Forrás: Demokrata

Egy kisebbségi nép fiainak, lányainak sorozatos bántalmazása mindig is annak a kipuhatolása, hogy mit cselekedhet velük büntetlenül a többség. Ha a tettesek látják, hogy semmi bántódásuk nem esik, akkor tovább lépnek és egyre durvább eszközökhöz folyamodnak. Ezt példázza a szomszédos országokban élő magyarságot ért támadásokról készült korántsem teljes, csupán jelzésértékű összeállítás.

Ami a vélt vagy valós indokokat illeti, olyanokat mindig könnyű találni. Ezek egyike a Trianonban Magyarországtól elcsatolt és a nagyhatalmak segítségével ajándékba kapott területek fölötti uralom jogosságának az utódállamok részéről történő önigazolása. Ennek megfelelően sértegetik az őslakos magyarságot “hazátlan” jelzővel Bácskában, Bánátban, Erdélyben és a Felvidéken. A Délvidéken ehhez jött a Koszovóból kiseprűzött és ezzel vérig sértett szerbek és cigányok elégtételvételi igénye, míg a Vajdaságnak nevezett tartomány szerb lakossága a NATO-támadás miatt szomjúzik bosszúra.

Ha létezne a Szlovákiával, Szerbiával, Romániával kapcsolatban hangoztatott jószomszédi viszony, kétoldalú kormányzati lépésekkel elejét lehetne venni a történések eldurvulásának. Ennek azonban nyomát sem látni. Szomszédaink nem mondtak le a magát makacsul tartó magyarság kiűzéséről, míg saját kormányaink a szócséplésen kívül semmit nem tesznek határon túli testvéreink oltalmazása érdekében. Még az olyan kínálkozó alkalmakról sem vettek tudomást, mint a NATO-támadások idején a magyar csapatok bevonulásával számoló szerb hadsereg magyarlakta területekről történő kivonulási szándéka, vagy a délvidéki magyarság kettős állampolgárságának a jugoszláv kormány általi elfogadása. A tehetetlenkedés megbosszulta magát.

Még valamit nem hagyhatunk figyelmen kívül, ez pedig a határokon túli gyalázkodásokkal egy időben megszaporodott és az egészséges magyar nemzettudatot, valamint az egyházat ért határokon belüli pimaszságok sorozata. Közéjük tartozott a Regnum Marianum helyén emelt kereszt ledöntése, 2003-ban a Tilos Rádió keresztények kiirtásáról szóló műsora, karácsonykor a fővárosi Bajcsy köz 3. szám alatti Nemzeti üzlet kirakatára festett Raus! felirat, december 28-án a Jobbik Magyarországért Mozgalom állította kereszt alá helyezett koszorú felgyújtása Pécsett, több kőkereszt fekete festékkel történt leöntése, a Tilos Rádió munkatársának, Paizs Miklósnak újságírókat halállal fenyegető verse. A Szombathelyi Tv 2004. január 22-i Újságíróklub című műsorban Orbánt Viktort gyalázták, míg február 4-én a Tilos Rádióban olvastak fel újabb hitéletet támadó (…Pusztuljanak az egyházak!…) üzenetet.

Nagy hirtelen lángra lobbant egy izraeli lobogó is, amiből persze hónapokig tartó per lett a figyelem elterelése céljából, de hasonlóan alantas érdekeket szolgált Döbrentei Kornél meghurcolása egy szónoklata kapcsán. Az események egybeesése félelmetes.

2003 szeptemberében feldúlták az újvidéki katolikus temetőt, miközben a Hágában háborús bűnösként nyilvántartott Vojislav Seselj heves magyarellenes kirohanásokat tett. Meg is lett a foganatja. Palicsfürdőn egy hatodik osztályos szerb diák úgy rúgta hátba második osztályos kisleány iskolatársát, hogy annak elrepedt a gerince.

Maurer Oszkár, az Egyesült Magyar Ifjúság elnöke elmondta, a többség csak arra vár, hogy a kisebbség mikor üt vissza, ezért az elégtételt és tiltakozást inkább a magyar kormánytól várják. Mivel ez nem történt meg, a felbátorodott szerbek március 18-án szabadkai lakótelepi házuk felvonójában verték eszméletlenre Lavró Tihamért.

Olaj volt a tűzre az újabb koszovói zavargás, amely két albán kisgyerek halála miatt robbant ki. Az albánok koszovói bosszúja a temerini magyarokon csattant, akiken a szerbek vettek elégtételt, április 3-án pedig már ott virított a zentai csata emlékművén: “Halál a magyarokra”. Április 9-én Csorba Béla, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt alelnökének háza kapujába késsel szegezték a “Legyilkolunk benneteket” feliratot, míg az egyik szabadkai katolikus templom falát is elrondította az újabb “Halál a magyarokra” fenyegetés. Ugyancsak Szabadkán mintegy száz fakeresztet rángattak ki a Rókus temetőben, a sírgyalázást azonban a rendőrség 7-8 éves gyermekek nyakába varrta. A fenyegetések megjelentek az iskolákban is, részben a falitáblákon, részben tettlegesség formájában, egy buszvezető pedig ráförmedt arra a tanárnőre, aki diákjaival magyarul beszélt a járművén.

Ekkor jött volna jól a kettős állampolgárság intézménye, ám a Máért ülésen nem került napirendre, majd Szili Katalin házelnök elhalasztotta a kérdés megvitatását az EU-csatlakozás utánra. Kovács László külügyminiszter harcias lépésre szánta magát és felhívta Vojislav Kostunica szerb elnököt, hogy megkérje (!) a magyarok bántalmazásának megfékezésére.

Ez persze falra hányt borsó volt, hiszen válaszul Törökkanizsán 16-17 éves fiatalok zárt körű rendezvényére tört be két tucat 20-22 éves szerb, akik baseballütőkkel verték agyba-főbe a jelenlévőket, közülük többen kórházba kerültek.

Június 6-án Törökbecsén két gimnazistát vertek meg, majd Szabadkán újabb három magyar fiatalt rugdostak össze pusztán azért, mert magyarul beszéltek, Nagybecskereken és Újvidéken papokat támadtak meg, meggyalázták Zombor katolikus temetőjét. Július 3-án a késő esti órákban ismét két magyar tizenévest vertek meg egy szabadkai lakótelepen, egyiküket vesezúzódással szállították kórházba, majd július 31-én Molotov-koktéllal gyújtották fel egy temerini házaspár élelmiszerboltját.

A baj nem jár egyedül, mert másnap életbe lépett a vízumkényszer. Az elmondottak után el lehet képzelni a délvidékiek bánatát az újabb csapás láttán, és aligha csodálható, ha a szabadkai Sötét Lászlóék házfalára írt “Megdöglötök magyarok”, valamint az ajtóba szúrt kés hatására a család megnyitotta a Magyarországra áttelepülők sorát. Szándékuktól az éppen a Délvidéken tartózkodó Mádl Ferenc sem tudta eltéríteni őket – meglehet, ha mindez vele történik, ő is a távozást választja -, aki Borisz Tadicshoz fordult orvoslatért. Ígéretekben ezúttal sem volt hiány, hathatós intézkedésekben annál inkább.

A mintegy háromszáz eset egyik jellegzetessége, hogy a támadó szerbek mindig jóval idősebbek voltak áldozataiknál, ráadásul számbeli fölényben mertek csak verekedést kezdeményezni. A másik észrevétel: ha a rendőrség meg is találta a tetteseket, azoknak hajuk szála sem görbült.

Nem úgy Toroczkay László, a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom vezetőjének esetében, akire és társaira ugyan szintén rárontottak a palicsi szerbek, ám számbeli fölényük ellenére a rövidebbet húzták. Következésképpen a bíróság Toroczkayt egy évre kitiltotta Szerbiából. A tavaly nyáron Temerinben szerbet tángáló öt magyar roszszabbul járt, egyenként 10-15 év börtönnel sújtották őket. Egy kijuttatott levél szerint a 19 éves Horváth Árpádot a fogdában olyan gyakran és olyan súlyosan bántalmazták az elmúlt egy évben, hogy fél szemére csaknem megvakult, vesepanaszai miatt pedig kórházi ápolásra szorult.

A nemzetiségi feszültségek szítói gondoskodnak róla, hogy a magyarellenesség ne korlátozódjék Szerbiára. 2004 nyarán a felvidéki Milkova Ivettet és Benyovszky Szilviát csupán azért bocsátották el munkahelyéről, mert magyarul beszéltek egymással, miközben a falakon megjelentek a durva, “Magyarokat a Duna túloldalára” feliratok. Ezt persze nem követte semmiféle megtorlás, és abban is csak reménykedhetünk, hogy az elmúlt hetekben megrongált felvidéki turul madaras emlékművek garázdái elnyerik méltó büntetésüket.

Persze, ha Jan Slota, Zsolna polgármestere olyan kijelentéseket tehet a magyarokra, hogy “ezt a szlovák nemzeten elburjánzó rákos daganatot mielőbb pusztítsuk ki”, nem sok jót remélhetünk.

Alig emlékeztünk meg a 15 évvel ezelőtti marosvásárhelyi magyarellenes pogrom gyalázatáról – a felelősséget Iliescu, volt román kormányfő azonnal a magyarokra hárította -, gyors egymásutánban két aggasztó esemény játszódott le Kolozsvárott. Húsvét másnapjának hajnalán két román megütötte, majd “Boldog húsvétot, te hazátlan!” kiáltással rátámadt a magyar egyetemisták által látogatott Prospero klub záráshoz készülődő alkalmazottra, egyikük fejen is szúrta. A fiatalember életét csak varkocsba font hosszú haja mentette meg.

Egy nappal később, március 29-én a három éve működő Szent Kamill Szociális Otthon (lásd Demokrata 2004/36) egyik alkalmazottjának férjét támadták meg. A környék 2-3 fiatal bandája felavatása óta félelemben tartja az otthon lakóit, alkalmazottjait, látogatóit, csak azért, mert magyarok.

Ezekről az esetekről a kerületi rendőrséget értesítették, de valójában semmi sem történt, csak a feszültség növekedett olyannyira, hogy a szóbeli sértegetések tettlegességig fajultak. Az említett este a felesége elé siető férjet az egyik banda körbefogta, lebozgorozta (lehazátlanozta) és megverte. Orrán, száján ömlött a vére. A bukaresti Országos Diszkriminációellenes Tanács kivizsgálta az ügyet, elnöke, Asztalos Csaba azt megdöbbentőnek nevezte, ugyanakkor a magyarellenes megnyilvánulásokat elenyészőnek nyilvánította.

Tokay Rozália, az MMTK elnöke, az Otthon igazgatója szerint nem vizsgálódni kellene, hanem az ilyen eseteket megelőzni, vagy leállítani. Az elnök asszony lapunknak elmondta, az MMTK-t, a szociális, hátrányos sorsú rokkantak szervezetét csupán a “magyar” szó használata miatt 1990 óta hátrányos megkülönböztetésben részesítették, nem kaphatott állami, önkormányzati támogatást. Mindent elkövettek, hogy hátráltassák a szervezet működését és az otthon felépülését. Mint fentebb említettük, határozott kormányzati fellépésnek nyomát sem látni, annál inkább Gyurcsány és Toriceanu negédes enyelgését közös sajtótájékoztatójukon.

A kiragadott példák csak szemelvényei annak a magyarság iránt sugárzó gyűlöletnek, amelyet Kárpát-medencén kívüli politikai erők szítanak. Hogy ennek nem feltétlenül kéne így lennie, azt a szerb Damjanich János tábornok magyarok melletti kiállása példázta 1848-ban. A tutyimutyi magyar külpolitika azonban senkit sem riaszt el a további zaklatásoktól. Gábor Áron rézágyújának a címben említett feliratához méltó megnyilvánulásra lenne szükség. Ezzel szemben az igazság az, hogy a pártok országgyűlési csatározásai alatt a magyarok külhoni bántalmazása zavartalanul folytatódik.

Szakács Gábor

Comments are closed.