Forrás: NOL

Fejtő Ferenc, 2005. augusztus 27. 00:00

Kezdjük a baloldal és a nemzet kapcsolatával foglalkozó kérdéssel – írja Schöpflin György (Baloldal, nemzet, történelem, augusztus 18.) válaszul a történelmi leckémre.

Először is, a nemzetet nem én nyilvánítottam „a baloldal számára egy esetleges kategóriának”. Ez a megfogalmazás Schöpflintől származik. Én magam túl sokat foglalkoztam a nemzet-eszme tudományos meghatározásával, semhogy azt esetlegesnek tekinteném. Hadd mondjam tehát, hogy a nemzet – amelynek értékelésével a baloldal történészei, Marx, Engels és követőik foglalkoztak – mindenekelőtt nem egy konkrét létező, hanem eszme; fő ismertetőjele, hogy népcsoportok és törzsek integrálását magyarázza. Vagyis szellemi energia, nem pedig valóság, hiszen „senki sem látta”. Létezéséről a szó szellemi értelmében először a Francia Akadémia adott hírt 1764-ben, s így határozta meg: „egy állam, egy ország lakóinak összessége, akik ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskednek, s ugyanazt a nyelvet beszélik”. (Megjegyzem, hogy ez a forradalom előtti soknyelvű Franciaországra még nem volt jellemző.)

Mindenesetre a közös nyelv a nemzet egyik fő meghatározója – mint azt az egyik legelső magyar nyelvész mondta: nyelvében él a nemzet. Schöpflin Gyula egyik 1989 előtt fiával együtt írt kiváló tanulmányából (A magyar konzervativizmus; Új Látóhatár, München) megállapíthatjuk, hogy amikor Szent István országot épített, nyugati modelleket követve, akkor még nem volt szó nemzetről. Ez a fogalom a nyelvhasználatban csak a későbbi Árpád-házi királyok idején merült föl először. És a nacionalizmussal egyidejűleg – valójában a francia forradalom előszelében – bontakozott ki, mint a tömegeket mozgató eszme, mégpedig mint a királyi hatalommal szembenálló, attól függetlenedő közösség eszméje. „A királyi hatalomnak – írta később Renan – a forradalom bukása után rá kellett jönnie arra, hogy a nemzet megvan nélküle is.”

A magyarság a francia forradalom bélyegét viselő reformkorban vált nemzetté, amikor, mint Schöpflin Gyula ugyanabban a tanulmányában írja: „az egész nép, mint első ízben nemzet, együttesen lépett a modernizálás útjára”. Tehát az ifjú Schöpflin György állítása, amely szerint „a nemzeti mozgalmat a baloldal csak opportunista megfontolásból hozta föl”, nem felel meg a valóságnak. Azt senki sem tagadhatja, hogy nem a konzervatív, feudális, klerikális tábor, hanem a progresszió, a reformizmus, a modernizálás tábora karolta föl, s mondotta magáénak a nemzeti eszmét. És ehhez az eszméhez kapcsolódó tévedéseket, amelyek a magyar nemzeti mozgalom privilegizált voltának hitére alapultak, Kossuth éppúgy bevallotta és megbánta a száműzetésben, mint ahogy Marx és követői is módosították nézeteiket, s a nemzeti önállóság jogait nemcsak a magyarok és a lengyelek, hanem Európa minden nemzete számára követelték. Tudjuk azt is, legalábbis tudnunk kellene, hogy Marx és követői nem az osztályharcot helyezték a nemzet fölé, hanem a nemzetköziséget – és nem a nemzet eszméjét kritizálták, hanem a hazafiságnak nacionalizmussá torzulását, amely a tőkés és a nagybirtokos elemek érdekeit helyezte a béke, az emberiség, a népek és nemzetek érdekei fölé.

A német szociáldemokrácia első nagy gondolkodója és vezére Marx után: Eduard Bernstein az első világháború kitörése előtt megtagadta a német nemzetgyűlésben a háborús hitelek megszavazását. Sajnos a német munkásság, akárcsak a francia, az angol, az orosz, az osztrák és a magyar, nem az ő pacifista hitvallását követte – ami a francia Jaures életébe került -, hanem hagyta magát elragadtatni a jobboldal által kirobbantott nacionalista tömeghisztériától.

Tévedés tehát a nacionalizmusokban az egyetemes nemzeti eszme kifejeződését látni. Nagy tévedés a nacionalizmust a hazafiassággal összetéveszteni. A XX. században Magyarországon a baloldal által propagált univerzalizmus és nemzetköziség volt az igazi, a haza érdekeinek megfelelő politika, az oktobristáké, a Jászi Oszkároké, Károlyi Mihályé, később a szociáldemokrata Kéthly Annáé, a mérsékelt és inkább középpártinak mondható Bibó Istváné. A magyar történelem rossz szelleme pedig – mint Schöpflin Gyula írja – az 1919-ben „diadalmaskodó konzervatív Horthy-uralom, amely mindent megtett, hogy a forradalomnak még a nyomait is eltüntesse…A fasizmus előretörésével, a zsidótörvényekkel és a német szövetséggel pedig a szervilis és meghunyászkodó dzsentriuralom visszasülylyedt természetes elemébe, a középkorba”.

És hadd idézzem itt még Schöpflin Gyulának az 1956-os forradalomról írt rövid jellemzését, miszerint „bebizonyult a leninizmus legfőbb iróniája: amitől az avítt szovjet típusú rendszereknek igazán kell félniök: az öntudatos, szervezett munkásosztály volt. A konzervatív erők (talán az egy Mindszentyt kivéve) szótlanok maradtak…, és a modell, amelyre a tekintet szegült, lényegében a nyugati demokrácia volt”. Vajon ezt az „56-ot fogjuk-e 50. évfordulóján megünnepelni jövőre Magyarországon? Vagy azt, amit Csurkáék, a Magyar Nemzet, és a Fidesz próbálnak belemagyarázni a történelmi valóság szégyenletes megcsúfolásával?

Komolyan gondolja Schöpflin György, hogy én nem olvastam volna azoknak, a szinte kivétel nélkül baloldali francia történészeknek a műveit, akiket ellenem idéz, noha szinte mindnyájan mestereim vagy tanítványaim, de mindenesetre a barátaim voltak – és azok ma is, akik élnek még közülük!

S hadd kérdezzem meg befejezésül Schöpflin Györgytől, hogy juthatott eszébe Gyurcsány Ferencnek azt ajánlani, hogy térjen meg az Orbán által is tisztelt „magyar nemzeti baloldal” álláspontjához, amelynek képviselőit ő nyilvánvalóan Pozsgay Imrében, Szűrös Mátyásban és Jókai Annában látja? De ezt valószínűleg csak tréfából írta Schöpflin György professzor.

A szerző író