Forrás: ÉS

Nyerges András

Színrebontás

Féja és az erkölcsi piedesztál

A Magyar Nemzet nemrég leleplezte, hogy kicsoda valójában az Orbán Viktort bírálni merészelő Fejtő Ferenc, s ez alkalomból más erkölcsi vétkei is terítékre kerültek, úgymint: „1946-ban ismét nagyot rúg a magyarsága miatt ekkoriban teljesen kiszolgáltatott, életveszélyben forgó Féjába”. Ha „ismét”, ez annyit tesz, hogy már máskor is belerúgott, márpedig Féjáról csak a Viharsarok megjelenésekor írt, s a „belerúgás” ott így fest: „Féja Géza írása e könyvében még bátrabb, de ugyanakkor egyenesebb is és tisztább, mint eddig bármely művében, pátosza lehiggadt, szenvedélye élesebb lett, a mondatait belengő ködfelhő elszállt. Osztályelemzése művelten tárgyilagos, megfigyelései pontosak. Babonákat tömegével s tiszteletre méltó bátorsággal pusztít.” Fejtő etikai vétsége továbbá, hogy „mindmáig számon tartja a rövidke cikket”, amit Féja írt róla a Kelet Népében s melynek címe (a Magyar Nemzet szerint) Fejtő-Fischl Ferenc, valójában csak Fejtő-Fischl. Ami ma apró stiláris árnyalatnak tűnik, 1938 decemberében vaskos differenciát jelentett, s erre a szöveg is ráerősített: „a Fejtő-Fischl-típusnak mielőbb pusztulnia kell a magyar életből”. Az erkölcsi piedesztálra akkor áll fel Féja, amikor Fejtőt Makói beszélgetés című cikke miatt hathavi börtönre ítélik, de ő Párizsba „szökik”. Nem így Féja, aki (írja a Magyar Nemzet) „bátran kiállt a bíróság előtt a Viharsarok című monográfiájában vallott nézetei védelmében”. (Hogy a Viharsarok -gráfia ugyan, de nem mono-, hanem szocio-, fenti állításnak csak a legkisebbik tévedése.) A többi kifejtésre szorul.

Például a Féja üldöztetésére vonatkozó tévhit. Mert per sokak ellen indult, de az egyetlen népi író, aki börtönben ült, Kovács Imre volt. A Viharsarok elkobzását ugyan bírói ítélet mondta ki, ám ezt a Tábla később törölte, s addig is ingyenreklámmal ért fel: a könyv gyors egymásutánban három kiadást ért meg. Szerzőjét felfüggesztették tanári állásából, és – mint írja – „hajszálon múlt, hogy a sajtó berkeiben helyet s száraz kenyeret kaphattam”, ám a „kenyér” nem volt igazán „száraz”: Féja 1938 őszén a Magyarországnak lett belső munkatársa, ahol a felvidéki bevonulásról, a parlamentből írt tudósításait s egyéb cikkeit feltűnő reverenciával közölték. Pere további fordulóinak idején tehát a kormánylap újságírójaként vett részt, s a bíróság számára kényes szituáció föloldásában is segédkezett. Például azzal, ahogy 1938. október 18-án a cseh rádió ama hírét cáfolta, hogy könyve miatt idehaza üldöztetésnek volna kitéve: „1936-ban fejeztem be Viharsarok c. könyvemet. Mintegy öt év tapasztalatait írtam meg benne. Könyvem megállapításai tehát NEM a mai magyar viszonyokra vonatkoznak.” Ezt volt hivatott bizonyítani a Viharsarokról szóló újabb cikksorozata is, melyben a szociográfiával szerzett hitelét az olvasók megnyugtatásával kamatoztatta: „jóleső melegség futott át, midőn hosszú kilométereken keresztül ballagtunk a gyomaendrődi határban s a parasztok sorra mutogatták a földdarabokat, melyeken immár megvetették a lábukat” (1938. dec. 7.). „El kell ismernünk, hogy a közigazgatás meghallgatta a nép panaszait” (1938. dec. 8.). „A dévaványai szegénységre határozottan könnyebb napok virradtak” (1938. dec. 17.). „Megmozdult a lusta magyar történelem kereke” (1938. dec. 15.). E szelíd riportokkal (meg a Fejtő-Fischl-opusszal) egy időben a Kelet Népe hasábjain saját életútját is értékelte: „karrierizmusnak még csak árnyéka sem szennyezett be, ha valamilyen irányban megindulok, kivédhetetlen belső kényszer küld arra, amerre megyek”. Belső kényszer vehette rá, hogy 1939. január 22-én a Viharsarokban írottakért bocsánatot kérjen Szentes városától, s ezt egyedül a szélsőjobboldali Új Magyarságban tegye közzé. A Magyar Nemzet szerint nem is vitás Féja erkölcsi fölénye, hiszen „a hazájában maradt, és vállalta tabudöntögető írása jogi következményeit”.

A puszta „maradásnál” többet is tett: a Magyarországban tovább ostorozta a „Fejtő-Fischl”-féle „gyáva dezentorok” típusát. 1940. július 13-én például leleplezte, hogy „a plutokráciák a nemzetközi emigránshadak segítségével rendeztek általános offenzívát az új nemzeti államok vezetőinek pátosza s elemi erejű emberi megnyilatkozásai ellen”. Tollhegyre tűzte „Georges Faludyt”, akiről A demokrata címmel írt cikket 1941. április 21-én: „semmi helye sincsen itt már azoknak a demokratáknak, akik a politikában demokrata jelszavak leple alatt a széles magyar dolgozó rétegek ellen csináltak politikát, irodalomban pedig egyéni alkotóerő híján ál-Villon versekkel s egyebekkel szereztek hírt. Régóta vándorolnak ezek a furcsa bolygók, s midőn azt hiszik, hogy az ígéret földjére jutottak, lesújt rájuk a végzet, a népek és nemzetek ébredező öntudata, mely kiveti szervezetéből a betolakodott mérgező anyagot.” 1942. április 29-én újra Fejtőt vette célba: „néhány esztendővel ezelőtt szélsőbaloldali hősök hagyták el a hazát, olyanok, akiknek mérsékelt baloldali, sőt szociális liberalista lapok is szívesen nyújtottak teret. Egyikük épp a helytállás, a törvényes eljárás elől lépett meg, holott míg felelőtlenül hangoskodhatott, senki sem volt eléggé radikális neki. Mindenkit meggyanúsított, mindenkire talált egy szennyes jelzőt vagy gyanúsító célzást. Azt gondoltuk, ő lesz a helytállás mintaképe, ő állja utolsó szuszig a sarat és egyszerre csak eltűnt a neve a szociálisan liberális és liberálisan szociális sajtótermékek hasábjairól. Hősünk külföldre tette át székhelyét.”

Nem nehéz elképzelnünk, mit veszít a hazai társadalom, ha Féja nem vállalja azt a (láttuk, milyen rettenetes) sorsot, ami idehaza várt rá. Ki más leplezte volna le 1942. június 12-én, hogy „a baloldaliak titokban a kapitalizmus és a zsidóság életterének helyreállításáról álmodoznak”, mert „a magyar élettérben nincsen helyük idegen élősdieknek”. Ki hívta volna fel a hatóság figyelmét arra, hogy miközben burjánzik a keresztlevél- és élelmiszerjegy-hamisítás, a maradék liberális sajtó bűnös módon elhallgat valamit: a tettesek főképp „a Dohány utcai templomlátogatók” közül kerülnek ki (Túlzott szerénység, 1942. jún. 24.). Hogy valójában mit jelent a Magyar Nemzet cikkének az a kitétele, miszerint Féját 1945 után „magyarsága miatt” üldözték, akkor érthetjük meg, ha sorra vesszük e magyarság manifesztálódásának jellegzetes példáit. Féja 1941. december 30-án, dacolva a balról jövő kritikával, közölte: „Napról napra folyik a gyalázkodás azok ellen, akik a magyar nép ügyét nem hajlandók összekapcsolni a honi zsidóság sajátos érdekeivel.” Annál nagyobb örömmel szögezte le 1942. június 19-én, hogy „a két zsidótörvény óta nagyot javult a helyzet”. Hogy is ne üldözték volna Féját a magyarsága miatt, mikor még a nyilas Magyarság ellenében is azt bizonygatta, hogy létezhet „örök magyarság”? S ha vitapartnere azzal próbálta letromfolni, hogy bezzeg a németek szerint még „örök németség” se létezik, ő bátran ellenfele szemébe vágta: „ha jobban ismerné a Harmadik Birodalom szellemiségét, irodalmát, beleértve azokat a műveket, melyek a mai Németország születését már tíz-húsz esztendővel ezelőtt megírt munkáikkal segítették, többek között Hans Grimm Volk ohne Raum című művét, akkor tisztában lenne azzal, hogy a mai Németország tudatosan az ősi németségből, tehát az Örök Németországból épült s épül.” Magyarsága miatt gyakran épp a Magyarság gúnyolta: „Féja Géza az utóbbi napokban megint túlságosan elkanyarodott a szélsőjobboldali vizekre és igyekezett bennünket kioktatni arról, hogy valójában mi is az a jobboldaliság. Hosszú az út a Viharsaroktól a mai karakán szélsőjobboldali harcosig.” (1942. március 27.)

Ilyen érdemekkel a háta mögött Féja 1945 után Békéscsabán dolgozott könyvtárosként és (a Magyar Nemzet szerint) „teljesen kiszolgáltatott” helyzetben volt. Nyomorúságának oka azonban 1945 helyett 1944-ben rejlik: abban, hogy a nyilas puccs után is a Magyarország munkatársa maradt, míg csak 1944. november 20-án a lap új főszerkesztőt nem kapott. Aki (pechjére) nem volt más, mint Mattyasovszky Kornél a Magyarságtól, ellenlábasa az „örök magyarság”-vitában. Alighanem Mattyasovszky testvér csúf személyes bosszúja volt az, hogy „a 6 havi felmondási összeget s a végkielégítést sem kaptam meg, ezért vagyok most ilyen nyomorult anyagi helyzetben” – írta maga Féja 1945. május 22-i levelében. (F. G. levelezése, Nap Kiadó, Bp., 2003.) A Kis Újságban viszont valóban megjelent egy hír, miszerint Féja ügyében elkészült a vádirat. A belügyminiszter személyesen robog le Gyulára, a helyzet tehát vésztjósló lehetett: ám a minisztert Erdei Ferencnek hívták, és örömmel konstatálta, hogy a kiszabadítandó Féja egyetlen percig se volt őrizetben. Hogy Fejtő Ferenc ekkori támadása az „életveszélyben forgó” Féja ellen mekkora erkölcsi vétség volt, az a körülmény is jelzi, hogy ki állt az események ilyetén alakulásának hátterében: „Rákosi Mátyás, midőn a cikket elolvasta, felhívta Erdeit: – Mi ez? Azonnal leállítani az ügyet!” (F. G. levelezése, Nap Kiadó, Bp., 2003.)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 40. szám