Forrás: hirszerzo.hu

– avagy: pár zsidó miatt csak nem fogunk tiltakozni?

Seres László 2005. november 2. 07:24

Van-e a népirtásnak szórakoztató oldala? Van. Ráadásul most még könnyen nevetünk, mert a genocídiumot egyelőre csak beígérték, történni – egy szokványos öngyilkos merénylettől eltekintve – még semmi sem történt. Egyelőre.

Ha az ember jót akar szórakozni, végignézi egy botrány krónikáját: megvizsgálja, mi is tulajdonképpen a botrány tárgya, mi az előzménye és közvetlen következménye, melyik szereplőből mit vált ki, s hogyan lépnek azok a politikailag érzékeny, gondolkodó, jobb híján értelmiséginek nevezhető csoportok, amelyektől társadalmi szerepüknél fogva elvárjuk, hogy legyenek értelmesek, érzékenyek, gondolkodjanak. A magas szórakoztatási faktor akkor áll be, ha nagyjából semmi sem úgy történik, ahogy kéne, a szereplők halandzsáznak, összekeverik a szerepeiket, az előre betanult szövegeket rég elfelejtették. A konklúzió pedig az, hogy ma bármi megtörténhet.

*

Az ügy pontosabb megértéséhez először képzeljük el a következő szcenáriót: Izrael részéről Ariel Saron miniszterelnök az éves „A világ Irán nélkül” konferencián bejelenti, hogy el kell a föld színéről söpörni Iránt, az „undorító szégyenfoltot”, mivel káros, felforgató léte provokáció a civilizált világ ellen. A világ forr a felháborodástól. Az ENSZ, az EU és a Jobbik éles hangú közleményt ad ki. A muszlim világ lázban ég, az arab fővárosokban államilag kirendelt spontán iszlámisták masíroznak. A nemzetközi emberi jogi szervezetek „közvetett népirtásra való felszólítással” vádolják a „rasszista” Izraelt. Tamás Gáspár Miklós, Szalai Erzsébet és Krausz Tamás is aláírja az ATTAC, a Bibó Társaság és a Fidesz Munkástagozat közös, „Most már elég volt!” című tiltakozó peticióját.

De nem ez történt. A fenti eset helyett az történt, hogy egy vallási-fundamentalista, népnyúzó teokrata rezsim azzal fenyegette meg a Közel-Kelet egyetlen demokráciáját, hogy egyszerűen elsöpri. Kiiktatja. Az a tény, hogy ezt a demokráciát történetesen zsidók, vagy ami még rosszabb: izraeliek lakják, csak hozzájárult ahhoz, hogy néhány appropriate frázison kívül az égegyadta világon semmi se történjen. Mondani bármit lehet, nyilván. Megvannak azok nélkülünk is, nyilván. Legfeljebb most nem lesznek meg. Na bumm.

Mi történt? Az egyetemes világtörténelem egyik legnagyobb seggfeje, Khomeini ajatollah által bevezett rituális ünnepen, „A világ cionizmus nélkül” című rendezvénysorozaton az iráni elnök Khomeinit idézve felszólította a muzulmán világot, hogy Izraelt, az „undorító szégyenfoltot” törölje le a térképről. „Aztán, ha Isten is úgy akarja, Isten erejével mögöttünk, nemsokára egy olyan világban élhetünk, amelyben már nem lesz se Egyesült Államok, se cionizmus.”

Mahmúd Ahmadinezsád kijelentését két napra rá azonnal megvédte, és „Irán hivatalos politikája kifejezésének” nevezte az iráni külügyminiszter. Ugynaznap az izraeli külügyminiszter azt az információját osztotta meg a világgal, hogy Irán fél éven belül birtokában lesz az atombomba-technológiának, és ez „rémálom lesz az egész világ számára”. Ma már, a nemzetközi vihar után, Irán retorikailag visszakozik – de hogyan? Itt kezdődik az ügy vicces része. Teherán ugyanis azt mondja, „nincs szándékában Izraelt megtámadni”, nem a megsemmisítés a cél, hanem „a palesztin föld megszállásának megszüntetése”, egy demokratikus palesztin állam létrehozása, Jeruzsálem fővárossal.

Azt már nem a nagyközönség, csak a politikában közepesen jártasak fogják, hogy a „demokratikus palesztin államot” nem Izrael mellett, hanem helyett akarják ezek létregyilkolni. Hogy ezt komolyan is gondolják, bizonyítja a hosszú idő óta első öngyilkos merénylet Izraelben, ahol öt ember azért halt meg, és 28 azért sebesült meg Haderában, mert az Irán által támogatott Iszlám Dzsihád nevű nonprofit szervezet ezt így látta jónak. Közben az iráni tévében holokauszt-tagadó filmek mennek. Közben napok alatt 45 ezer önkéntes jelentkezik a Teherán által szervezett öngyilkos mártírbrigádokba. Közben a teheráni katonai parédán felvonultatják azt a Shahab-3 rakétát is, amely simán elér a jeruzsálemi Siratófalig.

A reakciók, amúgy? Szórakoztatóak. Az EU a szokásosnál élesebb szavakat használ, nem beszél az atomtárgyalások és az Iránnak beígért WTO-tagság felfüggesztéséről – Tony Blair az egyetlen, aki nyíltan érzékelteti: a katonai opciót sem kéne kizárni a nyomásgyakorlás során. Az ENSZ BT 15 tagja elfogad ugyan egy egyhangú, elítélő határozatot (az Egyesült Nímandok Szervezete eddig soha nem ítélte el határozatban a palesztin terrort), de azért Kofi „Oil for Food” Annan szépen ellátogat a következő hetekben a teheráni ajatollahokhoz. Mint kiderül, sem az ENSZ-nek, sem az EU-nak nincs koherens Irán-politikája. Az arab/muszlim világ mélyen hallgat. Nem így a Magyar Nemzet, amelynek vezércikkírója Izraelt nevezi meg „agresszornak”, amely elnyomja a palesztinokat, és polgári gépeket lő le szabad idejében, úgyhogy csak saját magának köszönheti a córeszt (ezt nem így írja).

Hogy a hivatalos Irán mit mond – nem meglepő. A hivatalos Teherán ezt mondja azóta, hogy a seggfej és obskurus iszlámista forradalma győzött 1979-ben. Ne foglalkozzunk most azzal az iráni vallási vezetővel sem, aki a közelmúltban arról gondolkodott hangosan, hogy egy izraeli-iráni atombombacsere megérné, mert az izraeli válasz ugyan nagy kárt okozna náluk, a zsidó állam viszont megszűnne létezni. Fókuszáljunk a történet legszórakoztatóbb elemére: az értelmiség hallgatására.

Az a magát politikailag érzékenynek, gondolkodónak láttató kör, amelyet jobb híján értelmiségnek nevezünk, és amely a komoly ügyek mellett minden piszlicsáré jogsértés, megaláztatás, kilakoltatás, zaklatás ellen is felemeli a szavát (és joggal, hiszen a mi civilizációnk azért jobb a seggfejénél, mert nálunk a joguralom a norma), egyszerűen nem veszi tudomásul ezt a népirtásra való hivatalos, állami felszólítást. Se nemzetközileg, se hazai relációban.

Az Amnesty International, a Human Rights Watch hallgat. A magyar állami, párt- és civil baloldal hallgat. A kormányzó szocdem és liberális párt, a két ellenzéki jobboldali párt hallgat. Az emberi jogi véleményvezérek, a nőszervezetek, a polgári körök, a Bibó Társaságok hallgatnak. A roma szervezetek hallgatnak. A publicisták vagy hallgatnak, vagy megmagyarázzák, hogy „úgysem gondolja komolyan”, „csak belpolitikai céllal mondta”. Tiltakoznak viszont azok, akiknek ez nem feladatuk: a zsidó szervezetek.

*

Egy dolgot tisztázzunk ezért. Igaz-e, hogy Iránnak fél éven belül atomfegyvere lesz? De mondjuk azt, hogy két éven belül? És ha igaz, akkor a kialakult helyzetben ki felel pontosan miért ebben a felelőtlenség és ostobaság dominálta, állítólag „új” világrendben? És ha egy beígért genocídiumra ez a válasz – akkor ugye szabad látványosan lenézni mindenkit, aki számít?