miképpen zseniálisan is meg lehet írni. Hogy ebben a kritikában ki lesz mondva, hogy elnagyolt, felszínes az írás, hogy kiformálatlanok az alakok, zavarosak a dramaturgiai pontok, s persze a stílus, ami nincsen; a szerző, úgy, ahogy van, tehetségtelen, ekképpen ki kell verni a tükröt a kezéből.

De nem. Göncz Árpád novellája a Magyar Nemzet olvasatában nem csupán azért végképp hazug, mert a történelmi források és a társadalmi emlékezet szerint a Vörös Hadsereg kontra lakosság párharcok az esetek döntő többségében nem békés vacsorával értek véget elnéző mosoly kíséretében, hanem mert olyan elismert kortárs személyiségekből váltott ki felháborodást, mint Lovas István és Szalay Károly.

Ez a megközelítés egy műkritikában azért eléggé új. Jó, a két ütőkártya közül Lovas István kompetenciáját a novella megítélésében még értem, elvégre a téma avatott ismerője, Szalay Károly azonban erősen véleményes eset, noha kétségtelenül hiteles forrás, hiszen irodalomtörténész, a nagyközönség leginkább a Magyar Demokratában közzétett, az éppen soros hazaáruló értelmiségiekről készített listáiról ismerheti, s minthogy a szerző sordíjas, ezek a listák vég nélkül fognak készülni ezután is, és egyre hosszabbak lesznek, míg életművé nem érnek. Ám Varga Klára nem ebbéli tevékenysége okán hivatkozik az irodalomtörténészre (bár ez is épp elég nyomatékkal bírna), hanem annak a történelmi ténynek az apropójából, hogy Szalay Károly a második világháború végén a kecskeméti konzervgyár orvosi rendelőjében dolgozott, és megszámolta, hogy az ottani alkalmazottak közül hány nőt erőszakoltak meg az orosz katonák. Hétszázból ötszázat. Göncz Árpád tehát hazudik, senki nem harcolt „leveskével a „felszabadítás” ellen”. Már persze, ha elfogadjuk, hogy egy novella minőségét és hitelét kizárólag a vonatkozó helyi és országos statisztikai adatok alapozzák meg. Persze, fiatal és még nem kellően pallérozott elméjű olvasók, netán bölcsészek akaratlanul is megkérdezhetik, hogy ugyan már, azért mert Szalay Károlyt a háború vihara egy konzervgyár orvosi rendelőjébe sodorta, és fityulát kötött a fejére, miért eleve rossz és hazug egy novella, amiben ráadásul egy büdös sor sincsen tartósítószerekről, konzervekről; mi tehát ez az őrület, s pláne a Magyar Nemzetben…?

Annál is inkább, mert hát szabadság volna, szabad szókimondás, vagy mi a szösz. Hát, ha én bátor kritikus vagyok, és hazugnak tartok egy irodalmi művet, akkor ragaszkodva a hivatásomhoz szétcincálom minden sorát, pontról pontra bizonyítom be álságosságát, nincsen isten és nincsen haza, sőt, novellánál nincsen Árpi bácsi meg elnök úr sem, meg hogy milyen jó vagy rossz ember a szerző, itt feladat van, ráadásul emelt színtű, igazi Magyar Nemzetes feladat, de mindenképpen szakmai, tehát a szerzőből a műve által csinálok hülyét, és bizonyítom be róla, hogy tehetségtelen, aztán mehet a tál lencséjéért. Sőt, ha ekkora történelemhamisításról van szó, egyenesen azt írom, hogy ez a novella olyan, mintha Pilhál György írta volna, az ötvenes szókincsével, és akkor Göncz Árpádnak befellegzett, Árpi bácsi volt, nincs; ennyivel tartozom az irodalomnak. Tudniillik ennél a lapnál folyik azért hasonló jellegű tevékenység, de mindig az odavaló mederben: példának okáért, Csontos kollega, aki most már nemcsak a Magyar Nemzet, de a honi publicisztika és irodalmi élet szellemi vezérének ismeri magát, legutóbb azt írta, hogy Kertész Imrénél száznál is több magyar írót tud, aki méltóbb volna a Nobel-díjra, Esterházy Péterről pedig havonta tesz közzé irodalompolitikai jelentéseket, hogy tulajdonképpen Esterházy „a magyar mondatok mestere”, az „íróóriás”, egyszersmind az „ordenáréságteljesítmény hiteles mércéje” mit keres az irodalomban szakmailag meg emberileg is, miért nem húz el a jó büdös francba. Ám mindez szigorúan vélemény, mégpedig irodalmilag alátámasztott, szakmai vélemény, tehát nem arra van alapozva, hogy mire emlékszik Szalay Károly tökösnővér a zöldbabkonzerves korszakából, hanem egyáltalán semmire sincsen alapozva, ennélfogva nem is lehet vele vitatkozni; legföljebb, hogy a száz legjobb író között Csontos kollega maga is benne van-e. Megjegyzem: benne. Értem én, hogyne érteném Csontos kollega világfájdalmát: jelentős gondolkodó, stílus- és gondolatművész, annak idején egészen kiváló mínuszos híreket írt, de hát a világ meg a magyar közvélemény, sajnos, szarik rá. Fájdalom látni, miként frusztrálódnak el legnagyobb elméink, de hát frusztráltak vagyunk magunk is: annak idején, amikor Csontos kollega irodalmilag leírta, hogy „a magam részéről levettem a kezemet az ÉS-ről”, most már bevallhatom, teljesen lebénult a szerkesztőség, ki-ki a habitusa szerint vagy összecsinálta magát, vagy órákon át nézett maga elé kifejezéstelen arccal, hogy mi lesz akkor most ezután, ilyen mentort nem találunk egyhamar, ki fog ezután csapásirányt mutatni, írót, művet, újságcikket a helyére tenni ebben a világnagy forgatagban; nemcsak Göncz, de Kertész Imre és Esterházy helyében se szeretnék lenni.

Göncz Árpádnál ráadásul már a témafölvetés is gyalázatos. Pedig normális kritikus szemében az ugye nem kérdés, hogy miért ne lehetne egy háborús helyzetet nem az általános, hanem éppen a különös által bemutatni, ha már az egyetemes irodalom mindig a különöshöz ragaszkodik, márcsak azért is, hogy elkerülje a sztereotip helyzeteket, a papírmasé figurákat. Nem ide tartozik (dehogyisnem), csak jelzem, hogy amikor én karon ülő voltam, az apámat két ávós vitte el éjnek idején, igaz, csak az egyiken volt bőrkabát, ami már önmagában történelemhamisítás, mert minden ávós bőrkabátos, és be van kötve az egyik szeme. Egyébiránt szabotázzsal vádolták az apámat, mert a selyemfehérítőben, ahol dolgozott, porrá foszlott a fehérítőkádban a katonai ejtőernyőselyem. Négy órán át állt az apám a kádnál fegyveres ávósok gyűrűjében, míg végre hajnalra rájött, hogy a kádban lévő rézdugó katalizálja előnytelenül a fehérítés folyamatát, ezért a rézdugót fadugóra kell cserélni. Akart is fadugót faragtatni az asztalossal, de az már dél óta az Andrássy út 60-ban időzött, végül homokzsákkal terítette be a rézdugót, fél óra alatt megszűnt a szabotázs. Apámat aztán ugyanaz a fekete kocsi hozta haza, a két ávós pedig – szörnyű kimondani, de – bocsánatot kért az anyámtól az ijedelemért, majd távoztak. Na most, konzervgyári adatokból tudjuk, hogy az ávósok nem így viselkedtek, de hát mit csináljak, nem volt se agyonverés, se kikötözés, de még ordibálás sem, mégis: az apám egész életében hallgatott erről az esetről, s anyám is csak évtizedekkel később mesélte el, és a hangja teli volt gyűlölettel. S tán éppen azért, mert az ávósok emberi hangot ütöttek meg, lábat töröltek, mielőtt a szobába léptek, halkan beszéltek, és mikor hajnalban elmentek, jó éjt kívántak (kösz); de tán úgy van az, hogy pont a megszokott, civilizált körülmények közepett lehet igazán és életre szólón méltóságba tiporni a másikat; a novellaírás – gondolom én – nem Terror Háza.

Megengedem, mindez egyáltalán nem fontos. Mert hát miről beszélünk? Ez az ország verbálisan megsemmisült, csak én hittem azt, hogy van néhány dolog, ami érintetlen tud maradni, szavakban legalább. Rendben van, közgazdaság mint olyan nincs többé, az alapvető fogalmai megszűntek létezni, most luxusprofit van meg árletörés; gondolom, egészen a háromhatvanas kenyérig, akkor majd munkásőrnek megyünk. Ebben az országban azon folyik hetek óta a vita, hogy hány decibelig elfogadható még kórusban zsidózni a futballmeccsen, és hogy folyamatosnak tekinthető-e a zsidózás, ha légszomj miatt időnként tíz másodpercre félbeszakad. Ombudsman nyilatkozik a köztéri padok karfásításáról, hogy nem az a baj, hogy a padokra karfákat szereltek elűzendő a hajléktalanokat, hanem hogy ki van mondva, hogy a karfák a hajléktalanok ellen készültek, mert ilyet nem szabad kimondani, a karfákat halkan illendő és alkotmányos fölszerelni. Továbbá az is fő kérdés, hogy joga van-e az önkormányzatnak biztonsági emberekkel dolgoztatni kilakoltatásnál, s hogy milyen udvariassági formulákkal tartsák fenn a rendet a cigány szó használatát szigorúan mellőzve, ha azok mégse akarnak kiköltözni, a cigány szó ugyanis sértő. Plusz most már politikai ellenfelünk nemi élete is: újságba kiírva, tévében bemondva, hogy név szerint melyik miniszter mikor, hol és kivel csalta meg a feleségét, vagy csak flörtölt, beszélt, búgott, bájolgott telefonon, s mindez lehallgatásilag bizonyítva. Azt én értem, hogy a szó, a mondat kizárólag arra kell, hogy ellenséget lehessen kiáltani, hazaárulót, nemzetrontót, történelemhamisítót vagy bolsit (ami ugyanaz), az ellenség pedig annyira veszélyes, hogy ellene minden eszköz bevetése megengedhető, most még csak verbálisan, aztán majd meglátjuk. Én azonban úgy gondoltam, hogy néhány jelentéktelen apróság, mondjuk irodalom, család, gyerek, a másik anyja, de még az is, hogy flört, hóka-móka, félrelépés, hogy ezek azért mégse, mert ezek tabuk, ezeket békében kellene hagyni, már mindjárt legelébb is a nemi életet (még kémügy fennforgása esetén is), mert ha másra nem is, de arra még szükség lehet jobb időkben, akár a Fidesz politikai bizottságának is.

Hanem, hogy most már szöveg sincsen. A szövegnek nem a szöveg maga ad tartalmat, hanem ami nincs benne, és ez a nincs most már a közbeszéd része. Az index.hu-n van egy Korrektorblog nevű rovat, ebben hétről hétre elemeznek többnyire közéleti szövegeket, szigorúan nyelvészeti alapon. Szétszedték itt már Gyurcsány Ferencnek az írásban kimondottan és meglepően lapos és igénytelen szövegeit, amire pedig az egész kancellária rappelni szokott identitászáró báli rendezvényeken. Legutóbb azonban a másik párt választási szlogenjei kerültek terítékre, mégpedig kizárólag abból az aspektusból, hogy ma már magyar ember s magyar intézmény szinte kizárólag csak a „mely” vonatkozó névmással képes két tagmondatot összekapcsolni, nem ismeri a mutató névmásokat, például az „ezt”, az „ezeket”, nem azt mondja és írja, hogy „vannak rossz dolgok, ezeken változtatni kell”, hanem hogy „vannak rossz dolgok, amelyeken változtatni kell!”, amiben az is benne van ugyebár, hogy vannak azonban olyan rossz dolgok is, amelyeken nem kell változtatni, sőt eszünk ágában sincs – ezért jók az ilyen nyelvi rovatok.

Nos, eme okfejtés óta ég a blog, részrehajlásról, a párt, és személyesen az Orbán Viktor elleni tudatos, lejárató hadjáratról, hadd ne mondjam, hazaárulásról, nemzetgyalázásról ír, aki épp arra téved; amiben persze az is benne van, hogy a világ halad, s immáron a konzervgyár is be van kötve a világnagy nemzeti áramkörbe, a tökösnővérek pedig nem ismernek tréfát.

Lesz itt még Felelet- meg Lila tinta-vita.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 51. szám