Forrás: ÉS

Murányi Gábor

A (Huszár-)Knopp-Kornidesz-jelentés III.

Donáth nem hallgatja el, hogy 1956-ban „a népet egybefűző változtatni akarás mögött a társadalom osztályainak nagyon is eltérő törekvései húzódtak meg”, hogy a volt uralkodó osztályok képviselői is aktivizálódtak. Nem tagadja, sőt feltevése szerint „az 1956-os népfelkelés sajátos jellegét” éppen az adta meg, hogy „demokratikus és antidemokratikus irányzatok azonos politikai célokért lépnek fel.” Elemzésében pontosan rögzíti a fontosabb irányzatokat. Mint írja: A felkelésben órák alatt közös táborba kerültek reakciós restaurátorok, akik döntő vonatkozásban és végső soron az 1945 előtti viszonyok valamiféle demokratikus mázzal bevont változatát kívánták visszahozni, demokraták, akik az 1945-ös parlamentáris demokrácia alapján álltak és akik a közéletet olyan módon kívánták folytatni, ahogyan az 1947-48-ban megszakadt, és a parlamentáris demokráciát közvetlen demokráciával korrigálni akaró társadalmi erők, elsősorban a munkásosztály.” (398. o.) Donáth azt is kinyilvánította, hogy a politikai cselekvés egysége sem 1956-ban, sem azt követően „nem szüntette meg, csupán háttérbe szorította azokat a különálló és ellentétes érdekeket, amelyek éppen a fennálló tulajdoni viszonyok megváltoztatására irányuló tömeges cselekvésben jutottak kifejezésre.” (398. o.)

Mindezt Donáth nem tagadja, csak úgy ítéli meg, hogy a munkásosztály spontán erői – egyértelműbben és tudatosabban mint 1945-ben – az új szocialista viszonyok és értékek védelmében tömörültek, s képesek lettek volna önmaguk a reakciós erőcsoportokat visszaszorítani. A munkástanácsokat egyértelműen szocialista intézményekként jellemzi, s úgy véli, hogy országos és helyi szervei képesek lettek volna maguk ellenőrzése alá vonni a közigazgatást, „a különböző koalíciós, vagy a koalíción kívüli pártok, pártocskák, páholyból uszítók, a politikai kalandorok” kezdeményezéseit. (400. o.) Donáth nem csak azzal a paradox és fájdalmas ténnyel nem vet számot, hogy jóllehet az ötvenes években Magyarország ipari ország lett, megváltozott a munkásság javára az ország társadalmi szerkezete, s a művelődési kiváltságok felszámolása jelentősen előrehaladt, a Rákosi-féle politika visszamenőleg is diszkreditálta a szocialista jelszavakat és értékeket, hogy a politikai erőviszonyok ennek következtében összehasonlíthatatlanul kedvezőtlenebbek voltak, mint 1947-ben, továbbá hogy Mindszenty újra színre lépett, hogy a „Szabad Világ”, a restaurációban érdekelt tőkés országok s a háttérben meghúzódó emigrációs csoportok csak a „második hullámban”, azt követően, hogy Magyarország már eltávolodott a Varsói Szerződésben tömörült országoktól, s hogy a Kommunista Párt kiszorult a hatalomból, kívánták felfedni igazi kártyáikat, hogy csak a „szabad választásokat” fogadták volna el legitimnek, s hogy e választásokon – s ez Rákosi és az általa vezetett csoport legsúlyosabb bűne – a konzervatív programmal induló pártokkal szemben minden demokratikus és szocialista párt kedvezőtlen pozícióiból kezdhette volna meg harcát. A munkástanácsok egyetlen fejlett tőkés országban sem váltak államhatalmi szervvé, s Magyarországon sem tudták volna megőrizni pozícióikat, még akkor sem, ha az erőltetett iparosítás évtizedében felhígult, demoralizált munkásság össztevékenysége a Donáth által meggyőződésem szerint őszintén akart irányban meg is őrződhetett volna. Donáth perdöntő ténynek tekinti, hogy a Munkástanácsok éppen november 4. után váltak országos integratív erővé, s jelentették be igényüket „a társadalom alapvető jelentőségű kérdéseinek eldöntésében való részvételükre”. Ez az érv azonban nem igazolja önmagában Donáth gondolati konstrukcióját: 1956. november 4. után a „népfelkelésben érdekelt különböző irányultságú belső és külső erőknek” nem volt más reális esélyük, mint hogy a Munkás-Paraszt Kormánnyal szemben a magukat politikai intézményként konstituáló munkástanácsokat támogassák.

Minderről azért írtam ilyen részletesen, mert megítélésem szerint – a kelet-európaiság mellett – e problémakör áll a kötet középpontjában. Nemcsak abban az értelemben, hogy a kötet perújrafelvételt követel 1956 értelmezésében, hogy dokumentálja az új ellenzéki tömörülések és az 1956-ban vezető szerepet játszó különböző csoportok eszmei együvétartozását, hanem abban az értelemben is, hogy éppen e kérdések értelmezésével kapcsolatosak a kötetben nyíltan megfogalmazott vagy csak latensen jelen levő lényeges nézetkülönbségek.

Bibó István 1945-48 között bírálta a Kommunista Párt stratégiai és taktikai vonalvezetését, 1956. november 1-je után a Petőfi Párt képviseletében szerepet vállalt a Nagy Imre-kormányban, elítélte a Szovjetunió fegyveres beavatkozását, a Munkás-Paraszt Kormányt nem tekintette az ország törvényes képviselőjének. Ezek tények, mint ahogy az is tény, hogy az 1957-ben a bíróság többéves börtönbüntetésre ítélte. A bibói életművet értékelőknek azonban azzal a ténnyel is számot kell vetniük, hogy Bibó mind 1945-47 között, amikor aktív közéleti szerepet játszott, mind 1956 novemberében, a polgári demokratikus politikai hagyományok hű őrzőjeként, a reakciós, konzervatív erők előretörésétől tartva, csak korlátozott játéktérben tartotta lehetségesnek a népi demokratikus erők hegemóniájának megőrzését. A felszabadulást követő években őszintén hitt a népi demokratikus alternatíva lehetőségében, s meg volt arról győződve, hogy a népfrontpolitika szellemében cselekvő kommunista párt az adott történelmi feltételek között a népi demokratikus rend legitimálásának nélkülözhetetlen feltétele. De álláspontját elsősorban az a felismerés motiválta, hogy az adott történelmi pillanatban valamennyi plebejus demokrata irányzat közös érdeke az úri Magyarország intézményeinek lebontása, mert csak ez alapozhatja meg az új demokrácia konszolidációjának „érzelmi fedezetét”: az identitástudatot. Bibó nemcsak annak volt tudatában, hogy Magyarországon a II. világháborút követően kialakult új helyzetben szovjetellenes kurzus nem tartósulhat, de annak is, hogy a demokratikus értékek felszívódásának feltétele az „előzetes legitimáció”, a rendi-történeti Magyarország kövületeinek elporlasztásához nélkülözhetetlen, korlátozott forradalom, s hogy e folyamatot nemcsak az ó-konzervatív, mágnás és egyéb nagybirtokos csoportosulások fékezhetik, de a hozzá egyébként oly közel álló középrétegek is, mert az irredentizmus s a keresztény-úri Magyarország értékrendje e rétegekben is mély nyomot hagyott, sőt a paraszti s a munkás rétegek vagy legalábbis egyes csoportjaik influálódtak jobboldali radikális mozgalmakban. 1945 és 1947 között írt vitacikkeiben Bibó a polgári és szocialista erők nézetkülönbségeinek objektív okait nem megfelelően mérte fel, de a valóban vitatható mozzanatokat vitapartnerei túláltalánosították, miközben az elemzésében jelen lévő kritikai észrevételek racionális magvát s a valós társadalomlélektani megfigyeléseket – akárcsak azokat a tényeket, amelynek a Bibó által jellemzett társaslélektani reflexeket kiváltották – nemcsak a Rákosi Mátyás körül tömörült, s az MSZMP 1961-es határozatában súlyosan elmarasztalt csoport tagjai, de a Kommunista Párt azon vezetői sem értékelték súlyuknak megfelelően, akik őszintén elkötelezték magukat a népi demokratikus alternatívának, s akik Bibó kiszorulását követően – mint a „baljóslatú”, Bibó-tanulmányt elmarasztaló Lukács György is – később maguk is kiszorultak a politikai közéletből. Bibó sohasem vallotta magát marxistának, még kevésbé kommunistának, de ezekben az években nem volt sem antimarxista, sem antikommunista, ellenkezőleg, a Kommunista Párttal és a marxista gondolkodókkal való elvi együttműködést az új demokrácia sine qua non-jának tekintette.

A kommunista kritika a bibói ragaszkodást a „formális demokrácia” intézményeihez a burzsoázia utóvédharcaként értelmezte, holott ezek az intézmények – Bibó kifejezését idézve – „határolt forradalom, a megszorított többpártrendszer” viszonylatai között szolgálhatták volna a népi demokrácia legitimálását, a közigazgatás, a közgondolkodás demokratizálását s a termelőerők fokozatos és ésszerű társadalmasítását, tehát a történelmileg szükséges szocialista átalakulást sem akadályozták volna. A hidegháború e alternatívát irreálissá tette. Nem állítom, hogy Bibó Istvánnak 1945-46-ban – még a nemzetközi feltételek átrendeződését megelőzően – nem voltak vitatható tételei. Bizonyos, hogy a gazdasági-szociális vonatkozások, s mindenekelőtt a tulajdonviszonyok jelentőségét a politikai s társadalomlélektani folyamatok motiválásában nem teljes gazdagságban jellemezte, hogy túlbecsülte a liberális-demokratikus intézmények megújulási lehetőségeit stb. De harmincöt év tapasztalatainak ismeretében méltányolnunk kell azt, ami kérdésfeltevésében racionális, építő jellegű volt még akkor is, ha 1956-os szereplése visszamenőleg is igazolni látszik a feltételezést, hogy Bibó István már 1946-ban jobboldali csoportosulások képviseletében bírálta a népi demokráciát.

Bibó 1956-os elemzése – Magyarország helyzete és a világhelyzet – más korszakban született, más realitásokat tükrözött. Mint utaltam rá: Bibó ezekben a hónapokban egyértelműen szembefordult a munkás-paraszt hatalommal. A konszolidáció éveiben is visszavonultan élt, jóllehet bizonyos kérdésekben (a területi-közigazgatási reform előkészületi munkálatai, tanya-vita, Erdei-életmű értékelése) nem zárkózott el az együttműködéstől. Fenntartásai – mindenekelőtt az 1956-os események értékelésével kapcsolatban – elvi jellegűek voltak, s ezeket nincs okunk, se jogunk elhallgatni. De Bibó a konfrontáció s a visszavonulás éveiben sem tagadta meg 1945 utáni szerepvállalásainak plebejus-demokratikus indítékait, s a „konzervatív restauráció” veszélyeit ezekben az években sem becsülte alá. (Hogy ezen állásfoglalását nem csak taktikai okok motiválják, azt híven dokumentálja az az 1978-ban kelt terjedelmes levél, amelyben Borbándi Gyula A magyar népiesek (sic!) című könyvével kapcsolatos álláspontját fogalmazza meg, élesen elhatárolván magát a népi-mozgalom jobbszárnyától.) A konzervatív restauráció Donáth értelmezésében alárendelt jelentőségű volt 1945-ben is, s 1956-ban is csak színezte, de nem határozta meg a folyamatok jellegét. Bibó István ily módon nevén nevez s értékel olyan tényeket és folyamatokat, amelyek Donáth történelemértelmezésében alárendelt jelentőségűek. A helyzetértékelésben mutatkozó nézetkülönbség a recenzált kötet szempontjából mindenekelőtt azért jelentős, mert Bence György-Kis János és Radnóti Sándor – akárcsak a korábban már idézett Szalai Pál – Bibó számos tételének méltánylása, s nevének zászlóként való használása ellenére tulajdonképpen éppen e alapkérdésben elfoglalt álláspontját – történelmi realitások bibói mérlegeléseit, a konzervatív-jobboldali veszélyek realitásként való tudomásulvételét – a bibói életmű leggyengébb, vitatandó mozzanatának tartja.

Bence György és Kis János gondolkodói kvalitásait nem kívánom elvitatni: bölcseleti, eszmetörténeti olvasottságuk, akárcsak elemzőkészségük kiemelkedő, átlagot meghaladó. Gondolkodói attitűdjeikben (beállítódásukban) azonban van egy sajátos „fejedelmi” fölény: lényegre törő, logikus elemzésüket mindig megfellebbezhetetlen ítélet zárja: mintha az abszolút igazság mindig rajtuk keresztül manifesztálódna. Lefokoznak és klasszikus gondolkodóvá avatnak „szerzőket”, s társaik közül csak azt fogadják el méltó vitapartnernek, aki az általuk aktuálisan méltányolt gondolkodót – vagy e gondolkodó életművének megfelelő korszakát – ismeri el érvényesnek. Voltak évek, amikor az „abszolút igazság” a fiatal Marx műveiben, a Tőke nyersfogalmazványainak tételeiben, illetve ezen művek autentikus értelmezéseiben összegeződött, amikor csak Lukács követőit (követőinek egy csoportját), majd Polányi Károlyt tekintették „autentikus” gondolkodóknak. Aztán megkezdődött a felülvizsgálat, új boldoggá avatás, perek kezdődtek, a korábbi próféták rossz osztályzatokat kaptak. Ez a fajta gondolkodói fölény – amely esetükben nem a marginális léthelyzet kárpótlása – e cikküket kevésbé jellemzi, de Bibó értékelésében azért – ha szolidabban is – e motívum is jelen van. „Mindazok a fejtegetései – írják Bibó életművét jellemezve -, amelyekre manapság hivatkozni szoktak, önmagukban véve ugyan igen fontosak, Bibó gondolatainak belső összefüggését tekintve azonban alárendelt jelentőségűek a politikai formulákhoz képest: a javasolt megoldások történelmi és nemzetközi feltételeit világítják meg, a megvalósítás sajátos nehézségeit tárják föl, a politikai eszközökkel orvosolni kívánt társadalmi bajok diagnózisát adják, a javaslat valamely részletét dolgozzák ki. S gondolkodásának ezek az elemei nem kis részben átvételek; Erdei Ferenctől, Guglielmo Ferrerótól, Hajnal Istvántól, Németh Lászlótól és Szabó Istvántól származnak. Maguk a formulák ellenben eredetiek. A politikai tudomány egészen a hatvanas évekig nem foglalkozott rendszeresen a parlamenti demokrácia és az egypártrendszerű diktatúra közti átmeneti formákkal.” (495. o.)

E „filologizáló” megállapítás enyhén szólva elhamarkodott. Bibó gondolati-fogalmi rendszere szélesebb elméleti alapokra épül. Annak ellenére, hogy párhuzamok és kölcsönhatások – különösen Hajnal, Erdei életművével – természetesen dokumentálhatók, a kötet lektorálása szempontjából az ítélkezésnek ez a szolid fölénye azonban mellőzhető mozzanat, lényegesebb a megfontolás, ami e „tiszteletteljes” hangon véghezvitt lefokozást motiválta.

Bibó hagyatékát a szerzők elsősorban azért tekintették értékesnek, mert – politológusként, mint Juan J. Linczre hivatkozva írják – ő nézett szembe a kor egyik nagy dilemmájával: „a parlamenti demokrácia és az egypártrendszer közti átmeneti formákkal”. Bence és Kis azonban korántsem tekinti bizonyítottnak, hogy Bibó kielégítően tudott válaszolni e középpontinak tekintett kérdésre.

Bence és Kis az életmű csomópontjait pontosan és lényegre törően emelik ki. Ami 1945-öt illeti: Az első nehézség, amelyre – írják – Bibó szerint a magyar demokráciának megoldást kell találnia, abból fakad, hogy „félforradalom” volt. Bibó ugyanis jóllehet nem ismeri el, hogy léteznek olyan társadalmi vagy politikai feszültségek, melyeket csak forradalommal lehet feloldani, de – korábban erre más összefüggésben utaltunk – arról is meg volt győződve, hogy „igazi demokráciához csak forradalmon keresztül juthat el a politikai közösség”, hogy továbbá e különlegesen értelmezett forradalom az előzetes legitimáció, a „lelki felszabadulás” feltétele. (496. o.) S idézik Bibót: „csupán az az egy forradalom az elkerülhetetlen és nélkülözhetetlen, amelynek során az emberi méltóság egyszer s mindenkorra való érvénnyel fellázad és (…) a közösséget birtokába veszi.” (496. o.)

A probléma abból adódik, hogy Magyarországon „elmaradt ez a forradalom”. „Megfáradt, politikailag szétzilált, eszmei zűrzavarban élő országnak – idézik Bibó szavait – kell tartalommal megtöltenie a demokrácia kívülről kapott formáit. Ami nemcsak azért látszik szinte lehetetlen feladatnak, mert nincs elég tettvágy az állampolgárokban, hanem azért is, mert gyengék a demokratikus közmeggyőződés belső fékjei…” (497. o.) Bibó a jaltai egyezményt – írják Bencéék – megmásíthatatlan ténynek tekintette, számot vet azzal, hogy a koalícióval járó jobbratolódást a Szovjetunió nem tolerálná, s hogy a nyugati hatalmak nem tennének komoly ellenlépéseket. A nyugati beavatkozást Bibó „egyébként sem véli kívánatosnak: attól tart, hogy a demokratikus intézmények örvén úri ellenforradalom kezdődnék, és csakhamar újból megmerevedik a régi, hierarchikus társadalmi rend.” (498. o.)

Hagyjuk most figyelmen kívül, milyen mértékben mond ellent az idézett helyzetértékelés Donáth analízisének, s nézzük, hogyan értelmezik Bencéék következtetéseit, az általa javasolt megoldási lehetőségeket. Bibó értelmezése szerint – mint írják – a politikai kompromiszszum megszokott eljárásai itt nem alkalmazhatók, „a tömegek emberi és állampolgári felszabadulása nem mehet végbe egyezkedés útján, az úr és szolga nem egyezhetnek meg arra nézve, hogy ők ezentúl teljes és egyenlőségi méltóságot fognak tulajdonítani maguknak és másoknak is.” (498. o.) Ugyanakkor „konszolidáció sem lehetséges, ha önkényes rendőri intézkedések, tisztogatások és utcai kilengések bárhol fellazíthatják a jogrendet.” (499. o.) A Bibó által feltételezett és remélt megoldás: egyensúlyt teremteni a konszolidációs és forradalmi dinamizmusok között: „válasszák teljesen külön a két igény érvényesülési körét. Egy területet adjanak át a radikális változtatásoknak, egy másikat meg a konszolidációnak. Világosan határolják el a kettőt, és más-más eljárási módot alkalmazzanak rájuk.” Mint Bencéék jelzik: „ezt a sajátos kompromisszumot nevezte Bibó határolt forradalomnak.” (499. o.)

Tovább részletezve Bibó álláspontját, utalnak azokra a sajátos pártpolitikai viszonylatokra, amelyek Bibó álláspontját motiválták. Ágy idézik azt a javaslatát is, hogy a Kisgazdapárt vezetéséből eltávolítandók az „úri elemek”. „Ezzel megszűnnék a Kisgazdapárt nyomasztó többsége a koalíción belül. A kommunisták lemondhatnának a merev blokkpolitikáról és a félelmet keltő megmozdulásokról. Ezután már csak azt kellene biztosítani, hogy a választási számtan lehetséges eredményei közül kizárják egy eseteges jobboldali többség kormányra jutását.” (495-496. o.) Bibó konszolidációs tervét felidéző soraikat a következő – az egész kérdéskör értelmezése szempontjából középponti jelentőségű gondolatmodellel egészítik ki. „Aki először találkozik Bibónak ezzel a gondolatával, bizonyára meghökkenve kapja föl a fejét. Szokatlan javaslat egy demokratától, hogy a végrehajtó testületek összetétele ne tükrözze a választók többségének akaratát, ahogyan az a képviseleti testületek összetételében kifejeződik. Úgy látszik, Bibó is számított a felhördülésre; dacos, emelt hangon fogalmaz: „Legyen bátorságunk a demokrácia önvédelme érdekében a demokratikus kormánykoalíció négy pártjának a demokratikus hatalomban való részesedését és elsőbbségét nyíltan és őszintén törvényi eszközökkel biztosítani – természetesen csak bizonyos időre.” (500. o.)

Bencéék három figyelemre méltó mozzanatra, amely „enyhíti első megütközésünket”, külön felhívják a figyelmet: Bibó átmenetinek szánja a képviseleti rendszer korlátozását; kettő: erre biztosítékot is keres, s e biztosítékot a kormányzati koalíció jogi szabályozásában véli felfedezni. Végül feltűnik – írják -, hogy Bibó a demokrácia veszélyeztetett voltával indokolja a képviseleti rendszer korlátozását, s nem azzal, hogy meg kell nyugtatni a kommunistákat. (500. o.)

E ponton azonban már elkerülhetetlen a visszautalás Donáth helyzetértékelésére, annak Bibó látószögéből is nyilvánvalóan illuzórikus voltára. Bencéék így folytatják gondolatmenetüket: „Azért tartja megengedhetőnek, sőt elkerülhetetlennek [a] demokratikus játéktér szűkítését”, mert a magyar demokrácia fiatal, „még háborúban és életveszedelemben élő” demokrácia. Hiányzik belőle az a közmeggyőződés, amely az érett demokráciákban lehetetlenné teszi, hogy „a többség uralma (…) a demokrácia ellenségeinek többségre jutását” jelentse. Hogy ilyen körülmények között nincs más lehetőség a demokrácia intézményeinek megmentésére, csak átmeneti korlátozásuk, ezt a véleményét Bibó később sem adta föl. 1957 elején fogalmazott Emlékiratában az egész újkori történelemre kiterjeszti. Nevet is ad a dolognak: „megszorított többpártrendszer”. (500-501. o.)

S végül a harmadik vonatkozási rendszer, s a Bence-Kis-tanulmányban idézett fogalom: a „korlátozott szuverenitás”. Bibó adottságnak tekinti, hogy „a szovjet állam hosszú ideig nem fog lemondani arról, hogy befolyásolja politikánkat.” (501. o.) S feltételezte, „hogy részben tőlünk független események döntik majd el, hogy melyik utat választják, részben azonban tőlünk függ a dolog. Minél inkább számíthat a szovjet vezetés arra, hogy pontosan eleget tesz az általános formában meghatározott követelményeknek, annál inkább számíthat a magyar kormány arra, hogy a szovjet vezetés lemond a közvetlen, mindennapos beavatkozásról, és nem kényszeríti a politikai rendszer megváltoztatására.” (502. o.) Valószínűleg nem járunk messze Bibó szándékaitól – írják a szerzők -, ha a feltételes szuverenitás formulájával jelöljük ezt a „megoldást”. „Feltételes, mert egy külső hatalom – esetleg igen súlyos – feltételeinek teljesítéséhez kötött. Ám ezek a feltételek nem szüntetik meg, csak korlátozzák az ország szuverenitását, mivel a követelmények ismertek, és megszegésük következményei kiszámíthatók. Pontosan ilyen helyzetekre gondolva írta Bibó első, nemzetközi jogi tárgyú munkájában, hogy egy állam nem azzal adja fel szuverenitását, ha hátrányos feltételeket és kemény szankciókat fogad el, hanem azzal, hogy egy külső hatalom bármikor tetszése szerinti követeléseket támaszthat vele szemben.” (502. o.)

Bencéék nem tekintik Bibót olyan „politikai ábrándozónak, aki bármilyen helyzetben a demokrácia és függetlenség tiszta elveit lobogtatja. Mint írják, hajlamos volt a kompromiszszumra, sőt a kompromisszum tartalmát illetően – szükség esetén – majdhogynem a végtelenségig megengedhetőnek tartotta az engedményt, csupán formájában nem, tehát a többpártrendszert és a szuverenitást megőrzendőnek tartotta.” (502. o.)

A tanulmányírók Bibó érvelését más szempontból minősítik. Bibó megoldási javaslatait, a „határolt forradalom”, megszorított többpártrendszer korlátozott szuverenitás keretei között megőrizhető mozgástérrel kapcsolatos feltételezéseit politikai ábrándnak tartják, jóllehet minden Bibó emberi-erkölcsi nagyságát kicsinyítő jelzőtől tartózkodnak. Mint írják: „Nem biztos, hogy a Kisgazdapárt „parasztdemokratái” elég erősek és elég demokraták voltak a pártba beözönlött reakció eltávolításához. Az sem kizárt, hogy Bibó alábecsülte azoknak a tömegeknek a súlyát, melyek „birkanyájszerűen” oda szavaztak, ahová a papjuk terelte őket. Talán a Szociáldemokrata Pártról és a Parasztpártról is túl sokat képzelt; lehet, hogy nem voltak elég önállóak a koalíció súlypontját hordozó középpártok szerepéhez. Csupa nyitott kérdés, jóllehet ma már inkább csak a történettudósokat érdeklik. Az viszont a politizáló közvéleményt is mindmáig foglalkoztatja, hogy a szovjet vezetéstől és a magyarországi kommunistáktól el lehetett-e várni a játékszabályok „precíz, mondhatni túlzottan lojális” alkalmazását. Hiszen kétségkívül ők mondták ki a végső szót a játszmában. S míg a többi politikai erő eltűnt az arénából, ők ma is itt vannak és vezénylik az újabb fordulókat.” Sok minden szól amellett, hogy a szovjet vezetők és a magyar kommunisták sem képesek, sem hajlandók nem voltak betartani a parlamenti játékszabályokat. Mindenekelőtt a szovjet állam ideológiája és a Szovjetunió politikai rendszere. Mindkettő erős indítékot ad rá, hogy más országokban is előnyben részesítsék az egypártrendszerű diktatúrát. Azután a Szovjetunió külpolitikájának hagyományos stílusa. A szovjet vezetés egészen a békés együttélés meghirdetéséig elvet csinált belőle, hogy a kapitalista államokkal nem lehet hosszú távra szóló, megbízható egységet kötni. Bár általában könnyen lépett taktikai kompromisszumokra, könnyen fel is rúgta szerződésben vállalt kötelezettségeit. A katonai vagy államhatalmi hadállásokban kifejeződő előnyök mindig jobban érdekelték annál a sokkal kevésbé kézzelfogható előnynél, amit a másik fél jóindulatának elnyerése ígér. Végül a Magyar Kommunista Párt 1945 és 1948 közötti magatartása sem arra vall, hogy a kommunisták őszinte együttműködési készséggel kapcsolódtak be a parlamentáris kormányzásba. A szovjet hadsereg jelenlétét kihasználva magukhoz ragadták a rendőrség fölötti ellenőrzést, és a rendőrséget az ellenzék, sőt saját koalíciós partnereik törvénytelen zaklatására használták. Az írott jogot és a koalíciós megállapodásokat is sértő tisztogatásokat hajtottak végre az államapparátusban. A demokratikus pártok önállóságát tagjaik egy részének beszervezésével, megvesztegetésével és zsarolásával ásták alá.” (503-504. o.)

Bence György és Kis János úgy vélik, hogy Bibó első pillanattól e „tények és feltételezések” ismeretében elemezte a helyzetet – nemcsak 1945-48 között írt cikkei és levelei, de 1977-78-as visszaemlékező megnyilatkozásai sem igazolják e nézetüket – ám ők azért tekintik a feltételezést bizonyosságnak, mert fel kívánják tenni a kérdést: miért javallotta akkor Bibó a „megvalósíthatatlant”? Naivságról szó sem lehet, vagy azt kell feltételeznie az életmű kutatóinak, „hogy valamiféle minden ésszerű belátásnál erősebb hinni akarás dolgozott benne, vagy azt, hogy számításba vett valamilyen további észszerűen mérlegelhető körülményt is.” (504. o.)

A racionális elemnek Bibó számvetésében azt a feltételezést tekintik, hogy az antifasiszta hatalmak összefogása döntő fordulatot hoz a Szovjetunió külpolitikájában és a nemzetközi kommunista mozgalom harcmodorában: a minden egyezkedést kizáró, végsőkig vitt küzdelem fokozatosan megszelídíti az alkotmányos formák és a nemzetközi jogi keretek elfogadását. (505. o.) A kétértelműségek ellenére úgy vélik, Bibó ezért nem volt mégsem hajlandó „merő szemfényvesztésnek” tekinteni az 1941-től megtett fordulatot. Azt feltételezte, hogy „a kommunisták új programjának meghirdetésével egy történelmi rendellenesség kiigazítása kezdődött el, és az idő a demokratikus szocializmusnak dolgozott.” Ellenkező tapasztalatait azzal magyarázta, hogy a kommunisták nem tudnak egyik napról a másikra megszabadulni régi beidegzésektől. (505. o.) Más szóval – s itt ellentmondanak önmaguknak – Bibó nem volt eredendően szkeptikus, a népi demokratikus alternatívát reális alternatívának tartotta. Ez a remény azonban Bence és Kis értelmezésében „kétségkívül gyenge pontja Bibó elgondolásainak. A demokratikus szocializmus diadalától várni a magyar demokrácia megmentését: valóban ábrándkergetés volt.” (505. o.)

De e ponton nem zárul a gondolatmenet. Bencéék ezen állítását finomítandó hozzátesszük: Bibó nem csupán ábrándokra alapozta reménykedéseit, jóllehet éppen ezek a realitások, amelyekre építeni kívánt, semmisültek meg, s éppen ezért évültek el a történelmi kompromisszum lehetőségeivel kapcsolatos tételrendszerei. Bibóban ugyanis élt a remény, hogy „a szovjet szocializmus is „az egyetemes európai társadalomfejlődés közös célkitűzéseit” valósítja meg. A fennkölt ideáloknál sokkal kézzelfoghatóbb indítóokot is látott a Szovjetunió és az európai kommunista pártok magatartásának megváltoztatására. Arra gondolt, hogy a Szovjetunió – világhatalom lévén mint a többi – képes ésszerű hatalmi politikát folytatni. Feltételezte, hogy vezetői minden lépésüket aszerint mérlegelik, hogy milyen előnyök és hátrányok származnak belőle államuk pozícióira nézve. Méghozzá nem is okvetlenül azon a helyen, ahol a lépést teszik. A Szovjetunió – Bibó hasonlata szerint – „egyszerre több sakkjátszmát” játszik a nyugati hatalmakkal, s egy-egy húzás értékét mindig „tíz más húzás esetleges együtthatását” figyelembe véve mérlegeli. Képes arra, hogy ne használjon ki teljesen egy katonailag védhető pozíciót, ha valahol másutt túl sokat veszítene, vagy ha valamilyen értékes ellenszolgáltatást remél. Ebbe a keretbe illesztette Bibó a Szovjetunió 1944 és 48 közötti kelet-európai politikáját. Jól tudta, a szovjet vezetők legszívesebben szovjet rendszerű országokat látnának a szomszédságukban. De feltételezte róluk, hogy kevesebbel is beérik, amíg a térséget e nélkül is szilárdan ellenőrizni tudják – ha ezen az áron elkerülhetik a szovjetellenes egységfront kialakulását Nyugaton. És Bibó úgy képzelte, hogy ez a világhatalmi játék is rávezetheti a Szovjetunió vezetőit az államok közötti, a helyi kommunistákat a pártok közötti játék szabályainak tiszteletére. Bármilyen csikorogva működik, ha működik egyáltalán a nagyhatalmak közötti szövetség, illetve a helyi pártok közötti koalíció, akkor a szovjet vezetők és a helyi kommunisták lassan megtanulják, hogy előnyös dolog betartani a megállapodásokat, és hogy hosszabb távon több hasznuk származik abból, ha megszerzik a másik fél bizalmát, mintha néhány új hadállást szerveznének.” (505-506. o.)

Mint írják: a „nagyhatalmak közötti viszony nem Bibó reményei szerint fejlődött. Mire a szovjet vezetők kezdték volna elsajátítani a játékszabályokat, nyugati szövetségeseik elvesztették önuralmukat, és ráborították az asztalt a Szovjetunióra. Ágy aztán csak spekulálni lehet róla, hogy jobb idegzetű partnerekkel játszva képesek lettek volna-e tanulni a szovjet külpolitika irányítói. Néhány ismert körülmény mindenesetre amellett szól, hogy nem. A Szovjetunió a negyvenes évek második felében ugyanolyan módszereket alkalmazott a lakosság megfélemlítése és mozgósítása céljából, mint a harmincas években; belső rendszere változatlanul az idegen hatalmakkal szembeni bizalmatlanságnak és a külpolitika szeszélyes kilengéseinek kedvezett. A szovjet vezetők még mindig el voltak szigetelve a külvilágtól, ez is növelte gyanakvásukat. És ráadásul ezek az emberek ugyanazok voltak, akik a háború előtti idők kérészéletű biztonsági szerződéseit – köztük a szovjet-német megállapodásokat – tető alá hozták; nem volt köztük egy sem, aki az antifasiszta koalíció fennmaradásához kötötte volna személyes pályafutását.” (506. o.)

Valószínűnek látszik tehát – folytatják gondolatmenetüket -, „hogy 1945 és 48 között nem volt esély a szovjet külpolitika módszereinek megszelídülésére. Abban viszont utólagos ismereteink figyelembevételével is igazat adhatunk Bibónak, hogy a szovjet vezetők ugyanúgy előnyöket és hátrányokat mérlegeltek, s ugyanúgy az egész világpolitikai játszmára figyelve készítettek mérleget, mint bármely nagyhatalom vezetői. Feláldozták a küszöbön álló görög kommunista diktatúrát, hogy cserébe szabadabb kezet kapjanak Romániában. Lemondtak Ausztria kettészakításáról. Beletörődtek, hogy Finnország polgári demokrácia marad. Persze abból, hogy Görögország, Ausztria és Finnország esetében hajlandók voltak engedni, még nem következik, hogy készek voltak az alkura Magyarország esetében is. Elképzelhető lenne, hogy nálunk annyira fontosnak tartották a szovjet típusú politikai rendszer bevezetését, hogy semmilyen más előny nem tarthatta vissza őket. Már 1945-ben sokan így vélekedtek, 48 és 56 tapasztalatai nyomán pedig szilárd közmeggyőződéssé vált ez a vélekedés. Mégis az a benyomásunk, hogy a társadalmi konvenció erején kívül semmi nem támasztja alá. A kommunista párt végül valóban átvette a hatalmat, de ez éppoly kevéssé bizonyítja, hogy eleve erre készült, mint amilyen kevéssé bizonyítja az ellenkezőjét az, hogy Finnországban elmaradt a kommunista hatalomátvétel.” (506-507. o.)

S mintegy summájaként e gondolatmenetnek – a feltáratlan összefüggéseket sem hallgatva el, s újólag ellentmondásba kerülve önmagukkal – azt írják: „az ismert tények tehát nem cáfolják azt a feltételezést, hogy a játszma Magyarország esetében sem volt előre lejátszva…”, továbbá „Bibó reményei tehát mai tudásunk alapján sem tekinthetők egészen alaptalannak…”. (508. o.) A saját álláspontjukban meglévő ellentmondást: hogy ti. ábrándokra alapozta elképzeléseit, illetve ezeknek az esélyeknek volt történelmi létalapjuk, úgy oldják fel, hogy nemcsak azt konstatálják, hogy Bibó – 1948-ig – „mindig egy lépésnyi lemaradással igazította reményeit a megcsappanó lehetőségekhez” (508. o.), de azt is kinyilvánítják: „miközben kompromisszumról kompromisszumra hátrált, teljesen elfogyott a háta mögött a demokrácia számára elhatárolható terület. Úgy látszik azonban, annyira bízott benne, hogy a legkisebb terület is elég a demokratikus fejlődés elindulásához, csak a határai legyenek világosak, hogy ezt észre sem vette.” (509. o.) S itt érkeztünk el a tanulmány legfőbb, a jelen számára megfogalmazott kérdőjeléhez: „meg kell vizsgálnunk, nem volt-e hiba magában a kompromisszum formájában is? Mindvégig kívánatos célkitűzés marad-e az a kevés, ami a formulás alkalmazás során – kompromisszumról kompromisszumra hátrálva megérződik?” (509. o.)

1948-ig részben a történelem kiszámítható, de rosszul kiszámított vagy kiszámíthatatlan fordulataival úgy vélik: „kielégítően meg lehet magyarázni Bibó elgondolásainak időszerűtlen voltát azzal, hogy az adottságok és lehetőségek felmérése során néhányszor egy kicsit túllőtt a célon.” (510. o.) E magyarázat azonban önmagában nem elégséges. Vannak Bibó értékszemléletéből következő okai is kompromisszum-felfogása időszerűségének. Úgy vélik, Bibó Horváth Barna jogszociológiai elméletéből merítette azt a meggyőződését, „hogy a társadalmi élet minden helyzetét egyszerre két szempontból kell tekinteni: a tények és a normák szempontjából. Ez Bibónak mindkét irányban egyaránt fontos, de számunkra most csak egyik oldala érdekes. A normákat meg lehet szegni, léteznek kivételek, előfordulnak cseppfolyós, átmeneti időszakok, amikor megbomlik a normák rendje. Általában véve és hosszabb távon azonban a társadalmi viselkedés mindig normákat követ. Hogy valamely személy, csoport vagy testület mit tesz vagy nem tesz, rendszerint nem csupán azon múlik, hogy mit tehet, és ha tettét a többiek elfogadják, az nem csak abból adódik, hogy megteheti. A norma rangsorolja a lehetséges cselekedeteket, némelyeket kirekeszt és a cselekedet elfogadása a norma elfogadásával is összefügg. Például „még a legönkényebb hatalomnak is, ha más nem, valamiféle passzív megegyezés szolgál alapul…” (511. o.)

S Bence György, Kis János ebből a gondolatmenetből vonják le következtetésüket: „amit eddig találtunk, csak megerősíti gyanúnkat. Mintha azt mondaná Bibó, hogy úgyszólván nincs is olyan helyzet, melyben nem lehet némi teret kialkudni a szabadság céljainak. Hiszen még a legönkényesebb hatalomnak is szüksége van az alattvalók belenyugvására, ha rendszeresen akar működni. Ebből pedig a gyakorlatban könnyen adódnak képtelen következtetések…” (511. o.)

De van Bibónak egy másik megoldása is, s ezt a jelen szempontjából egyértelműen pozitív megfigyelésként idézik. Ennek fényében – mint írják – kedvezőbb színben tűnik fel az a törekvése is, „hogy minden áron éles vonalat akar húzni a kompromisszum tartozik és követel oldala között.” E gondolat általános formában még kevésbé van kifejtve, mint az előbbi. Inkább csak „példázatos” alakban jelenik meg, ami talán előnyére is válik, de „összefoglalásra kevésbé teszi alkalmassá”. A példázat: a magyar politikai történelem a múlt század hatvanas évei után. „Tanulságait” – Bibó nyomán, de tőle idegen direktséggel – a következőkben vonják le. „Mind a demokrácia, mind a nemzeti függetlenség megvalósulását kétféle távolságból kell néznünk. Rövid távon nyilván azon kell lenni, hogy minél kevesebbet engedjünk, minél többet érjünk el. Hosszú távon azonban nem csak a megtartott és kivívott eredmények fölhalmozódását kell figyelembe vennünk. A demokrácia és a függetlenség mindenkori keretei között egy nevelődési folyamat megy végbe: viselkedési és gondolkodási szokások rögzülnek a politikai vezetőkben és a közönséges állampolgárokban. S ezeket is tekintetbe véve, nem mindig az éppen legelőnyösebbnek látszó megoldás a valóban kívánatos. Mert minden nemzet történelmében elkövetkeznek azok a pillanatok – a nagy veszedelem vagy a nagy lehetőség pillanatai -, amikor a helytállás ezeken a szokásokon múlik. A nevelődés szempontjából előbb-utóbb mindig rossznak bizonyul az olyan megoldás, mely hazug politikai formulába foglalja a szabadság elért fokát. A hazug politikai formulák többet ígérnek, mint amennyit adnak, és amit mégis adnak, azt azon az áron, hogy senki sem próbálja beváltani az ígéret teljességét. Az előnyösnek tetsző fejlődés olyan intézményi keretben bontakozik ki, melyben az ellenkezője is rögzítve van mindannak, amiért a fejlődést kedvezőnek tartják. A kettőt azonban együtt kell elfogadni, amit a maga ellentmondásos voltában csak egy olyan ideológia igazolhat, amelyben a „lehetne rosszabb” józan belenyugvását a vívmányok mértéktelen feldicsérése és a visszavételükkel fenyegető hatalmaktól való homályos rettegés váltja föl. Ebben a légkörben fokozatosan elferdül a közösség „politikai ösztöne”, egyre kevesebben maradnak, akik képesek még a valóságos előnyök és kockázatok mérlegelésére.” (511-512. o.)

A szerzőpárostól nem idegen direktséggel szeretném kimondani, a bibói szöveg ilyetén átértelmezését önkényesnek tartom. E felfogás nem Bibó István, hanem Bence György és Kis János ars poeticája. Mert a bibói életmű „tisztelettel” számba vett tévedéseit csokorba gyűjtve tulajdonképpen azt kívánják sugallni: a konszolidáció elvtelen kompromisszumokon alapult, hogy minden együttműködési készség e elvtelenséget díszletezte, hogy inkább a pillanatnyilag rosszabbat kell választani, mint az úgymond elvtelen megegyezéseken alapuló konszolidációt.

Radnóti Sándor elemzése elvontabb, jobban kapcsolódik a bibói értelmű [értsd: életmű] vélt vagy valós teoretikus csomópontjaihoz. Elemzésében összeveti a racionális és legális uralom weberi értelmezését a legitimáció Bibó által képviselt felfogásával (475. o.), meggyőző az „elemi önigazgatási szektorok” szerepével kapcsolatos gondolata (477. o.), s újszerű a jogi, politikai, igazgatási szabályrendszerek kommunikációs szabályrendszerként való értelmezése (477. o.). De ha elvontabban is, Radnóti lényegében ugyanabból a pozícióból bírálja a Bibó István-i életművet, mint Bencéék. „Bibó az őszinteséghiányban foglalja össze a magyar társadalmi érintkezés meghatározó tradícióját. Érdekek és szükségletek önámító vagy hazug artikulálásában, s az artikulációs csatornák ilyen módon való eltorlaszolásában. A társadalmi-politikai élet moralizálása és a történelmi leírás ezzel párhuzamos normativitása, amelyet ráadásul Bibó egész életében az orvosi szóhasználatból kölcsönzött kifejezésekkel nyomatékosított (hisztériáról és torzulásról, válságról és kórformákról, örökletes betegségekről és bénultságról beszélt), bírálatot válthat ki. Ha Bibó politikai-elméleti alapjait a Machiavelli-hagyománynyal ellentétben nem a hatalom-felhasználás, hanem a társadalmi érintkezés elméletének mondottuk, most hozzátehetjük, hogy ez az elméleti háttér antikizáló, amennyiben visszatérést jelent az erényes közösségi élet, az aktív közösségi politizálás és a politikai berendezkedés összekapcsolásához.” (481. o.)

Radnóti, Bence és Kis János pozíciója abban is közös, hogy a politikai pluralizmus intézményesítésében vélik feloldhatónak a kelet-európai kis államok véleményük szerint ma is „érintetlen”, sőt „elmélyülő nyomorúságát”. Cikkeikből kitetszően mellébeszél, rossz hagyományokat folytat, aki a létező szocializmus fogalmát elfogadja, aki e magukat szocialistának nevező rendszerek keretein belül orvosolható ellentmondásokról cikkezik – ez a gyógyíthatatlan reformerek, fogalom-menyországban élők problémája. Radnóti azonban szemmel láthatóan nem osztja a „mennél rosszabb, annál jobb” stratégiáját. De az általa lényeginek vélt összefüggés szempontjából ő is másodlagosnak tekinti, hogy a magyarországi konszolidáció „lágyabb” uralmi forma, s a vezető személyét a nép bizalma is legitimálja. „A kelet-európai kisállamok mai nyomorúsága persze a politikai kultúra nyomorúságától a kézzelfogható materiális nyomorúságig terjed, s ki tagadná az életbevágó különbséget a szabadságjogok depolitizálása és az azoktól való globális megfosztás, az elviselhető és az elviselhetetlen mindennapi élet között. De a demokratikus legitimáció hiányán jottányit sem változtat a jó király vagy a gonosz zsarnok közötti nem jelentéktelen különbség.” (484-485. o.)

Korábban utaltam Donáth Ferenc és Bence-Kis, illetve Radnóti helyzetértékelésében jelentkező különbségekre. Úgy vélem, hogy a nyilvánvaló érintkezési pontok ellenére, nemcsak helyzetértékelésük, de politikai filozófiájuk, pontosabban: a társadalom „adekvát” politikai intézményrendszerével kapcsolatos felfogásuk is érdemben különbözik. Bence György, Kis János, Radnóti Sándor fogalomhasználatában az osztály, réteg kategóriája akárcsak a szocialista, kapitalista formáció, csak a bibói gondolkodás kövületeként vagy a doktrinérek elutasítandó szóhasználataként fordul elő, s a távlatot adó megoldás: a korlátokat nem ismerő pluralizmus – kimondva-kimondatlanul – a többpártrendszer. Donáth Ferenc jóllehet alábecsüli a restauráció veszélyét, osztálykategóriákban gondolkodik, s a dolgozók önigazgató szerveit tekinti az érdekek artikulására alkalmas, a szocialista viszonyokkal összhangban levő intézménytípusnak. A munkástanácsok 1956. november 4-e után az ellenforradalmi törekvések gyűjtőmedencéivé váltak. Ezek a munkástanácsok nem szocialista alternatívát képviseltek. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az üzemi, munkahelyi, ágazati, területi képviseleti szervek, társadalmi egyesületek, szövetségek érdekképviseleti szerepének szélesítése – szilárd hatalmi feltételek mellett – a szocialista demokrácia intézményesítésének nélkülözhetetlen feltétele, s nem tekinthető befejezett folyamatnak. A munkásosztály pártjának vezető szerepe azonban Donáth felfogásában sem feltétele – ellenkezőleg, gátja – az „önigazgató szervek” funkcionálásának.

Kiss Ferenc és Fekete Gyula más nézőpontból s igénnyel elemzi Bibó István hagyatékát, a felszabadulás utáni magyar történelem tanulságait. Fekete Gyula Szellem és hatalom című cikkében az utóbbi évtizedben többször kinyilvánított, nem egy kérdésben vitatható gondolatai, kritikai állásfoglalásai realizálódnak. De Fekete nem kérdőjelezi meg a szocialista rendszer történelmi létjogosultságát, a politikai intézmények hibáival perel: „Felfoghatom így: ma is – mint 45-ben – a forradalom továbbvitele a tét. Felfoghatom így: valamiféle – szocialista – konszolidáció. Ez is, az is elképzelhetetlen ma már a szükségszerűn túl nem korlátozott, nem alárendelt szuverén szellem, szabad gondolat betársulása nélkül. Hatalom és szellem termékeny dialektikája nélkül: Külön is tekintettel egypártrendszerünkre.” (561. o.) S ehhez hozzáteszi: „Egypártrendszerben nyilván külön gonddal kell teremteni olyan lehetőségeket, körülményeket, feltételeket, amelyek az öntörvényű szellemi pezsgést legalábbis lehetővé teszik. De még jobb volna, ha ösztönöznék, a folyamatosságát biztosítanák.” (561-562. o.)

Igényli a szellemi közeg szuverenitását, de idegen tőle a Kis-Bence-féle tömörülés radikális pesszimizmusa, ő a szocializmust világtörténelmi alternatívaként nem tagadja meg: „Bizonyos, hogy a szocializmus lényegében és tartalmában csakis akkor maradhat hű ehhez a vállalkozáshoz, ha formáiban, eszközeiben, termelőerőiben, termelési viszonyaiban, egész társadalmi berendezkedésében folyton korszerűsödik. Világméretekben és a társadalmi lét minden dimenziójában folyton bizonyságát adja életrevalóságának.

Ez a világtörténelmi lecke bizony állandó elméleti munkálkodást, eszmei, ideológiai, szellemi készenlétet, nyitottságot követel.

Hiszen ez természetes. A szocializmus az első megtervezett társadalom. Korról korra, újra meg újra – s a korrekciókat nem kudarcnak, hanem a fejlődés szükséges velejárójának tekintve – tovább kell gondolni. Lenin egész elvi és gyakorlati politikájában uralkodó vonás volt a korrekció készsége is, a továbbgondolás készsége is. Ahogy én látom, azóta lanyhult ez a készség; hol egyik, hol másik, hol mind a kettő.” (562. o.)

Kiss Ferenc Bibó gondolatai című írása Fekete Gyulával rokon nézőpontot és szellemiséget képvisel. Mint írja: Ha Bibó István „szellemét tiszteljük, nem érhetjük be azzal a tömör argumentummal, melyet a Rákosi nevével jelölt emlék-tömb kínál. Számolnunk kell mindazzal, ami 1948-tól napjainkig történt, s jelentős korrekciókkal: a személyes szabadság határainak tágulásával, a megélhetés lehetőségeinek kedvező alakulásával, a szellemi értékek alkotásának és publikálásának meggyőző eredményeivel. S ha mindez a tulajdonviszonyok szocialista átalakulásának következménye, akkor Bibó igyekezete, hogy a párt-koalíciót tartós szövetséggé, az adott demokráciát huzamos átmenetté erősítse, a mai termelési szint és szervezettség ellen ható, vagyis fékező erővé minősíthető. És Bibó tényleg a magántulajdon tiszteletét is kívánta a kommunistáktól. Annak a magántulajdonnak a tiszteletét, amely a nagyüzemek államosítása s a földreform után létezett. Amint az is bizonyos, hogy az ő elképzelései szerint alakuló társadalmi folyamatban a szocializmusba való átmenet határa az időben előre messze kitolódott volna.” (588. o.)

Kiss Ferenc ugyanakkor – s nem alap nélkül – azt is hangsúlyozza, hogy Bibó számos intelme-félelme indokolt volt, s e intelmek mérlegelése esetén fájdalommentesebb lehetett volna a szocializmusba való átmenet. (589. o.) Azt sem hallgatja el, hogy az ötvenes évek megrázkódtatásait követően „rendbejöttek a szövetkezetek, megkezdődött a gondosabb ipartelepítés, a fővárosban lakáshoz jutottak sokan a vidékről jöttek közül is, – épeszű embernek eszébe sem jut, hogy ami történt, visszacsinálja.” (590. o.) Kiss Ferenc természetesen nem ábrázolja idillikusan a jelent. Nyugtalanítja a „kontraszelekció”, a „laza munkamorál”, a „vezető” irodalmi folyóiratok leromlása, de a konszolidáció tényét, a szocialista rendszer, a szocialista termelési és tulajdonviszonyok történelmi létjogosultságát, sérelmeit túlhangsúlyozva e cikkében nem kérdőjelezi meg. Értékszempontjait lehet és kell vitatni, s a megfogalmazás hogyanján lehet vitatkozni, de a paternalizmus jelenségeit nem indokolatlanul bírálja, s azon gondolatának is van racionális magva, hogy az az érdekeltség (részvétel-igény, azonosságtudat), amelynek jegyében „Bibó a demokratizmust szorgalmazta, nem egy időszak szükséglete, a szocializmusnak is lételeme.” (590. o.)

n

A kötetben van néhány írás, amelyet egyértelműen esszéként jellemezhetünk. Ilyen mindenekelőtt Konrád György A harmadik reformkor előtt, Naplójegyzetek; Mészöly Miklós Félelem és demokratikus érzés (kulcsszavak Bibó István életműveiben); Domokos Mátyás Elmaradt kollokvium helyett; Csurka István Bibó felejtés című dolgozat. Található továbbá néhány esszéisztikus életrajzi-önéletrajzi elemeket tartalmazó visszaemlékezés. Idesorolnám Réz Pál, Halda Alice (sic!), Márványi Judit, Szántó Piroska, Vas István, Mérei Ferenc, Göncz Árpád írásait, Perjés Géza, Erdei Sándor, Vargyas Lajos legszemélyesebb emlékeket felidéző tisztelgő emléksorait, Rácz Pál, Bali István (sic!), illetve Hegedűs László börtönmemoárját, illetve 1956 tanulságára figyelmeztető levelét.

Ezen írások közül csak kettőről szólok érdemben: Konrád Györgyéről és Mészöly Miklóséról. Konrád sziporkázó, nyelvi leleményekben gazdag esszéje a kötet legnegatívabb, ítélkezéseiben legvégletesebb írása. Nincs egyetlen méltányló szava, gyűlölettől izzik minden mondata, stílusa ironikus-heves, mindent a visszájáról ábrázol. A konszolidáció tényei jelen vannak a mondatfolyamokban, de minden tényről bebizonyítja: látszattény, vagy ha nem az, züllesztő, lealjasító, s ha mégis vannak „emberi jelenségek”, azok a rendszer ellenére jöttek létre. Esszéjének a kötet egésze szempontjából egy eleme azonban igen figyelemreméltó. Konrád egyértelműen liberális-demokratikusnak nyilvánítja a magyar kultúra két nagy reformhullámát, és kifejezi reményét: a harmadik is az lesz. (575. o.) Úgy ítéli meg, hogy a liberális-demokrata állameszmét nemcsak a polgárság, de a „szervezett munkásság túlnyomó részét magába foglaló magyar szociáldemokrata munkásmozgalom is magáévá tette.” Sőt „a fordulat évének nevezett államcsínyig” a kommunista párt is magáénak vallotta”. (575. o.) Az ellenzéki mozgalomnak e hagyományt kell folytatnia. E új „reformmozgalom” érdemben kell hogy különbözzék az 1956 előtti, illetve 1968 előtti magyar és cseh mozgalmaktól, „amelyeket a csalódott kommunista értelmiségiek moralizmusa uralt” (uo.). Nemcsak Szelényivel közösen írt könyvének utópiáját adja fel – itt már a racionális redisztribúció harmadik, szocialista szakaszáról szó sem esik -, de mozgalomépítő barátai buzgólkodásaitól is elhatárolja magát. „Ha a kelet-európai demokratikus reform hívei a kelet-európai kommunisták múltjából kölcsönöznek módszereket, akkor a hatóságok elszigetelik őket, s feltűnnek közöttük a szektaélet lelki nyomorúságai… Semmit sem kívánok kevésbé, mint hivatásos forradalmárokból szerveződő politikai élcsapatot, ezúttal paradox módon az élcsapat-ellenesség eszméi körül. Olyan társadalomban szeretnék élni, amelyben a politikusok nem sok vizet zavarnak.” (576. o.) Mi hát a reformmagatartás lényege, „mivel mulasson a független értelmiségi? Függetlensége gyakorlásával abban a munkában, amelyet végez. (…) Szabad embernek kényelmetlen, ha bármilyen hatalma van. A cselekvés fölmagasztalása egy letűnő korszak értelmiségi öngyűlölete volt. A szellemi újítás érdekesebb, mint egy összejövetel megszervezése (…) Az autonómia játékos, a tekintély morcos. A szabadság munkája nem igényel dühös prófétákat, merev katonákat.” (577. o.)

Mészöly is köztudottan a filozófiai esszé egyik mestere; az egzisztencialista létfilozófiát a hatvanas években ő adaptálta a legszuverénebbül az „értekező szépprózában”. Ezen írásában a politológus arca is elősejlik: a Man arctalan, alaktalan tömege társadalomegészként strukturálódik, s az ontikus szabadságeszmény politikai filozófiaként konkretizálódik. Ezen írás abban különbözik a kötetben közölt más esszéktől, hogy a „kelet-európai válságot” ontologizálja, s a huszadik századi történelem egyetemes válságaként jellemzi. „Az emberi történés legskizofrénebb mélypontját éljük. Nem mondhatjuk, hogy a judícium és önkontroll kioltódott, csupán skizofrén működéssé bénult: szerepe alig több, mint az, hogy regisztrálja azt az énjét, amelyiktől szabadulni szeretne. Pontosan annak lett a foglya, amire az emberi történés depszichologizált gyakorlattá erőszakolása kapcsán utaltunk: annak a ténynek, hogy a puszta működési törvényszerűségre alapozott erőstratégia egy bizonyos határon túl ultraparadox helyzetet teremt. Azaz: már nem egy-egy hatalmi struktúra kizárólagosságát teszi lehetővé, hanem a működési törvényszerűségek szabályozhatatlan önállósodását növeszti általánossá – nem téve különbséget hatalmi struktúrák között. A legbarbárabb erő jelenik meg új köntösben: a puszta képesség (pouvoir) diktatúrája. Az új az, hogy a tudat és hamistudat világos tudattal regisztrált kettéválásával történik nélkülünk az, ami a legközvetlenebbül a révünkön történik. A pszichológia és elmegyógyászat kimerítően ismeri ezt. Ágy valóban cinizmus vagy félkegyelműség játszmáról, optimális legjobbról beszélni; mégha olyannyira próbálunk is pozitív erőfeszítéseket tenni – továbbra is önbiztosításnak véve a hátsógondolatot. Ez pedig így, együtt eszméletlen ráhagyatkozás a kiszámíthatatlanra; amelybe megszoktuk belegondolni a megmentő alternatíva valószínűségét. Csakhogy az „így tovább” számára most nincs alternatíva. Minden kiszámítható. Ágy kockázat sincs; csak vissza – vagy másképp.” (455. o.)

De e válság – Mészöly értelmezésében – Kelet-Európában s közelebbről Magyarországon politikai intézményekben tárgyiasul. Mészöly a bibói életmű fontos üzeneteként „követeli a terepet a „demokratikus érzés” gyakorlásához”. Mint írja: Bibó a „demokratikus érzés kibontakozását nem kötötte semmilyen meghatározott állam és rendszerhez, – olyan értelemben ti., hogy minden edény jó lehet, ha a gyökérzet csonkítás nélkül belefér.” (460. o.) A magyar helyzetet azonban éppen e gyökérzet átvágása jellemzi: a demokratikus érzületnek semmilyen mozgástere nincs. A változás egyetlen esélye és biztosítéka a pluralizmus: a nemzeti tudatban kell, hogy helyet kapjon „az érvek és állítások öszszessége, és fontossága”. „Mert ha ez (még a legoptimálisabb személy és testület esetében is) kizárólag auguri gyakorlat marad, a legkevésbé sem tettünk eleget annak, amire a demokratikus érzés kötelez.” A „jó királyra” és tanácsadóira bízott bölcsesség a népet nem teszi demokratává, sem bölccsé, sőt; olyan kritikátlan tekintélytiszteletre nevel, mely a félelmet kényelmesen úgy elaborálja, hogy áthárítva hárítja el, és kiiktatja az igények közül a saját ítélőképességet. S ha lehet, ez még kilátástalanabb és nyomorúságosabb elvetélése a demokratikus érzésnek, mint mondjuk, a cinikussá finomított gyakorlat elfogadása, amikor – Bibó szavával élve – „demokratikus formák között antidemokratikus a kormányzás.” (461. o.)

Vas István, Szántó Piroska, Mérei Ferenc szellemi rangja közismert: ezen írásaikban nem legerősebb oldalaikat ismerhetjük meg: Bibó-arckép örvén saját arcképüket rajzolják tovább, pontosabban restaurálják. Mérei Ferencet az ötvenes évek elején valóban semmivel nem igazolható korlátozások sújtották, de hogy ő maga „negyvenhat-negyvenhét környékén”, „valamikor, amikor Bibó még belügyminisztériumi főtisztviselő volt”, a másokkal szembeni türelem élő példája lett volna, ezt csak a megszépítő emlékezés állíthatja; György Júlia, Hermann Alice, Kardos Lajos és sok pályatársa emlékezetében másképp rögzültek az évek.

Márványi Judit – akárcsak más évrendszerrel Erdélyi Ágnes – zsidóérzületének emancipálódásáról is őszinte megrendüléssel, de aránytévesztetten, az „újhitűek”-et jellemző azonosulási vággyal, megtagadva életéből sokfajta valós értéket, megélt érzést, korántsem elítélendő szerepvállalást.

Erdei Sándor, Vargyas Lajos, Perjés Géza szép és meggyőző emlékező sorai, úgy vélem, fontos emberi mozzanatokkal egészítik ki Bibó István emberi portréját.

n

A kötetben végül szerepel két-három meghatározhatatlan profilú írás. Ilyen Éliás József Társadalmi hiánybetegség (Diagnózis és terápiajavaslat) című tanulmánya vagy Vályi Nagy Ervin Gondviselés – contra és pro (Bibó István Uchroniája c. írása elé), amelyben politológia, vallásfilozófiai okfejtés, teológiai igazságtétel keveredik az Egyházügyi Hivatal bírálatával; Andrásfalvy Bertalan A magyarság életfája c. dolgozatának műfaját is nehezen tudom pontosan meghatározni.

Dalos György írásának műfaja már pontosabban meghatározható: az Emlékezet Fehér könyvben közzétett változatát veti össze az eredeti szöveggel. A cél is világos: az 1956-os eseményeket követő felelősségre vonás törvénytelenségét kívánja „hiteles” filológiai adatolással bizonyítani. Gáli [József] Uchronisztikus eszmefuttatásának ethoszát pedig úgy vélem, már bevezető mondata jól szemlélteti: „Uchronisztikus eszmefuttatás arról, hogy mi történt volna, ha 1945 augusztusában, miután visszaérkeztem Auschwitzből, nem jön velem szemben az utcán Farkasházy Pepi adóügyi tisztviselő MKP jelvénnyel a zakója hajtókáján, s én a találkozás meg nem történte miatt belépek a kommunista pártba, sőt a belügyi pályát választom, és mint a rendőrség nyomozótisztje, 1957 júniusában kérdéseket teszek fel Bibó István államminiszternek és előzetes letartóztatottnak.” (1020. o.)

n

Több mint hetven szerző különböző műfajú, funkciójú, szemléletű írásának pontos, részletekre kiterjedő jellemzése, szaktudományos értékelése nem lehet a lektor feladata. Jellemzésemben mindenekelőtt a kötetben jelen levő politikai szándékok, értékrendszerek sokféleségét kívántam dokumentálni.

Nem kétséges: e kötetben számos kimagasló színvonalú, jellegadó írás szerepel, s ezek közül számos tanulmány megjelentetése szükséges és lehetséges. Hézagpótlónak tekintem például Szűcs Jenő, Niederhauser Emil tanulmányát, továbbá Németh Lajos, Beke László, Bertalan László, Fekete Gyula, Kiss Ferenc dolgozatainak, Komlós Aladár, Vargyas Lajos, Erdei Sándor vagy Perjés Géza emlékező sorainak megjelentését vagy kötetbe való beemelését is indokolhatónak érzem (Illyés Gyula sírbeszéde már megjelent). A kötet jelen formájában való megjelentetését azonban egyértelműen nem javaslom. A szerkesztők a legkülönbözőbb értékszempontú tanulmányokat azért emelték egy kötetbe, s azért tettek színvonalengedményeket, hagytak a szövegekben nyilvánvalóan „pontatlan”, felszínes vagy a történelmi tényeket stilizáló írásokat is, mert mindent alárendeltek egy politikai meggondolásnak: a kötetet – Bibó Istvánra emlékezve és nevében – egy új szellemifront alapdokumentumaként kívánták megjelentetni. Donáth, a Kis-Bence szerzőpár vagy Radnóti Sándor írásának – más szerzőket is említhetnék – színvonalát, jellegadó értékeit nem vitatom, értékszempontjaikkal nem értek egyet. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy a tervezett kötet legtöbb szerzője nem tudta, hogy tisztelgő írása a kötet szerkesztői jóvoltából hogyan „funkcionalizálódik”, s hogy egy politikai demonstráció szereplőjévé kívánják előléptetni.

A közös indíték, amely valamennyi tanulmányban dokumentálható – s a szerkesztők e motívumra építettek – igényli Bibó István életpályájának méltányos értékelését, lelkiismeret-furdalást érezvén azért, hogy Bibót életének utolsó tizenhét évében – néhány ember kivételével – magára hagyták, Csurka István szavával: a Bibó felejtésért. A szerzők meghatározó többsége azonban nem a rendszerrel való szakítását és megmásíthatatlan szembefordulását kívánta dokumentálni, s feltételezem, hogy nem szándéka szerint „díszletezi” Haraszti Miklós manifesztumát: „A válság visszaadja Bibó perspektívájának fényét és homályba borítja a kiegyezés eddigi formuláját, amely már csak a gazdasági, társadalmi és szellemi fejlődésképtelenség bizonyítékait termeli.” (829. o.) Csak Bibó legfontosabb tanulmányainak újrakiadása, egész életútjának kritikai elemzése dokumentálhatja, hogy Bibó egy ilyen politikai program számára csak önkényesen sajátítható ki. Bence és Kis János, akik legmélyebben átgondolták a Bibó István-i életmű lényegi összefüggéseit, nem véletlenül kezdték el már e tisztelgő kötetben a hagyaték kritikai felülvizsgálatát.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 42. szám