VÁSÁRHELYI MÁRIA
Nem így képzelte a Rendet
Szimbolikus történetek Eörsi halálának árnyékában
November 8-án, kedden délben, azokban a percekben, amikor az Óbudai köztemetőben a szerző előadásában megszólaltak Ginsberg Father Death Blues című dalának első hangjai, és Eörsi István hamvait a felszökő vízsugár szétszórta a négy égtáj felé, a Fővárosi Átélőtáblán ítéletet hirdettek. Schmidt Mária felperes ugyanazon szerző két különböző írása miatt indított pert a Népszava és az Élet és Irodalom ellen. A tárgyaláson a szerző, Eörsi István – objektív akadályoztatás: elhalálozás – miatt nem lehetett jelen. Amikor a tárgyalás során az Élet és Irodalom jogi képviselője egy mellékmondatban megjegyezte, hogy egyébként éppen ezekben a percekben temetik Eörsi Istvánt, egy pillanatra dermedt csend ülte meg a tárgyalótermet. A csendet Schmidt Mária ügyvédje törte meg; „Nagyon tiszteltem Eörsi Istvánt, az Isten nyugosztalja”, mondta, majd tovább sorolta Eörsi véleménynyilvánítás útján visszaesőként elkövetett „bűneit”.
Az előző nap, hétfőn, egy másik perben a Pesti Központi Kerületi Bíróságon Eörsi Istvánnak vádlottként kellett volna megjelennie a Schmidt Mária magánvádló által indított büntetőperben. Ezen a tárgyaláson sem a magánvádló, sem a vádlott nem jelent meg. A vádlottat az előbb említett objektív körülmény akadályozta abban, hogy megjelenjen; hogy a magánvádló miért nem volt ott, arra sem ő, sem ügyvédje nem adott magyarázatot. A személyiségi és a büntetőjogi per tárgya egyaránt az volt, hogy Eörsi István, amikor a perben született ítéletet kritizálja, a perbe fogás és pervesztés veszélye nélkül idézheti-e azokat a jelzőket, amelyekért korábban elmarasztalta a bíróság.
Pontosabban: a Fővárosi Átélőtábla ugyanezen eljáró tanácsa azt már korábban leszögezte, hogy bár mind az Emberi Jogok Európai Bírósága, mind pedig a magyar Alkotmánybíróság szerint a szabad véleménynyilvánításhoz való jog olyan alkotmányos alapjog, amely csak különösen indokolt esetekben korlátozható, a közszereplők pedig csaknem korlátlanul bírálhatók, Schmidt Máriáról mégsem írhatja le Eörsi szabadon a véleményét. Az ítélet indoklása rendkívül leleményes. Ami a „züllött” jelző használatát illeti, ezt a bíróság egész egyszerűen megfosztotta eddigi köznapi jelentésétől, mivel használatát csak egészen extrém esetekben tartja jogszerűnek. Az ítélet szerint ugyanis züllöttnek csak az nevezhető, aki „erkölcsi romlottságánál fogva kiszakadt a tisztességes emberek közösségéből, aki erkölcsileg elaljasult”. Azzal kapcsolatban, hogy ezek után milyen megfogalmazást kell alkalmaznunk az intellektuális romlottság kifejezésére, nem adott útmutatást a bíróság. Mint ahogy az is homályban maradt, hogyan definiálható a tisztességes emberek közössége, kiket tekinthetünk e közösség alkotórészeinek, és mit jelent, valamint hogyan bizonyítható az innen való kiszakadás. Az ítélet betartását nagymértékben nehezítheti a tény, miszerint ha például a Google keresőprogramba beírjuk a züllött szót, akkor összesen 25 800 találatot regisztrálhatunk, ami jelzi, hogy a köznapi szóhasználatban eléggé bevett jelzőt tiltott ki a bíróság a köznyelvből. A „történelemhamisításra specializálódott üzletasszony” kifejezéssel elkövetett jogsértést ennél is furfangosabban indokolták. Minthogy a fenti kijelentést véleménynek tekintette a bíróság, ezért nem adott lehetőséget Eörsi Istvánnak arra, hogy megindokolja, miért használta ezt a kifejezést a történész asszonnyal kapcsolatban. Ezt követően viszont a jogsértés tényét azzal indokolta, hogy a kifejezés használata a felperessel kapcsolatban „indokolatlan, valótlan és különösen sértő”. Ez a megállapítás annyiban feltétlenül jogos, hogy Eörsi a bíróság tiltása miatt az eljárás során valóban nem indokolhatta meg a szóhasználatot, amely így azután tényleg indokolatlan maradt, jóllehet Eörsi vaskos dokumentumköteggel készült arra, hogy kifejtse, miért jutott erre a következtetésre. Mindemellett a hatályos eljárásjog egyértelműen leszögezi, hogyha egy kijelentést véleménynek tekint a bíróság, akkor nem vizsgálhatja annak érték- és valóságtartalmát. Ennek megfelelően jogi képtelenség egy véleményt indokolatlanságára vagy valótlanságára hivatkozva jogsértőnek minősíteni, és a véleményezőt emiatt elmarasztalni.
Eörsi István és a tények ismeretében nem meglepő, hogy az író képtelen volt beletörődni, hogy „a bíróság megszabhatja, hogy az írók és az újságírók milyen szavakat használhatnak”, ezért aztán újra és újra elismételte véleményét a történész asszonyról, aki pedig ezért újra és újra beperelte őt és az írásait közreadó orgánumokat.
E véget nem érő, erkölcsi és jogi abszurditásoktól sem mentes persorozat előzménye az volt, hogy a közpénzekből fenntartott Terror Háza vendégül látta Ernst Nolte német történészt, akinek a zsidóság kiirtásáról vallott nézetei hazájában és szerte a világon sokakban megütközést keltettek. Nolte írásaiban és előadásaiban a holokausztot elemezve egyebek között azt fejtegette, hogy bizonyos szempontból értékelendő, hogy a náci koncentrációs táborokban kegyetlenkedési szándék nélkül, mint a férgeket, úgy irtottak ki közel hatmillió embert. Nolte nevéhez kötődik az a „kísérlet” is, amelynek során stopperórával megmérte, mennyi ideig szenvedhettek a gázkamrában az áldozatok. A mért 40 másodperc számára bizonyos értelemben megnyugtatónak tűnt – ennyi időre volt szükség ahhoz, hogy a gáz végezzen az áldozatokkal. Egy, a „kegyetlenkedési szándékot” és „fájdalom nélküli” halált éppen csak elkerülő holokauszt-túlélő, akinek számos családtagja, barátja, ismerőse és polgártársa e humánus eljárás áldozataként végezte, rossz néven vette, hogy az egyebek között az ő adóforintjaiból is működő többnapos rendezvénysorozat keretében ünnepelte a német történészt. Az ünnepségsorozatra az adott okot, hogy a német történész A fasizmus korszaka című könyvét – ugyancsak közpénzekből – a Terror Házát működtető alapítvány lefordítatta és kiadta. A „túlérzékeny Túlélő” az Élet és Irodalom hasábjain egy nyilvánvalóan abszurdnak szánt glosszában adott hangot nemtetszésének, amelyben azt javasolta Nolténak és az őt vendégül látó igazgató asszonynak, hogy személyesen is kipróbálhatnák, meddig tartottak a gázkamrába küldöttek szenvedései. Ezen viszont az egyébként szelíd szavú és választékos modorú Schmidt Mária és a vele tandemben kerekező Gerő András olyannyira felháborodott, hogy egyszerűen és keresetlenül lenácizta a Túlélőt, és náci szellemiségűnek nevezte a glosszát közreadó ÉS-t. Felháborodásukat és az ennek kifejezésére szolgáló nácizást – saját állításuk szerint – a glosszában tetten érhető gyűlöletbeszéd motiválta. A gyűlöletbeszéd ellen közösen szövetkező páros külön pikantériája, hogy Schmidt Mária az egyik gyakran idézett, prominens szereplője annak a 2001-ben megjelent kötetnek,1 amelynek célja a magyarországi gyűlöletbeszéd dokumentálása volt, és amelynek egyik szerkesztője Gerő András.
Ezt követően bontakozott ki az ÉS hasábjain az a vita, amelyben mások mellett Eörsi István is kifejtette – kétségtelenül nem túl hízelgő – véleményét a nácizó tandem mindkét tagjáról és felháborodásuk tárgyáról. Az írás megjelenése után Schmidt Mária pert indított Eörsi ellen, mégpedig saját állítása szerint azért, mert „azt szerettem volna elérni, hogy a személyemet tartsa tiszteletben, hogy adja meg nekem azt a tiszteletet, ami mindenkinek kijár. És hogy próbáljuk meg valahogy a közbeszédnek a határait a személynek a lejáratásától megszabadítani. Nem gondolom, hogy megengedheti magának azt, hogy ilyen jelzőket használjon velem szemben”. A bíróság pedig jogerősen úgy döntött, hogy Eörsi István megsértette Schmidt jóhírnév-védelméhez fűződő személyiségi jogait, ezért háromszázezer forint pénzbírság megfizetésére és elégtételadásra kötelezte az írót.
Ám Eörsi, aki életének elmúlt öt évtizedét a szabadságért és demokráciáért vívott küzdelemre tette fel, az ítéletet pedig okkal, joggal a véleménynyilvánítás szabadsága elleni merényletként értékelte, nem nyugodott bele a döntésbe, újabb és újabb írásokban fejtette ki véleményét immár nem csupán Schmidt Máriáról, hanem az ítéletről is. Schmidt Mária pedig újabb és újabb pereket indított Eörsi és a véleményének nyilvánosságot biztosító orgánumok ellen. Pereskedő kedvének felszításában – a számára kedvező első ítélet mellett – szerepet játszhatott az a jogi abszurd is, hogy biztos lehetett benne, másodfokon az összes általa indított személyiségi jogi per ugyanazon eljáró tanács elé kerül, amely az első jogerős ítéletet meghozta. És persze eltökéltségét fokozhatta annak biztos tudata is, hogy azok, akiknek személyiségét ő nem tartja tiszteletben, akikkel kapcsolatban nem csupán gyűlölködő véleményt, hanem rendszeresen valótlanságokat is terjeszt, szemben vele, soha nem fognak a bírósághoz fordulni azért, hogy Schmidt Mária ne mondhassa el róluk – mégoly sértő és durva – véleményét. Ahogyan Eörsi indokolta, hogy miért nem perli be az őt folyamatosan rákosistázó és sztálinistázó történészt; „a szabad sajtó senkit sem korlátozhat abban, hogy olyan unintelligens legyen, amilyen csak tud”.2 Nem fordult a bírósághoz a Viktor című könyv szerzője sem, akit Schmidt szerint „egy tisztességes világban lelőnének, mint egy kutyát”, természetesen nem perelte Schmidt Máriát a jelenlegi miniszterelnök sem, akit egyéb válogatott sértések és hazugságok mellett gerinctelennek, gyávának és nemzetietlennek, valamint Kun Béla és Rákosi Mátyás – közismert gyilkosok – politikai örökösének titulált, és a legsötétebb idegen megszállás alatt eltöltött pártállami időkre jellemző magatartással vádolt.3 Nem perelte őt Bozóki András miniszter sem, akit teljes politikai analfabétaként, önelégült, arrogáns, határtalanul cinikus, etikátlan yuppie-ként jellemzett,4 és nem perelt a lenácizott túlélő, valamint a náci szellemiségűnek titulált hetilap sem. Mint ahogy nem fordult bírósághoz az igazgatónő által rendszeresen lefasisztázott, lesztálinistázott, lerákosistázott, lenemzetárulózott baloldali és liberális közéleti szereplők hada sem.5 És természetesen nem perelte be a tandem másik tagját, Gerő Andrást sem Méray Tibor, sem Eörsi István, amikor „sztálinista gondolkodású és logikájú értelmiséginek”, „a Rákosi-rendszer parancsnokának”, „őskori leletnek”, „a magyarországi gyűlöletbeszéd letéteményeseinek”, esztétikailag értékelhetetlen életművet létrehozó alkotóknak nevezte őket nagy nyilvánosság előtt .6 Mindez pedig Gerő esetében azért különösen érdekes, mert, amint ezt számos alkalommal kifejtette, azért tartja ugyanolyan „szennylapnak” az Élet és Irodalmat, mint a Demokratát, mert „az ÉS és a Demokrata is konzekvensen arra törekszik, hogy nem egy véleményt kritizál, hanem mindig a véleményt megjelenítő személy ellen szólnak ezek a hangok. Mindig a személyt akarják hitelteleníteni, és erkölcsi és intellektuális minősítésekkel ellátni” (Klubrádió, 2004. szept. 2.). Márpedig ahogyan Gerő Mérayról és Eörsiről nyilatkozik, azt akár az általa adott gyűlöletbeszéd-definíció iskolapéldájának tekinthetjük, azzal a minősíthetetlen módszerrel megtoldva, hogy úgy olvas a fejükre fél évszádnál is régebbi történeteket, mintha nem lenne pontosan tisztában azzal, hogy e „két öreg sztálinista” 1953 óta saját szabadságát és egzisztenciáját is kockáztatva küzdött Magyarország demokratizálásáért. Többek között oly módon, hogy saját tévedéseit a nyilvánosság elé tárva próbálta a következő generációk tagjait óvni attól, hogy még egyszer elkövessék ugyanazokat a hibákat. Hiszen tévedéseikről, és ha tetszik, bűneikről éppen tőlük tudhatjuk a legtöbbet.
Ám maga az igazgatónő, akinek szófordulatai között a baloldal és a liberálisok által használt „kettős mérce” már afféle kötőszóként szerepel, gondosan megválogatja, hogy kit rángat a bíróság elé azért, hogy beléfojtsa a szót. Többszöri fogadkozása ellenére sem perelte be például a híres holokauszt-kutatót, jóllehet R. L. Braham A holokauszt című tanulmánykötetében oldalakon keresztül sorolja Schmidt Mária érdemeit „abban a történelemhamisító hadjáratban, amely többek között a holokauszt tisztára mosását is feltételezi”.7 Braham az Eörsi által írottaknál súlyosabb vádakkal, történelemhamisítással, a történelmi tények manipulációjával, intellektuális tisztességtelenséggel, a neofasiszták érdekeit is szolgáló tevékenységgel, a szélsőséges nacionalistákkal kötött szövetséggel, a holokauszt trivializálásával és relativizálásával vádolja Schmidtet.8 Nem meglepő azonban, hogy a történész asszony, ígérete ellenére, mégsem fordult bírósághoz, hiszen pontosan tudta, hogy ebben az esetben nem a Fővárosi Átélőtábla mondaná ki a végső verdiktet, és azzal is tisztában volt, hogy nemzetközi színtérre kerülve kizárólag saját magát járatná le egy ilyen perben.
És érdeklődve várom, vajon perbe fogja-e a Terror Háza igazgatója azokat a korábbi eszme- és harcostársait, akik egy általuk szerkesztett internetes portálon Egy kulcsfideszes kétkulacsossága címmel írtak „nagy ívű leleplezést” róla, amelyben vastag betűvel kiemelve idézik Eörsi peresített mondatait Schmidt kétkulacsosságának bizonyítékaként.
Hogy Schmidt Mária személyiségi jogaival kapcsolatos érzékenysége meglehetősen szelektív, az abból is kiderül, hogy bár a bíróságra benyújtott keresetben eredetileg az Élet és Irodalom és a Népszava mellett perbe fogta a közszolgálati televízió reggeli műsorát és egy kereskedelmi rádiót is, mindazokat az orgánumokat tehát, amelyek lehetőséget adtak Eörsinek, hogy kifejtse az ítélettel kapcsolatos véleményét. Utóbbi kettő ellen azonban az első tárgyalás előtt visszavonta a keresetet, amiből nem következtethetünk másra, mint hogy léteznek számára a jó hírnevénél fontosabb dolgok is. Hogy miféle háttéralkuk születhettek ebben az ügyben, azt nyilván soha nem tudjuk meg, nehéz megérteni azonban, miként is van az, hogy ami a nyilvánosság egyik fórumán olyan súlyos sérelmet okoz valakinek, hogy azért még egy haldokló embert is a bíróság elé citál, az egyik-másik, egyébként sokkal szélesebb fórumon nem sérti a jó hírnevét.
Schmidt Mária azonban nem alaptalanul bízik abban, hogy fenyegetőzéseit és megfélemlítési akcióit siker koronázza. A Népszabadság – kifejezetten a pertől tartva – Eörsi egy, az üggyel foglalkozó írását annak ellenére sem közölte, hogy a szerkesztő vezércikkben írta meg, hogy annak minden mondatával egyetért.
És Schmidt Mária sikerét bizonyítja az a történet is, amelyről Eörsi maga számolt be. Bár nyilván nem annak szánta, mégsem hagyhatott volna ránk súlyosabb figyelmeztetést, mint Megcenzúráztak9 című utolsó írását. Eörsi Istvánt, aki a szóból élt, és akinek „két szenvedélye volt; a szabadság és a szerelem”, nem érhette volna súlyosabb jogsérelem, mint az, hogy mondanivalóját, tudta és beleegyezése nélkül, a retorziótól való félelem miatt megcsonkítják. Történt pedig, hogy halála előtt néhány héttel beszélgetésre hívták a Nap-kelte stúdiójába. Mivel betegsége ekkor már igencsak előrehaladott állapotban volt, és minden reggel magas lázzal ébredt, előre figyelmeztette a műsorkészítőket, hogy egyrészt nincs túl jó fizikai állapotban, másrészt tízre feltétlenül a kórházba kell érnie. A műsorkészítők ennek ellenére ragaszkodtak az interjúhoz, és megállapodtak, hogy negyed kilenckor elkezdik a beszélgetést, mert akkor biztosan nem késik el a kezelésről. Eörsi a megbeszélt időpontra megérkezett, ám a következő háromnegyed óra alatt nem sikerült sort keríteni az interjúra. A láthatóan rendkívül rossz fizikai állapotban lévő író előtt négy vagy öt, nyilván rendkívül fontos embert hívtak be a stúdióba, és mire sorra került volna, mit ad isten, a műsoridő lejárt. Ágy kilenc óra után vették fel vele a beszélgetést, és abban egyeztek meg, hogy szerdán kerül adásba. Azt, hogy szándékosan vagy véletlenül alakultak-e úgy az események, hogy Eörsi ne beszélhessen élőben, már soha nem fogjuk megtudni, az előzmények és a következmények alapján azonban nehéz elhessegetni a szándékosság gyanúját. Azt sem tudhatjuk, csupán sejthetjük, hogy Eörsi talán elsősorban azért vállalkozott a számára rendkívül megterhelő beszélgetésre, hogy újra elmondhassa, mennyire abszurd helyzetnek tartja, ha ő egy történészre azt mondja, hogy hazudik, és ezt az állítását tények garmadával dúcolja alá, a bíróság akkor is újra és újra elítélheti a történész jó hírnevének megsértése miatt. A riporter figyelmeztetésére, mely szerint ezek a mondatok ismét súlyos százezreibe fognak kerülni, Eörsi azt válaszolta, hogy nem baj, amíg van pénze, fizet, ha pedig már nem lesz, akkor létrehoz egy alapítványt, „hogy az érdemdús történész mindig kézhez kaphassa a perekben szerzett jövedelmeit”. Az adásban azonban mindebből semmi nem hangzott el, mivel a fürge ujjú szerkesztők ezt a részt úgy, ahogy van, kivágták a beszélgetésből. Amikor pedig Eörsi ezt az ÉS hasábjain – utolsó megjelent írásában – szóvá tette, akkor a Nap-kelte készítői azt próbálták elmagyarázni, hogy kizárólag Eörsi érdekében vágták ki a beszélgetésből azt a részletet, amelyet Eörsi talán a legfontosabbnak tartott. Egyszerűen szólva saját magától próbálták megóvni az írót. Valójában mindegy is, hogy a műsorkészítők valóban Eörsit vagy inkább saját magukat kívánták-e megkímélni egy újabb pertől. De vajon hogy képzelhették, hogy joguk van ahhoz, hogy azt az Eörsit óvják önmagától, akivel ezt, összehasonlíthatatlanul szorongatottabb helyzetekben, saját börtöntársai sem tudták megtenni. Börtöntörténetek sora szól arról – esetenként rabtársai rémületére -, hogyan pimaszkodott a börtönőrökkel, vigyorgott fogva tartói arcába a végletekig kiélezve a rab és a rabtartó között kialakuló abszurd helyzeteket. Akkor sem azért tette, mert nem volt képes felmérni cselekedetei és szavai súlyát és lehetséges következményeit, hanem mert így akarta megalázni fogva tartóit, és értésükre adni, hogy nem tudják megfélemlíteni. A műsorkészítők valószínűleg jól mérték fel a helyzetet, nevezetesen azt, hogy e mondatok elhangzása után újabb perekre és újabb pénzbírságok kiszabására kerül majd sor, azt az egyáltalán nem praktikus és igazán korszerűtlen magatartást pedig már egyáltalán nem értik, hogy valaki ennek biztos tudatában is fontosnak tartja, hogy újra és újra elhangozzanak ezek a mondatok. Nem másért, csak annak bizonyítására, hogy nem lehet mindenkit perekkel és bírságokkal megfélemlíteni, és ha ez nem sikerült az akasztófa árnyékában Kádár pribékjeinek, és a diktatúra évtizedei alatt, akkor miért sikerülne most, a demokráciában. Mert bár Eörsi maga egész életében extravagáns és modern szeretett volna lenni, ebben a vonatkozásban már régen nagyon elavult és korszerűtlen volt.
Jól láthatóan nem volt elég extrém a nemzetközi és magyarországi jogvédő szervezeteknek és önkéntes jogvédőknek sem. Hiszen ugyanazok a jogvédők – akiknek jól láthatóan szívügyük, hogy Bácsfi Diana, Bencsik András, szélsőjobboldali orgánumok és szervezetek háborítatlanul adhassanak hangot mindenféle fórumokon emberiségellenes, kirekesztő, rasszista nézeteiknek, és azonmód felemelik szavukat, ha bárki bármilyen módon korlátozni kívánja őket ebben – egyetlen alkalommal sem hallatták hangjukat akkor, amikor a bíróságon egymás után születtek meg az Eörsit elmarasztaló ítéletek. Igaz, hogy Eörsi véleménye a szélsőjobboldaléval összehasonlítva partikuláris, csupán egy történészről és az általa megtestesített mentalitásról mondott véleményt, szemben a szélsőjobboldali véleményformálók egész népcsoportok kirekesztésére uszító globális álláspontjával. Az is tény, hogy míg Eörsi szavainak csupán saját hitele adott súlyt, és ezért senkiben nem kelthettek félelmet, a szélsőjobboldal komoly politikai támogatottságot tudhat maga mögött, és ezért emberek széles tömegeiben kelt félelmet. És nehezen vitatható, hogy Eörsi törekvései inkább szolgálták a közérdeket és a közjót, mint a radikális jobboldalé. De talán mindez sem elegendő ok arra, hogy az ő jogai kevésbé legyenek fontosak, mint azoké, akiknek jogegyenlőségéért olyan elszántan küzdenek a hazai jogvédők. Különösen mivel jól látható, hogyha Eörsit nem is, de a számára nyilvánosságot jelentő fórumok jelentős részét sikerült megfélemlíteni.
Súlyos farkasvakságban szenved, aki úgy érzékeli, hogy manapság a véleménynyilvánítás szabadságára leselkedő legsúlyosabb veszély egy olyan törvény esetleges elfogadása, amely szankcionálni kívánja a gyűlöletbeszédet. Ha bárki veszi a fáradtságot, és végigül néhány bírósági tárgyalást, vagy áttanulmányozza az elmúlt években a jó hírnév megsértése ügyében született, egymásnak esetenként szögesen ellentmondó ítéleteket, valamint nyomon követi az ügyészség elszánt igyekezetét, ahogyan a sajtó munkatársait „móresre kívánja tanítani”, akkor világosan látnia kell, hogy milyen, egy kilátásba helyezett törvény megalkotásánál sokkal akutabb és közvetlenebb veszélyek fenyegetik a véleménynyilvánítás szabadságát manapság nálunk. Ezt érzékelte Eörsi István is, aki „végigvigyorogta” a börtönéveket és a Kádár-rendszer évtizedeit, ám akinek az elmúlt évtizedben egyre gyakrabban fagyott arcára a vigyorgás. Mert, amint egyik írásában megvallotta, a diktatúra mocsokságain könnyű volt vigyorogni, hiszen ahhoz nem volt semmi köze, ám a születő demokráciáról ugyanezt nem mondhatta el. Azért, ami 1990 után történt, felelősnek érezte magát.
Van úgy, hogy egy temetésen az embernek eszébe jut a profán gondolat: milyen kár, hogy akitől búcsúzunk, nem lehet jelen. Számomra ilyen volt Eörsi István temetése. Nem azért, mert sokan voltunk, és sok „fontos ember” is megjelent, inkább azért, mert azok közül is sokan eljöttek, akiket Eörsi – sokszor igazságtalanul és durván – megbántott. Ezek közé tartozom én is. Ám pontosan emlékszem, hogy akkor is kíváncsi voltam a véleményére, arra, amit írt, amikor érintkezésünk a köszönésre korlátozódott. Mert akkor is tudtam, hogy egy komoly és művelt intellektus, egy független elme, egy megvesztegethetetlen és a vakmerőségig bátor ember véleményét olvashatom. És ma már azt is tudom, hogy pótolhatatlan űrt hagyott maga után. És mindeközben azt is megértettem, hogy kik és miért gyűlölték őt oly nagyon. Legfőképpen azok, akiknek a véleménye nem fontos, akiknek a véleménye senkit nem érdekel. Akiknek a hatalom szélvédett árnyékából kell beszólniuk ahhoz, hogy odafigyeljenek rájuk, és akkor is csak azért, mert szavaik a hatalom üzenetét közvetítik. Szavaiknak nincs önsúlyuk, és csupán miniszterelnökök háta mögül kibeszélve, a hatalom üzenetét közvetítve válik figyelemre méltóvá, amit mondanak. Nem csodálom, hogy gyűlölték azt, aki egy szál egyedül állva több figyelmet tudott kivívni, mint ők a mögöttük álló teljes hatalmi gépezettel.
Eörsi Istvánnal nagyon sok mindenben nem értettem egyet. Gyakran haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet. Lehet, hogy csak csekély mértékben értettünk egyet a közélet kérdéseinek megítélésében. Ahogy ő Adyról írta, én róla tudtam mindig is, hogy ő Valaki, ami ebben a senkik által determinált világban nem kevés.
1 Antiszemita közbeszéd Magyarországon 2000-ben, szerk.: Gerő András-Varga László-Vince Mátyás, Budapest, 2001.
2 Eörsi István: A sajtó szabadsága. Élet és Irodalom 2004/39.
3 Schmidt Mária: Lássunk tisztán, Népszabadság, 2005. aug. 4.
4 Schmidt Mária: Frontális támadás a magyar kultúra ellen, Magyar Nemzet, 2005. szept. 14.
5 Lásd például: Schmidt Mária: A koalíció és az államfőjelölés, Magyar Nemzet, 2005. máj. 12; Az internacionálé és a magyar nemzet érdekei, Magyar Nemzet, 2004. ápr. 20.; Gyorsbüfé garanciával, Magyar Nemzet, 2004. júl. 17; Felzabált eredetmítosz, Magyar Nemzet, 2004. júl. 3.; Lássunk tisztán!, Népszabadság, 2005. aug. 4. stb.
6 Gerő András: A lelet, Népszava, 2003. dec. 20. Pikó András interjúja Gerő Andrással. Mozgó Világ, 2004/6.
7 Braham, R. L.: A holokauszt, 235-239 o., Láng Kiadó, Budapest
8 Braham u.o.
9 Eörsi István: Megcenzúráztak, Élet és Irodalom, 2005/40.
Élet és Irodalom
49. évfolyam, 48. szám
december 5th, 2005 at 13:34
Nagyon jó cikk, Vásárhelyi Mária írását mindig érdemes elolvasni.
december 6th, 2005 at 07:41
ebarat
” Síron túl is perel a radikális jobboldal?”
Schmidt Mária véleményem szerintem csak egy jól működő bábuja a radikális jobboldalnak. A Terror Házában jól érezheti magát adófizetők forintjain és ha valaki megkísérli őt ebből a nyugodalmas poziciójából kibillenteni, azonnal elrohan a bíróságra és keresi a „maga igazát”. Elhiszem, hogy személyiségi jogait sérti, ha valaki a hibáit felemlíti, hiszen elég sokat tud felsorolni.
Védelmére a jobboldal által befolyásolt bíróságok mindig felemelik hangjukat és büntetik azt, aki mer ellene tenni, mégha ez csak szóval történik. Történelem sajátos felfogását szólás szabadság zászlójával takargatva védelmezi, más szólás szabadságának megtiprásával.
Még a hallottakkal is szembeszáll. Ehhez nagy bátorság és erkölcsi tartás kell.
december 8th, 2005 at 21:44
Eörsire mindig felnéztem, tiszteltem és szerettem. Elvei mellett minden helyzetben kitartott, sosem akart megfelelni másoknak, vagy az aktuális divatnak. Halálával egy pótolhatatlan ember veszett el.