Forrás: Erec

„Izrael Állama, a zsidó nemzet és az egyetemes humanitás sokkal tartozik Simon Wiesenthalnak, aki egész életét annak a célnak szentelte, hogy a múlt szörnyűségei ne felejtődjenek el és a gyilkosok ne menekülhessenek el.” – adta ki közleményében Ariel Sharon miniszterelnök a nácivadász halála alkalmából.

Simon Wiesenthal azok közé tartozott, akik túlélték a náci haláltáborokat. De sok túlélővel ellentétben ő nem tért vissza polgári foglalkozásához, az építészethez, hanem a világ legismertebb nácivadásza lett. Nem csak a soá hatmillió zsidó áldozatának, hanem minden, a nácik által meggyilkolt ember lelkiismerete és szószólója lett.

Amikor azt tudakolták tőle, mi tevékenysége célja, válasza ez volt: „Nem akarom, hogy a történelem arról tanúskodjon, hogy a nácik emberek millióit gyilkolhatták meg büntetlenül.” „Sok kitüntetést kaptam életemben, Ha meghalok, a kitüntetések is meghalnak velem, de a Simon Wiesenthal Központ tovább fog működni. Ez az én örökségem.” – vallotta a nácivadász.

Simon Wiesenthal 1908 december 31-én születik a Lvov melletti Buczacz-ban. Édesapja meghal az első világháborúban, édesanyja újra férjhez megy.

1928-ban érettségizik. A Numerus Clausus miatt nem veszik fel Lvovban a Műszaki Főiskolára.

1932-ben építészmérnök diplomát szerez Prágában, a Műszaki Egyetemen.

1936-ban megnősül, felesége Cyla Mueller. Simon Lvovban, tervezőirodát nyit.

1939-ben a szovjetek megszállják Lvovot. Wiesenthal családja „osztályidegen”-nek minősül, mostohaapját, testvérét az NKVD megöli, Simon gyári munkásként helyezkedik el. A Szibériába való deportálást úgy kerüli el, hogy megveszteget egy NKVD-s tisztet.

1941-ben következik a német megszállás. Egy volt alkalmazottja segítségével, aki a kollaboráns ukrán csendőrségbe áll, megmenekül a német vérengzés elöl, de a koncentrációs tábort nem kerülheti el: előbb a Lvov melleti Janwska táborba kerül, majd a feleségével kényszermunkára kerülnek a keleti vasút karbantartására az Ostbahn munkatáborba.

1942-ben a németek megkezdik a „végső megoldást”. Az év szeptemberéig édesanyját, az ő és felesége családjának összesen 89 tagját gyilkolják meg. Wiesenthal kapcsolatot talál a lengyel ellenálláshoz. Feleségét szőke hajának köszönhetően hamis árja papírokkal látják el és Varsóba szöktetik, ahol lengyelként kényszermunkát végez egy hadiüzemben, s így éli túl a háborút. Cserébe Wiesenthal adatokat szolgáltat a vasutakról.

1943-ban az igazgatóhelyettes segítségével megszökik az Ostbahnból, mielőtt a németek az összes munkást lemészárolják.

1944-ben újra elfogják, és visszaviszik Janwska táborba, ahol minden bizonnyal megölnék, ha nem omlana össze a német keleti front. A tábor mintegy kétszáz SS őre, hogy ne küldjék a frontra őket, életben hagynak 34 foglyot, és nyugatra indulnak velük. Hogy a fogolylétszám meglegyen, magukkal hajtják Chelmiec falu teljes lakosságát is. A Mauthausenig tartó menetet csak kevesen élik túl.

1945 május 5-én az amerikaiak felszabadítják a tábort. Amint Wiesenthal felépül, az amerikai hadsereg háborús bűnöket kutató egységénél megkezdi a náci rémtettek bizonyítékainak összegyűjtését. Közben az amerikai kémelhárításnak is dolgozik, és az ausztriai amerikai zónában a Központi Zsidó Bizottság nevű segélyszervezetnek is a vezetője lesz. 1945 végén megtalálják egymást feleségével, akivel kölcsönösen halottnak hitték egymást.

1946-ban megszületik Pauline nevű lányuk. Wiesenthal bizonyítékai háborús bűnösök elleni pereket alapoznak meg az amerikai zónában.

1947-ben véget ér Wiesenthal és az amerikai hadsereg kapcsolata. Simon és 30 önkéntes társa Linzben megalapítják Zsidó Történelmi Dokumentációs Központot, hogy az eljövendő perekhez anyagokat szolgáltassanak. A hidegháborús környezetben a nagyhatalmak elveszítik érdeklődésüket a náci bűnösök felkutatásában és elítélésében. A céltalannak tetsző munka következtében Wiesenthalt sorban elhagyják munkatársai, míg végül az iroda 1954-ben bezár. Az anyagok Izraelbe, a Jad Vasem Intézetbe kerülnek – egy kivételével: ez Adolf Eichmann dossziéja. Miközben Wiesenthal a segélyszervezetben dolgozik, ahol a vasfüggöny mögül – köztük Magyarországról – érkezett menekültek számára szerveznek tanfolyamokat, folytatja a kutatást Eichmann után.

1953-ban adatokat szerez arról, hogy Eichmann álnéven Argentínában él, melyeket továbbít Izraelbe. A háborús bűnös pontos kilétére végül német segítséggel 1959-ben derül fény. Eichmannt egy kommandó elrabolja, Izraelbe viszik, ahol 1961-ben kivégzik.

Az Eichmann-ügy sikerén felbuzdulva Wiesenthal Bécsben újra megnyitja a dokumentációs központot. Miután holland neonácik propaganda hadjáratot indítanak, hogy hamisítványnak mutassák be Anne Frank naplóját, Wiesenthal legkeresettebb célpontjává Karl Silberbauer Gestapo tiszt válik, aki letartóztatta a kislányt. Nyomozása sikerrel jár: 1963-ban letartóztatják a Bécsben élő rendőrfelügyelőt, aki beismerő vallomást tesz.

1966 októberében 16 SS tiszt pere kezdődik Stuttgartban, akik Lvovban zsidókat öltek meg, közülük 9 kilétét Wiesenthal derítette fel.

1967-ben Wiesenthal Brazíliában rátalál Franz Stanglra, Treblinka és Sobibor parancsnokára. A férfit kiadják Németországnak, ahol életfogytiglani börtönre ítélik. Ott is hal meg. Ebben az évben jelenik meg könyve, A gyilkosok közöttünk vannak címmel. A könyvet bemutató amerikai körútján jelenti be, hogy nyomára akadt Hermine Braunsteinernek, aki több száz gyermek meggyilkolásáért volt felelős a majdaneki koncentrációs táborban. A Queensben háziasszonyként élő nőt 1973-ban Németországban életfogytiglanra ítélték.

1981-ben a Wiesenthal Center Genocide című dokumentum filmje, mely narrátora Elizabeth Taylor és Orson Welles volt, elnyerte az Oscar Díjat.

Ahogy várható, Simon Wiesenthalt sokszor megfenyegették. 1982 júniusában bombát robbantottak lakása előtt. Szerencsére senki nem sérült meg, de jelentős anyagi kár keletkezett. A német elkövetőt öt év börtönbüntetésre ítélték. A merénylet óta fegyveres rendőrök vigyáztak lakására és a irodájára. Többször tartóztattak le német és osztrák neonácikat, akik támadás terveztek ellene.

2003-ban elhunyt élete társa, Cyla.

A bécsi dokumentációs központ mindössze négy fővel működött – Wiesenthalt is beleértve – és leginkább a széles körből érkező információk összegyűjtését és értékelését végezte. A központ a szélsőjobbos és neonáci szervezetekről is gyűjtött adatokat. Wiesenthal sikere abban rejlett, hogy egy mérnök strukturális észjárását egyesítette egy talmudista alaposságával és egy nyomozó briliáns intuícióival. A fejében található töménytelen adat közül képes volt összekapcsolni a legkülönfélébb, egymástól látszólag tejesen független információkat, s azokat eljutatta a megfelelő hatóságokhoz. Ha azok valamilyen okból nem tették dolgukat, Wiesenthal a sajtóhoz fordult, és a közvélemény erejét használta fel.

Az elvégzett munka rendkívüli. A dokumentációs központ háborús bűnös listája 90 ezer nevet tartalmaz, többségüket soha nem állították bíróság elé. Több ezer ember tölt be Németországban befolyásos posztot ma is, akikről nagyjából tudni, hogy náci volt, de egyetlen dossziéban sem szerepelnek.

Wiesenthal soha nem felejtette el, amit még 1944-ben egy SS őrmester mondott neki: „Elmondhatja az igazságot a haláltáborokról Amerikában. Rendben van. És tudja, mi fog történni, Wiesenthal? Nem fogják magának elhinni. Azt hiszik majd, hogy megbolondult. Lehet, hogy még bolondok házába is csukják. Hogy hinné ezt a szörnyűséget el bárki, aki nem élte át?”