Forrás: Népszava

Nem igaz. Egyáltalában nem nézünk jól ki. Tessék útra kelni – gyalog, kerékpáron, autón – és szíveskedjenek bejárni Tolnát, Baranyát, kövessék Móricz Zsigmond örök értékű jó tanácsát „gyalogolni jó”. Amit az országban látnak, az siralmas. Elhanyagolt községházák, valaha szebb napokat látott pompás épületek, városházák, ódonul zord megyeházák, régi szállodák, amelyeket nagy pénzért a legvacakabb szocreál stílusban újítottak föl (tisztelet a kivételnek). Az, hogy az utcák mocskosak, eső után elsüllyed az ember a sárban, két nap forróság után megfullad a porban, még nem is tartozik a legkriminálisabb dolgok közé. A házak kertjei, ha ilyen egyáltalában van, elhanyagoltak, virágok helyett kiégett kórók, korhadó, süketen haldokló fák. A templomok kevés kivétellel romladoznak, málló vakolat, gutaütötten félreálló harangtornyok, a legtöbb faluban hét közben zárt ajtók, ne sértődjenek meg a tisztelt plébánosok, de sok templomuk engem leginkább a Kádár-rendszer pártházaira vagy példásan elhanyagolt kultúrházaira emlékeztet. Kultúrházakról egyébként ne beszéljünk, ez az igenis fontos, a nép valódi nevelését szolgáló otthon egyszerűen eltűnt a hazai térképről. Jó, ha ócska kocsma vagy még ócskább az egész falu szellemétől idegen üvöltő diszkó található a helyén.

Én nem tudom, hogy a mellüket féltéglával verő nagymagyarokat, polgári körösöket, nyilaskeresztes vagy hatvanhárom vármegyés trikókban páváskodó MIÉP-eseket hol eszi a fene, én nem tudom, hogy Orbán Viktor hada merre kószál a magukat hazug módon polgárinak nevező – avagy nemzeti keresztény konzervatív – ifjak és hölgyek mire nézik ezt az országot. Nincs egy helyi szervezet, nincs egy épeszű kezdeményezés – akár a helyi lelkész vagy iskolaigazgató vagy uram bocsá, helyi Fidesz-főnök indítványára -, ami a sok otromba álmagyarkodó locsogás helyett azt célozná, hogy valahogy kinézzen végre ez az ország, mert szégyenszemre ott tartunk, ahol Ady majd egy évszázaddal ezelőtt írta „Még magasból nézvést/ Megvolna az ország/ Werbőczi-utódok/ Foltozzák, toldozzák”/ De még az igazán nem visszakívánt toldozó-foldozó Werbőczi-utódokkal sem találkozni!

Érthetetlen számomra, hogy amint átlépem – mint uniós polgár egy közönséges személyigazolvánnyal – a magyar határt, akár északra, Szlovákia, Csehország felé, akár délre Horvátország és Szlovénia irányában, mintha egy más világba érkeznék. Szlovákia érezhetően szegényes ország, de látható az akarat, az igyekezet, a helyi közösségek elszántságában okosan felfogott, elemi érdeke, hogy az idegenforgalmat fellendítsék. Ezért tíz kilométert nem lehet megtenni anélkül, hogy egy gyönyörűen restaurált és kora reggeltől késő estéig bejárható, megnézhető várkastélyt ne találnánk. De nem kell várkastélyt keresni, elég megnézni Dolinán, Pritvicén, Besztercebányán, sőt még a régi szocialista városok – Zvolen, Partizanszkoje – maradványain felépülő érdekesen, tarkára festett, barátságos házakat, a szeretettel ápolt öreg városházákat és a szinte költőien restaurált kis szállodákat. Nem tudtam elmenni se Csehországban, se Horvátországban, még kevésbé Horvát-Szlavóniában (ha meg nem sértek senkit ezzel a régi elnevezéssel) egy útmenti kőkereszt mellett, ami ne lett volna ragyogó tiszta, újra meszelve, ne díszelgett volna akárcsak egy csokornyi, frissen szedett mezei virág a talapzatán. Az emberek nyájasságáról, különösen idegen utas ember iránti barátságosságáról, jóindulatáról, külön történetet kellene írni. (Szlovákiát bejárva sokszor gondoltam rá, szeretném magam mellé ültetni – bár jobb útitársat is el tudok képzelni – a heves beszédű Duray Miklóst, mutatná már meg nekem, hol van Szlovákiában idegen- különösen magyargyűlölet.)

Miért tudják a szomszéd országok, amelyek semmivel sem előbbrevalók és semmivel sem gazdagabbak- sőt, Szlovákiát és Horvátország egyes részeit tekintve szegényebbek, mint a mi hazánk, rendbetenni a portáikat egybetartani, élő lokálpatriotizmussal feltölteni településeiket? Miért van az, hogy ami kornyadozó, szerencsétlen Balatonunk partjaira keserűség ránézni és Szlovéniába vagy a Tátra legelhagyatottabb zugaiban is csodálatosabbnál csodálatosabb tündéri tavakat, tengerszemeket talál az ember, fillérekért bérelhető kempingszállással, tiszta, rendezett partokkal. A lélegzetem állt el nemrég, amikor Kassa irányában kifogástalan széles autóúton haladva egymás után csodálatosan restaurált és rekonstruált várkastélyok – Lőcse, Losonc és a felülmúlhatatlan szépségű Kraszna Horka – köszöntöttek rám ősi magaslataikról. Nem akarom szégyellni magamat külföldön, Magyarország miatt és nem akarok szégyenkezni Magyarországon a saját hazám miatt! Épp elég gyönyörű dolog van a mi országunkban a Hortobágytól az őrségi erdőkig, a gödöllői ki tudja mióta rendesen fel nem épített kastélyremekig, Badacsony, Tokaj, Szekszárd csodavidékéig, amit egy kis odafigyeléssel, akarattal és bizony a helyi közösség pénzéből ne tudnánk régi fényükhöz méltóvá tenni. A ráfordított összeg úgyis megtérül, s nem lennénk sereghajtók szégyenszemre idegenforgalom dolgában. Olyan csodálatos ez a Magyarország az Alföld Petőfit ihlető tengersík vidéke, a somogyi dombok, a Börzsöny, a Mátra és még sorolhatnám a végtelenségig. Barátaim, miért hagyjuk, hogy minden ebek harmincadjára jusson? Egy kisváros önkormányzati képviselője, egy falu polgármestere némi elszánással és fantáziával megmutathatná, hogy igazából ki a magyar. Ideje, hogy Ady szörnyű látomását délibábbá oldja az emlékezet. Nem hagyhatjuk, hogy félelmetes sorai visszaköszönjenek és ma is elmondható legyen, hogy: „Elmegy a kútágas/ Marad csak a kútja/ Meg híres Werbőczi/ Úri pereputtya/ Árvult kastély gondját kóbor kutya őrzi,/ Hivasd a törvénybe,/ Ha tudod, Werbőczi/”

Szász István

Szász István