Forrás: ÉS

SÁNDOR IVÁN

Haza a mélyben

BIBÓ ISTVÁN SZOBRÁNAK AVATÁSA – 2005. május 20-án, pénteken délelőtt fél tizenegykor avatják fel Bibó István köztéri szobrát. Széri Varga Géza alkotását a Széchenyi rakpart-Markó utca Duna-parti kereszteződében állítják föl. A szoboravató fővédnöke Göncz Árpád. Alább Kenedi János helyszíni köszöntőjét és Sándor Iván esszéjét olvashatják.

“A Duna csak folyt…” (József Attila)

Bibó István szobrának tekintetével nem azért nehéz szembenézni, mert lefelé, a kezében tartott könyvre irányul.

A szoboravatás, huszonhat évvel Bibó István halála után túlmutat a mű esztétikai megalkotottságának értelmén. Olyan históriai-politikai-gondolkodástörténeti akció, amely évszázados horizontba helyezi a sorsot, az életmű hatását-hatástalanságát.

A szobor tekintete erre figyelmeztet. Ezért nehéz vele szembenézni.

Széri Varga Géza fehér mészkőkörív elé, homokfújt fekete gránitposztamensre helyezett bronzbüsztje az olvasásban elmélyedő Bibót ábrázolja. Mondhatjuk, a szellemi embert, aki korszakát tanulmányozza, hogy kialakítsa róla (a huszadik századnál hosszabb ívbe helyezve) a maga olvasatát.

Minden szobrászati probléma nyelvi probléma is. Ezúttal a bibói korlátás mai befogadásának kérdése is.

A háttér: a Duna örök útonléte, mint a nemzeti történelem emblémája; a Margit híd íve, amelynek 1944. novemberi felrobbantása az örökös útonlét zsákutcás voltát idézi; a szobor mögött az alsó, előtte a felső rakpart gépkocsiforgalmának robaja, mint a mai káosz mindennapisága. A bronzfej iránya, habár a tekintet a kézben tartott könyvre, az épületek között a város szívére mutat.

A hely szelleme beszívja a jogállamiságot megtagadó-biztosító Parlament épülettömbjét, túlnan az 1944-ben a folyóba gyilkolt zsidókra emlékeztető cipősorozatot, Pauer Gyula emlékművét.

Hieronymus Bosch már megfestette legmaradandóbb műveit – mögöttük az inkvizíció évtizedeinek lakhelyét, Hertogenboscht sem kímélő menekültáradata, a folyamatos háborúzások, a válogatott kínzások, iszonyat iszonyat hátán -, amikor elkészítette azt a képét, amelyen Szent János Patmosz szigetén könyvvel a kezében töpreng.

A történelmi háttér és Bosch katasztrófát vizionáló képi világának ismeretében meglepő a kompozícióból áradó nyugalom. Ha azonban jobban szemügyre vesszük, alul, a jobb sarokban felfedezhetünk egy kis szörnyalakot, amelynek vitathatatlanul emberi vonásai vannak. A tekintete egy értelmiségié, még cvikker is van az orrán.

Az alak fején izzó parázzsal teli kosár.

Az, hogy Bibó életművének feledés lett a sorsa, nem választható el attól, hogy az ezredfordulóra az európai szellem “tüzeskosarat” viselő legjobbjainak gondolatai-intései elenyésznek, és az értelmiség is részese annak a zűrzavarnak, amely a XXI. század kultúrájának létmódja. Ez nem homályosíthatja azonban el azt, hogy a bibói gondolatvilág meg nem értésének-elhárításának-megtagadásának az egyik oka ugyanaz, amiért hasonló volt a sorsa a maga korában Katona, Vörösmarty, Kemény, Jászi művének is. Amiként mindazokénak, akik a mélyben húzódó, álarcok mögé bújtatott, meghamisított “dolgok” feltárását, megnevezését, értelmezését kísérelték meg; akik azt kívánták elmondani, hogy a nemzeti sztereotípiák milyen neurózisokkal terhelik meg a közgondolkodást.

Bibó műve példázza: annak, aki kísérletet tesz rá, hogy nyelvet találjon a kollektív mélytudatba zárultak megnevezésére, évszázadok óta szembe kell néznie a gyanúval és az önkorlátozással.

A gyanú: a nemzetietlenség vádja azokkal szemben, akik a saját hibákat és következményeit is kimondják-értelmezik. Az önkorlátozás: vajon a felismert tévutaknak és következményeiknek a feltárása elviselhető-e?

Bibó legjobb munkáiban vállalta a vádat, és elvetette az önkorlátozást. Ezzel a hajthatatlansággal mutatta meg az illúziók és hazugságok mögött húzódó valóságos, másik Magyarországot. A haza a magasban illyési metaforája mellé a maga metaforáját helyezte. Azok, akik szellemileg-erkölcsileg a hazát képesek a magasba emelni, meg kell mutassák, milyen a haza a mélyben.

Ez a magyar történet? Nem hiszem. Minden haza szellemi-erkölcsi magasából feltárulnak a mélységei is. Igaz, más és más történelmi előzményekkel, körülményekkel, boldogabb-boldogtalanabb változatokban. Szerb Antal írta azt, hogy William Blake “mintha egy másik Angliát látna, másik Londont Towerjával, másik Temzét”. Kuroszava, amikor asszisztensei érthetetlennek tartották A vihar kapujában forgatókönyvét, azt mondta: “Az emberek képtelenek becsületesen szembenézni önmagukkal. A megszépítő hazugságokkal szembeni bűnös szükségletünk még a sírba is elkísér. Az emberi lény születésétől magával cipeli ezt a terhet.”

Az ezredforduló bölcseletének-történettudományának a legújabb világtapasztalatokra reflektáló kérdései: “Lehet manapság egyáltalán objektív megállapításokat tenni bármiről?… Kollektív katatóniában várakozunk… A tegnapi problémák még jelen vannak, de nem tudjuk megoldani őket… A valóság lassan eltűnik és továbbra is rejtély marad… Mindenfelé csak hamis problémák, hamis alternatívák, hamis tétek csapdájába léphetünk…” (Jean Baudrillard)

A nyomasztó kérdést, hogy Bibó művei fél évszázad után sem hatnak, kezdi felváltani az a kérdés, hogy az azóta már eltűnő kultúrában kidolgozott felismerései egyáltalán találhatnak-e ösvényt a más történeti-kultúra korszak időterében.

Mindenekelőtt az foglalkoztatta: mi az oka annak, hogy egy tágabb közösségnek, egy nemzetnek félrevezető tapasztalatai vannak önmagáról és a külvilágról?; miért, hogyan alakulnak ki a mentalitásokra-közállapotra jellemző hárítási effektusok-bűnbakképzések?; az okok keresése közben hogyan szólaltatható meg a “befagyasztott” múlt?; mi lappang a különböző személyes, családi emlékezettanok mélyén, és hogyan ütköznek ezek egymással?

Fél évszázaddal a mai európai történészdialógusok-viták előtt felismerte, hogy amiként különbséget kell tenni a magán- és a hivatalos emléknyomok, történések között, illetőleg számolni kell ezek ellentéteivel, ugyanúgy számolni kell a különböző hatalmi érdekeknek kiszolgáltatott, többféle “hivatalos” történelemszemlélet egymást kioltó hatása nyomán keletkezett “üres”, válaszképtelen terek folyamatosságával.

A magyar gondolkodástörténetben korábban nem használt metaforikus megnevezéseket vezetett be, amelyek alkalmasnak bizonyultak az évszázados sztereotípiák oldására.

A hamis helyzetek sorozatáról, a zsákutcás társadalomfejlődésről, az egzisztenciális félelmek kiváltotta neurózisokról, a terméketlen közéleti ember viselkedéstanáról alkotott szótára illeszkedik a XXI. századi megközelítésekben napirendre kerülő a hálózati káosszal, a képernyő-média szimulációs világával kapcsolatos újabb metaforákhoz.

Tanult az ókori bölcselők módszeréből, akik egy folyamat jellegét a be nem következő, de mégsem kizárható lehetőségek elemzésével gazdagították. A második világháborús magyar részvétellel, azzal a szereppel kapcsolatban, amit a Horthy-, majd a Szálasi-kormány betöltött, s ami az ország összeomlásához, a Holocaustban való részvételhez vezetett – nos, mindezekkel kapcsolatban feltette és megválaszolta azt a kérdést is, hogy mi várt volna az országra Hitler győzelme esetén; továbbá, hogy milyen vaksággal adta oda magát annak a szövetségnek az a kormányzat, amely ugyan éppen a közös győzelem reményében csatlakozott a nácizmushoz, ám nem volt hajlandó számolni azzal, hogy egy vér- és vezérmítoszon alapuló Európa milyen katasztrofális hatással lett volna a kontinens demokratikus fejlődésére, jogbiztonságára, az általános szabadságon-egyenlőségen alapuló ideáira, s persze mindezek következtében Magyarországra is.

“Vajon melyik nemzet volt az – tette fel a kérdést -, amely nyájszerűen engedelmeskedett világosan kilátszó pusztító szándékoknak, amely az utolsó percig kivételezett akart maradni az alól a sárga csillag alól, amelyet a németek láthatóan, vagy láthatatlanul minden kelet-európai népre feltűztek? (…) a mélyen beidegzett öngyilkos beállítás tudta a magyar társadalmat az utolsó pillanatig “megóvni” attól, hogy a zsidók pusztulásában a maga pusztulásának lehetőségét meglássa.”

Rávilágított azokra a mentalitás-struktúrákra, amelyek már jóval korábban megfertőzték a közgondolkozást, ugyanis “a zsidótörvények vonatozásában felállítandó erkölcsi mérlegnek, a zsidótörvények helyeslésének a kérdésén kívül van egy sokkal súlyosabb tétele is: a zsidótörvény végrehajtása nyomán napvilágra jutott társadalmi, erkölcsi sűlyedés… Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak az egzisztenciáját kinézi magának, s aztán az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi.”

Ugyanilyen világosan és radikálisan nevezte meg a korpillanat eseményeit 1956. november 4-i Nyilatkozatában, amelyet a Nagy Imre-kormány államminisztereként maga kopogott le írógépén a már szovjet tankokkal körülvett Parlamentben.

Korábban is tudta, mitől kell intenie a politikai erőket, akkor is, ha magára marad ajánlataival. 1946-ban a koalíció válságára rámutatva világossá tette, hogy milyen – nemsokára be is következő – súlyos következményekkel jár, ha a pártok “megijednek az ellenfelek nagyon is látható voltától, s valami álmegoldásba menekülnek, ami a problémákkal együtt a továbbhaladás lehetőségét is agyonüti.”

Látta a veszélyt, amely 1946-ban a még ki sem bontakozó demokráciára leselkedett, ám volt bátorsága az 1945-ös fordulatot nemcsak mint a nácizmus vereségét ünnepelni, hanem az ország több száz éves feudális-félfeudális struktúrájából való kiszabadulásaként is, mint hatalmas történelmi fordulatot. Nem mulasztotta el az igazságtalan trianoni békeszerződést követő újabb békeszerződés bírálatát, ám vitathatatlannak tartotta, hogy nem a nyugati demokratikus hatalmak és a Szovjetunió támadták meg az országot, hanem a magyar kormány üzent hadat az antifasiszta koalíciónak, s így kerültünk azoknak az oldalára, akik kirobbantották a világégést.

Miért nem tudott mit kezdeni Bibó hagyatékával, kérlelhetetlen igazságszeretetével az elmúlt tizenöt évben a politikai jobb- és baloldal, s néhány kivételtől eltekintve a tudományos recepció?

A jobboldali politika mindenekelőtt azért, mert erős nosztalgiával fordult a Horthy-korszakhoz, s ezen túl sem értette meg a XX. század történeti folyamatait. A mai szélsőjobbnak nem egy ponton hasonlít az álláspontja a hajdani nemzeti radikalizmus híveiéhez. Még az olyan nem szélsőségesnek mondható politikus, mint az Orbán-Torgyán-kabinet Országgyűlésében felelős posztot betöltő Lányi Zsolt is a haza védőinek nyilvánította az 1945 januárjában-februárjában a náci-nyilas osztagok oldalán harcolókat, akik a tömeggyilkosságokban és Budapest rommá változtatásában vétkesek voltak. Az Orbán Viktor által megtestesített, az európai demokratikus jobboldaltól idegen vezérkultusz-populizmus is azokból a történelmi sztereotípiákból kiindulva határozza meg magát, amelyeket Bibó a hamis tudat melegágyaiként elemzett.

A baloldal mai fiatalabb vezetőgárdája tett kísérletet arra, hogy felelevenítse Bibó némely gondolatát. Azzal a nem kis politikai és morális feladattal kell szembenézniük, hogy Bibó ajánlatainak befogadása együtt kell járjon számukra a radikális önszembenézéssel. Bibó elhallgattatása, bebörtönzése, félreállítása abban a Rákosi-, majd Kádár-korszakban történt, amelyet a mai baloldal ugyan maga mögött hagyott, ám amiként Bibó ma is érvényes tételeit a politikai praxisban nem lehet eredményesen alkalmazni a háború előtti-alatti magyar társadalom átvilágítása nélkül, ez ugyanígy nem lehetséges a háborút követő évtizedek történelmével való elszámolás megkerülésével.

A tudományos recepció ért el eredményeket. Mégis kivételnek kell tekintetnünk – ilyen Pataki Ferenc a populizmusok tudatzavart, mai neurózisokat is gerjesztő hatásával foglalkozó munkássága – az olyan műveket, amelyek nem elégszenek meg a filológiai eredményekkel, de az új korszak átvilágítására is felhasználják Bibó metaforáit.

Bibó művei, harmincöt éve, mióta olvasom és újraolvasom, hatással vannak rám abban, amit a történelemről gondolok. Az ő példája segített, hogy megértsem: a gondolkozói-művészi teljesítményeknek nincs befolyása a história menetére. Érdekes, hogy ezt is tőle lehet megtanulni, holott őt mindig a szellem hatásában való bizakodás vezette. De talán pontosabb azt mondani: nem riasztotta el soha ez a hatástalanság.

Nemrégiben azt a kérdést tették fel nekem egy beszélgetésben, hogy ha fiatal korom óta rabul ejt a történelem, akkor miért író lettem, miért nem történész. Mondtam: fel sem merült bennem az utóbbi lehetőség. A történelem terhét fiatal éveimtől viseltem, de a teher morfológiájánál-eseménysorainál jobban érdekelt az alatta sínylődő ember lelkivilága-sorsa. Mégis, elgondolkozva a kérdésen, azon is gondolkoztam, hogy azt a két könyvemet – egy regényt és egy esszét, melyektől pályámat valóban számítom, az 1848-49-ben játszódó A futárt és a tiszaeszlári vérvádperrel foglalkozó A vizsgálat iratait azokban az években írtam, amikor Bibó munkáival megismerkedtem.

Ezt a személyes kitérőt csak azért engedtem meg magamnak, mert a mai univerzális kérdésfeltevésekben összekapcsolódik Európa-szerte a “mi a történelem” és a “mit jelent a történelem a regény számára” kérdésköre. Ki tudja, hogy Bibó belenyugodott volna-e a regénynek abba a felismerésébe, hogy az emberi faj, miközben örökösen a jövőjét hajszolja, egyben örökösen tönkre is teszi a maga sorsát? Ő még nem használhatta a szimuláció terminusát, de hogy a látható mögött azt kereste, amit a szuggeráció eltakar, rendkívüli módon segítheti az írót is a regénymunkában.

Itt ahhoz az eddig teljesen elhanyagolt kérdéskörhöz jutunk, hogy milyen mély kapcsolat van a XX. század második fele legjelentősebb művészi teljesítményei és Bibó látásmódja között. Vajon nem a zsákutcába vezetettség mélypontja jelenik meg Márai Sándor 1944-es Naplójában és a hagyatékban maradt, ugyan kiadott, de mindmáig nem kellően méltatott Szabadulás című regényében? Vajon nem a bibói kelepcesorozat tárul fel Jancsó Miklós filmtörténelmet alapozó Szegénylegényekjében? Vajon Mészöly Miklós életművének nem egyik fővonulata a hamis helyzetekbe való beszorítottság?

A szemüveges értelmiségi, aki életében a fején viselte ama parázzsal teli kosarat, álommását Hieronymus Bosch festményén hagyva, felkapaszkodik a pesti Duna-parton a homokfújta fekete gránitposztamensre. Ennek a szürreális képnek hiteles valóságstátusa: május huszadikán délelőtt fél tizenegykor felavatják Bibó István szobrát.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 20. szám

Comments are closed.