Forrás: Népszava

Több mint négyórás küzdelem után a Petőfi Múzeumban véget ért a szépírók első pesti Ki-Mit-Tud-ja. Az idősebb és fiatal írók tíz kategóriában versengtek, néptánctól a versmondásig, áriaénekléstől az ólomüvegkészítésig, családi zenéléstől a fotózásig. Egy-egy kategóriában általában egy író indult, s bár tűznyelő nem volt, a nézők így is hol ámultak, hol meghatódtak, vagy tomboltak. A Ki-Mit-Tud előtt Nádas Péter fotótárlatot nyitott meg, Konrád György az Árószövetség tagjait kérdezgette, a Nobel-díjas Kertész Imre pedig legújabb művéről, a K. dossziéról beszélt.

Nagy sajnálat lehet mindazokban, kik a Szépírók Társasága második őszi irodalmi fesztiváljára se szombaton, se vasárnap nem mentek el. Milyen szép bolondság volt! A Petőfi Irodalmi Múzeum élő írókkal telt meg, fiatalokkal meg öregekkel, akik finom iróniával vagy életük egy-egy fontosabb szakaszáról meséltek, vagy azt mutatták meg, az íráson túl mi másra lennének képesek.

Láttak már falon kilencvenkét írót? Magyart. Az egyik félmeztelen. Az írókat Burger Barna fotózta le, aki 1965-ben született, akkor, amikor Nádas Péter a fényképész szakmát épp föladta és író lett belőle. Burger szerint a kilencvenkét lefényképezett író a társadalmat éppúgy megmutatja, mintha kilencvenkét hentest fotografált volna. A kortárs magyar írók képeiből a százhúsz oldalas kötetet Hafner Zsolt szerkesztette, a Petőfi Irodalmi Múzeumban látható kiállítás anyagát meg Nádas Péter válogatta. Van eltérés, érdemes megnézni. Mezei Andrást kalapban és félmeztelenül, Hubay Miklóst földön ülve, hulló falevelek között, a költő Marno Jánost egyre beesettebben, Lábass Endrének meg ni, egy fatörzs furcsa, misztikus ága a feje. És itt az öregen is kölyök képű Lázár Ervin, akiben most a szomorúság a nagy; mintha Alsórácegrespusztát, a gyerekkor elhordott-eltűnt helyszínét siratná. Erről beszélt az őszi irodalmi fesztivál első napján, másnap meg nagy vidoran az ő híres nyakkendővég-gyűjteményét mutogatta, amihez kellettek írók meg a hetvenes évek kocsmái, s aztán már jöhetett a pillanat, amikor a bicskáját a másik író kezébe nyomta, aki a nyakkendőjéből tényleg lenyisszantott egy darabot, amit Lázár Ervin hazavitt és a könyvespolca oldalára fölszögelt. Ezt a gyűjteményt kérte el évekkel ezelőtt a múzeum.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban óránként-kétóránként szinte kicserélődött a közönség. A Nobel díjas Kertész Imrével folytatoptt beszélgetésre, hiába, hogy még csak délután volt, a terem estélyi ruhás hölgyekkel telt meg, a széles ablakbeugrók meg fiatalokkal. Az írót Vámos Miklós kérdezte, úgy, hogy az 1997-ben megjelent és botránykőnek számító Valaki más című Kertész-könyvből olvasott fel mondatokat, az író pedig ezekhez fűzött vagy nem, magyarázatot.

– Akkoriban – mondta a múzeumban az író – nekem esett a sajtó, és nem csak az a része, amelyik amúgy is… és arról beszéltek, kaotikus világképet rajzolok… Most 2005-öt írunk, és nézz körül, nincs-e káosz a világban. A Valaki más szövege 1994-96 között íródott, amikor Magyarországon meglehetősen sokan zsidóztak… amikor el kellett gondolkodnom… be kellett látnom, igen, valóban elképzelhető, hogy zsidó van, hogy ez látszik az emberen… van valamiféle jellegzetessége… A dolog annyiban volt érdekes, hogy ezt mindenki tagadta… a zsidó az egy absztrakt, elvont fogalom volt, hiszen én magam sem zsidó szellemben nőttem fel; asszimiláns családból származom… A dologhoz nem igazán volt közöm, mégis, olyan problémák ezek, amiken az ember egy életen át gondolkodik, különösen akkor, ha volt Auschwitzban.

Azidőtájt, „94-96-ban kiváltképp foglalkoztatott Auschwitz, erről írtam, és az írás örömeit, paradox módon egy ilyen halálos témával kapcsolatban éltem át… És igen, akkoriban mindenki Auschwitzról kérdezett, holott nekem az írás cudar örömeiről kellett volna beszélnem … A Valaki más az a személy, akit folyton ábrázolok. A fogalmazó, az író néma lénye, a mozdulatlan figyelő… Amikor írsz, az már egy másik szféra, egy objektív, ahol a formának is jelentése van… nem a saját beszélő nyelveden írsz, hanem egy harmadikon… A rendes írói életemet szeretném folytatni, nem akarok beállni arra a Nobel díjas életformára, amellyel annyi tudós él : előadásról előadásra járnak… Nagyon örülök a díjnak, nagyon meg vagyok hatva, de … A K. dosszié, a legújabb könyvem majdnem kész, s ha az elkövetkezendő napokban Berlinben sikerül az utolső oldalakat is megírnom, akkor januárban akár meg is jelenhet.”

Este nyolc óra, a terem közönsége újból kicserélődik. Nagyon sok a fiatal, talán mert az írói KI-Mit-Tud résztvevői is jobbára azok. Bodor Béla kortárs dilettáns szövegeket olvas föl, Esze Dóra áriát énekel, Forgách András Petri Györgyről, az ő volt, meghalt barátjáról készült rajzait lapozgatja és közben szemérmesen mesél, Háy János Okudzsava-verset énekel, Kornis Mihály és Kertész Ákos szívszorítón szaval, Tóth Krisztina az általa készített ólomüveg ablakait mutatja, Bódis Kriszta meg a cigánybíróságról szóló dokumentumfilmjét, aztán jön a Grecsó, a Krisztián, mutatóujjait előbb megrezegteti, aztán fölugrik a levegőbe, s mire földet ér, kalotaszegi legény lesz belőle, ellenállhatatlan népitáncos, a közönség fűttyög, őrjöng, rigmusokat kiabál… Nagy sajnálat lehet azokban, akik mindezt se szombaton, se vasárnap nem látták.

Scipiades Erzsébet

Fotó: Vajda József