Forrás: Népszava

Egy etikus élet

– Az első mondat a tiszteletadásé : Vitányi Iván – akit szocialista körökben okkal neveznek „a párt lelkiismeretének” – 80 éves. Egymást érik a kitüntetések, a köszöntések, üdvözli őt pártja, a baráti kör, a népművelők, a kultúra és a művészet jelesei. Valahol olvastam Vitányi Ivántól: nem öröm megöregedni, de néha nem öröm fiatalnak sem lenni. Nem szabad túl sokat foglalkozni saját életkorunkkal – inkább a korunkkal. Shakespeare után azt mondanám: minden korban és minden helyzetben „légy hű önmagadhoz”.

– Ezt, mint ars poeticát ma is vállalom – válaszolta Vitányi Iván,- mindig igyekeztem nem magammal foglalkozni, hanem a körülöttem lévő, minden megtapasztalt borzalom ellenére mégiscsak csodálatos világgal. Egyébként önmagában az életkor nem érdem, az öreg Jókai mondotta egyszer zsémbesen: „Mit jönnek azzal, hogy hány éves vagyok, a fiatal hülyék, ha megöregszenek, legfeljebb öreg hülyék lesznek?”

– Ön nehezen meghatározható egzisztencia. Minek érzi magát? Inkább politikusnak vagy szociológusnak, esztétikusnak, filozófusnak?

– Ezek a különböző „élettartományok” nálam egységet alkotnak, erősítik egymást.

– Fiatal korát is erős belső ellentétek és nem egyszer drámai élmények jellemzik.

– Azt nem jól tudja, hogy a fiatal koromat belső ellentétek zavarták volna. Ellenkezőleg: a legkülönbözőbb szellemi irányzatok tudtak bennem egységet alkotni és viszonylag korán kiformálni egy minden iránt érdeklődő és mindent megismerni vágyó fiatalembert. Egyszerre voltam Lukács György és Veres Péter tanítványa. Nagyon hamar megérintett az, amit ma úgy mondanánk, hogy szociológiai érdeklődés, a politika, de mindenekelőtt a művészet, különösen a zene. Ugyanakkor soha nem tudtam doktriner módon, egyvalami mellett elköteleződni. Egy kiváló antropológus, Victor Turner, azt mondja, hogy a társadalom nem csak osztályokra rétegződik, hanem vannak „liminálisok”, örök kirekesztettek. Én úgy mondanám, küszöbemberek, vagyis, olyanok, akik mindig sokféle átjáró küszöbén állnak, de belsőleg nem akarják ezeket, az elkötelezettség küszöbeit átlépni. Sokat segített abban, hogy ilyenféle „csodabogárrá” váljak, hogy a legkülönbözőbb iskolákba jártam. Bácsalmáson például egy osztályba jártam sváb, bunyevác és magyar gyerekekkel. És akkoriban nem a szembenállás és az egymás lekicsinylése, hanem az egymásra utaltság és a szolidaritás jellemezte az effajta közösséget. Diákként megismertem a nép hihetetlen szegénységét, kezdtem felismerni, hogy ezt az elmaradott országot szétveti az igazságtalanság. Sárospatakon arra kezdtem rájönni, hogy „a szellem napvilága” talán képes lesz világosságot hozni a fizikai és intellektuális sötétség Magyarországára. Egy sárospataki teológus azt mondta: te kommunista vagy! Jó, gondoltam, akkor kommunista vagyok, és kerítettem egy Kommunista Kiáltványt, ez volt az első, amit Marxtól és Engelstől olvastam, és tetszett! Azt nem tudhattam, hogy a XIX. század derekán leírt gondolatok a szovjet világban hogyan torzulnak embertelenné. Még valami történt velem Patakon, ami meghatározó egész életemre. Megismertem Bartók zenéjét és ráéreztem, hogy ez az, amire a világnak, és benne Magyarországnak szüksége van. Egyszerre voltak jelen ebben a muzsikában a népi gyökerek – szlovák, román, szerb- népzene. És a népi „tiszta források” Beethoven-i méretű modernségben ötvöződtek eggyé. Bartók zenéje maga volt az Európát vágyó magyarság és természetesen maga a forradalom.

– A forradalommal és a fegyveres antifasizmussal is kapcsolatba került?

– Ez a harmincas évek végén fasizálódó zsidótörvényes Magyarországon esetemben szükségszerű volt. Amikor 43-ban Pestre jöttem csatlakoztam az antifasiszta mozgalom baloldalához. Olyanokkal dolgoztam együtt mint Muharai Elemér,Lázár Vilmos, Veres Péter, Jancsó Miklós, Major Tamás,s a kommunista Somogyi Miklós.

– 1944 az ön számára is majdnem végzetes esztendő volt.

– 1944-45 az egész magyarság számára, milliónyi honfitársunk számára végzetes esztendő volt. Én a szerencsések közé tartozom. Akkor már mint a hírek (később már fegyverek) szállitója aktív tagja voltam a Bajcsy Zsilinszky Endre körül szerveződő ellenállásnak.

– 1944 karácsony előtt történt a nagy lebukás, aminek ön is áldozata lett.

– Akadt nem is egy áruló, aki a csendőrök és a Gestapó kezére juttatta Zsilinszkyéket. Később a sopronkőhidai börtönben egymás mellett volt a cellánk. Mikor a küblit raktuk ki a folyosóra, váltottunk pár szót. Zsilinszky megkérdezte tőlem: te fiam kommunista vagy? Azt feleltem, igen. Ő bólogatott és odasúgta: nektek még nagy feladatotok lesz.

– A Kommunista Kiáltványon nevelkedett néptáncos, fegyveres antifasiszta, börtönviselt fiatal párttag számára – legalábbis az ember így hinné – 1945-ben korlátlan lehetőségek nyíllottak meg.

– Egy szóval sem mondom, hogy nem voltunk tele illúziókkal! Én egy szellemileg felemelkedő, demokratizálódó, igazságos ország illúzióját láttam magam előtt.Úgy látszott, hogy végre kitörhetünk a Bibó István által megfogalmazott történelmi zsákutcából. De a negyvenes és korai ötvenes években is megmaradtam küszöbembernek. Nem akartam, de nem is engedték, hogy a párt belső köreibe kerüljek. Inkább a küszöbön állva próbáltam kapcsolatokat teremteni nemcsak azokkal akik szervezetileg is a balodali ifjúsághoz tartoztak, hanem másokkal például Kemény Istvánnal, és az akkoriban a kisgazdapártban tevékenykedő Göncz Árpáddal. Dolgoztam a NÉKOSZ-ban, talán az utolsók közé tartozom, aki még falura járt népdalt gyűjteni. Azt hittem sikerül Magyarországon felgyújtani a „szellem napvilágát”.

– Ehelyett jött az 50-es évek „nappali sötétsége” és ennek terjesztői Önt sem kímélték…

– Életben maradtam, és ez abban az időben nagy dolog volt.

– Vásárhelyi Miklós szavait idézve: Vitányi Iván is egy volt azok közül, akik a harmincas években akkor lettek kommunisták, amikor ezért kötél járt, és akkor kezdett szembefordulni pártjával, amikor ezért újra akasztófa alá lehetett kerülni.

– Akasztófa nem fenyegetett csak hetenkén megleckéztettek, hatszor rúgtak ki állásaimból. Ez egészen addig tartott, míg 1953 júniusában rádión végighallgattam Nagy Imre parlamenti beszédét. Úgy éreztem ehhez hasonlót csak akkor tapasztaltam, amikor Bartók zenéjét megismertem.

-56 után mit érzett? Csalódást, fájdalmat, haragot, kiábrándultságot?

-Teljes depressziót miközben akkor minden küszöbön kívülre utasítva a társadalom peremén szellemi segédmunkásként tengődtem. Nagy nehezen sikerült a Muzsika című lapnál elhelyezkednem. Akkor kezdtem igazán komolyabban foglalkozni a zeneesztétikával.

– Utána következett a Valóság folyóirat, melynek jóformán alakulásától munkatársa volt…

– A Valóság csodálatos teljesítmény.Lehet az akkori írásokra legyinteni, akkor viszont az egyetlen olyan magyarul megjelenő itthoni kiadvány volt, amelynek minden cikkéért meg kellett küzdeni a pártközponttal és amely elment a falig, sőt tágította a szűk kereteket. Új életre támadtam abban a közösségben, amelynek olyan vezető egyéniségei voltak, mint Huszár Tibor, Gyurkó László, Barth István, Sükösd Mihály és a nagyszerű főszerkesztő, Kőrösi József. Ez időben vált hitvallásommá Goethe pompás megállapítása, hogy egy háború elvesztése malőr, de egy parasztház leégése személyes tragédia. Úgy gondoltam, az a feladatom, hogy az 56-os tűzvész után védjük azt a bizonyos parasztházat és mindent, ami a jövőt szolgálja betakarítsunk ide.

– Ugyanezt folytatta – mármint a „házmentést” – később mint a Népművelési Intézet igazgatója?

– Nem személyes érdemem, én csak felismertem a lehetőséget, hogy a Népművelési Intézet fedőszerve lehet a nyolcvanas évek végén már formálódó ellenzéknek. Az emeleten, – népművelőnek meg táncházasnak álcázva – találkoztak az MDF alapítói, Csengey Dénes, Csoóri Sándor. Lent a katalógusok között a Soros Alapitvány megbízásából az Intézetben dolgozott Kövér László, Orbán Viktor, Fodor Gábor. A zegzugos folyosó irodáiban alakult meg Magyar Bálint, Kőszeg Feri, Mécs Imre,Litván György – máig megannyi jó barátom – „mesterkedése” nyomán az SZDSZ. Ott tevékenykedett a Hegedűs B. András, Vásárhelyi Miklós, Halda Alíz és mások kezdeményezte – Nagy Imre és mártírtársai újratemetését követelő – Történelmi Igazságtétel Bizottság.

– Ön, mint „küszöbember” az MDF-ben csakúgy, mint az SZDSZ-ben vezető szerepet vállalhatott volna. Mégis az 1989-ben megvetett és az első szabad parlamentben jóformán kiközösített – képviselőiket a folyosókon köszönésre sem méltatták – MSZP-hez csatlakozott. Miért?

– Olyan pillanat volt, amikor némi politikai tapasztalattal és morális tartással rendelkező emberek igenis vállalták, hogy megteremtik a magyar szociáldemokráciát, és én az MSZP-t mindmáig a modern szociláldmokrácia bázisának látom. Fújhat tüzet a jobboldal, tudomásul kell venni, hogy egy önmagát megújítani képes, a nyugati modernizáció útjára lépett szocialista-szociáldemokrata párt nélkül nincs magyar rendszerváltás. A nyolcvanas évek közepétől az MSZMP-n belül erős reformszárny szerveződött, én a Nyers Rezső vezette márciusi fronthoz csatkazotam Megerősítem – nincs magyar rendszerváltás a pártellenzék reformkommunistái és az MSZP nélkül.

– Megdöbbentette, hogy az 1990-es szabad választással egyidőben újra jelentkezett Magyarországon egy millitáns szélsőjobboldal?

– Mint szociológusnak számítanom kellett volna erre, mégis elképesztett az arrogancia, az úri pimaszság hulláma, ami majdnem elsodorta az MDF-fel együtt az egész rendszerváltást. A helyes választ erre a Charta mozgalom jelentette. A magyar történelem egyedülálló civil kezdeményezése volt a Charta. Valójában nem a pártok, hanem a pártokhoz közel álló értelmiségiek hívták életre és vitték az utcára ezt a mozgalmat. A pártoknak az volt a szerepük, hogy felfogták, bele kell folyni ebbe a mozgalomba. A szélsőjobboldaltól való nagyon is indokolt félelem miatt ez hozta történelmi léptékben közel egymáshoz az SZDSZ-t és az MSZP-t. Egy ismerősöm a Charta első felvonulásán azt mondta, ha az MSZP szólít az utcára, nem megyek. Ha az SZDSZ hív, nem megyek. De ha a két párt, amely nemrégen még szögesen szembeállt egymással, egyszerre kér arra, hogy a magyar demokrácia nevében jöjjek velük, akkor jövök.

– Sokan úgy látják, hogy az 1994-ben a jobboldal elképedésére abszolút győzelmet arató szocialisták és a szabaddemokraták közötti koalíció kovácsa is Ön volt.

– Volt szerepem benne, de nem egyedül én forszíroztam. A társadalmi és gazdasági rendszerváltás továbbvitele a jobboldali nyomulás törvényes megfékezése és a nyugatos modernizáció beindítása akkora feladat volt, hogy ehhez egy szociáldemokrata-liberális, összefogása volt szükséges. Nem az volt a baj, hogy koalíciót kötött a két párt, hanem az hogy belül, „a lelkekben” nem kötötték meg.

– Tudomásom szerint meglehetősen jó kapcsolat fűzte a Fidesz alapítóihoz?

– Rövid ideig. Csalódást okozott nekem mindenekelőtt Orbán Viktor viselkedése és hatalomvágya. Ami 1998 és 2002 között történt a legrosszabb várakozásaimra is rácáfolt. A törékeny magyar demokrácia alig gyógyítható sebeket kapott Fidesz kormánytól. A törvények kijátszása, a parlamentarizmus semmibevétele, a gyanús pénzügyi machinációk, a hatalommal visszaélés, a szélsőjobboldallal való kollaboráció, az alig titkolt nyugatellenesség a legsötétebb magyar hagyományokat idézte fel.

– Megváltásként hatott önre, mint oly sokunkra az, hogy a magyar nép egyrészt kiűzte a parlamentből Csurkáékat, másrészt megbuktatta Orbán Viktort?

– Megkönnyebbültem a szocialista-szabaddemokrata választási győzelemtől és tudtam, hogy ez a siker döntően abból származik, hogy minden gyalázkodással és intrikával szemben a szocialisták – és itt Kovács Lászlónak múlhatatlan érdemei vannak – valamint a főként Kuncze Gábor vezette SZDSZ ellenzékből állták a harcot a Fidesz-világgal szemben.

– Most elégedett a győztes koalíció ténykedésével?

– Erre nem lehet igennel vagy nemmel felelni. Nem ennek a kormánynak kell a számvetést megcsinálni,hanem az új magyar demokrácia 15 évét kell összegezni. Történelmi siker, hogy megvalósult a politikai és gazdasági rendszerváltás, s tagja lettünk az Erópai Uniónak. A társadalom egészségtelen,elmaradott állapota azonban súlyos teher. Tudomásul kellene végre venni, hogy a zsákutcás magyar történelemből kiutat találni óriási és sorsdöntő feladat. Viszon Konfucius aki bölcs ember volt, azt mondta: ha hosszú az út,tedd meg rögtön az első lépést. A jelenlegi kormány 15 év óta az első,amelyik ezt az „első lépést” – a társadalom felemelése irányában az elsőt – megtette. Ágy az általan mindig nagyra tartott Népszaván keresztül is üzenem minden barátomnak: most minden azon múlik, hogy a kormánynak és a vele szövetséges társadalmi erők legyen ereje és kitartása, hogy az első száz lépést ezer kövesse. Én,amig fizikai és szellemi képességemből telik az első sorban akarok menni azokkal akik a sorsforditó ezer lépést megteszik.

Szász István