Forrás: NOL

Nemcsak a kelet-európai jobboldalon éledt fel a zsidóellenesség, hanem Nyugat-Európában éles Izrael-ellenes hangvétel jelent meg a baloldali sajtóban is. Valami felszabadult az európai tudatalattiból – állítja Szántó T. Gábor író, a Szombat főszerkesztője.

Honnan ered a zsidók elleni, új indulathullám Kelet- és főképpen Nyugat-Európában? Ezt a kérdést vizsgálja Szántó T. Gábor író, a Szombat főszerkesztője a hétvégén tartandó hatodik Nürnbergi Írótalálkozón. Részleteket közlünk az előadásból, amelynek teljes szövegét a Kritika című folyóiratban lehet majd olvasni. Szántó szerdán délután egy és három óra között válaszol olvasóink kérdéseire, amelyeket a fórumunkban való regisztráció után itt lehet feltenni, vagy pedig e-mailben az [email protected] címre küldeni.

„Mi baja ma Európának a zsidókkal? Nehéz tisztán látni: az európai Izrael-ellenes hangulat épp úgy alapulhat az iszlám fundamentalista terrortól való félelmen, mint saját korábbi zsidóellenes előítéletein, amit új nyelven fejez ki. Ott sejthetjük mögötte a hagyományos zsidóellenesség mellett a baloldal antikapitalista antiszemitizmusát, Amerika-ellenességét, a harmadik világgal szembeni lelkiismeret-furdalását, az új baloldal anticionizmusát, és a soá miatti európai bűntudat kompenzációját, a felszabadult kárörömöt: végre a zsidók is követnek el bűnöket, lám, nem jobbak, mint mi. S persze ott van mögötte a 90-es évek közepétől, nemzetközi zsidó szervezetek és az amerikai diplomácia nyomására egész Európán végigsöprő kárpótlási és kényszerű múltfeldolgozási hullám, mely szembesítette az államokat a nácizmussal való kollaborációjuk elfojtott emlékével és azzal, hogy bankjaik széfjeiben, fővárosaik házaiban jogtalanul eltulajdonított egykori zsidó letéteket és lakásokat bitorolnak. Csoda-e, ha szégyenükben ismét indulataik keletkeznek? S vajon nem káros-e, ha mindennek nincsenek tudatában?” – írja Szántó T. Gábor.

A szerző szerint a holokauszt utáni Európának két arca van: a gyilkosé és a bűntől szabadulni vágyóé. „Európa jórészt éppen a zsidók 20. századi sorsából, a soá tapasztalatából, saját korabeli passzivitásából okulva integrálta ethoszába és nemzetközi jogi normáiba a kisebbségvédelmi gondolkodást, amit az izraeli-palesztin viszályban helyenként egyoldalúan és mechanikusan alkalmaz.” – írja Szántó, aki szerint azonban nem mindig a kisebbségnek van igaza.

„Gondoljunk csak az észak-írországi, vagy a baszkföldi terrorizmusra. Az uralkodó közbeszédben szinte soha nem merül fel például az egyenlő mérce alkalmazásának elve – vajon miért irányul ilyen kivételes figyelem Izraelre; vajon milyen a többi közel-keleti, vagy afrikai kisebbségi népcsoport helyzete a palesztinokéhoz képest; hogyan érvényesülnek másutt a szólás- és a sajtó szabadsága, a nők és a homoszexuálisok jogai -, noha ez világosan rámutatna, Izrael a térség egyetlen demokráciája a diktatúrák között; az egyetlen ország, mely tiszteletben tartja az emberi jogokat.”

A kiválasztottak

Mindehhez hozzáteszi: A kereszténység egykor elvitatta a zsidók kiválasztottságát. A zsidóktól az európaiak ma mégis többet várnak, mint más népektől. Tudattalanul többet várnak, mint a „kiválasztott” néptől és tudatosan, mint a vészkorszak tapasztalatainak hordozóitól.

A tanulmány ezen a ponton új szempontot hoz a képbe: a keresztény világ elfojtott indulatait saját vallása iránt. „Franz Rosenzweig német-zsidó filozófus írja egy anyjához írott levelében, hogy az antiszemitizmus istenbizonyíték. A teremtett világon kívülről érkező Törvényt lökné ki magából a világ, illetve az ösztönös indulat, ám miután a kereszténység közvetítésével már részévé vált, nem tud szabadulni tőle, ezért a Törvény tanúit likvidálná. A modern pszichológia nyelvére lefordítva a rosenzweigi tézist: Európa antiszemitizmusa eszerint nem más, mint a kereszténység projíciált öngyűlölete. Az ösztön-én küzdelme a rosszul integrált felettes-én-nel, melyből így neurotikus „személyiség” keletkezhet csak” – mondja Szántó T. Gábor.

Ám a szerző nem akarja kizárólag teológiai szempontokkal magyarázni az új antiszemitizmust. Felvázolja, hogy az egyesülő Európa Amerikával szemben próbálja meghatározni magát. Kovács András szociológusra hivatkozva felveti: „bár az Amerika-ellenes sztereotípiák nem szükségképpen járnak együtt az antiszemitizmussal, elemzések rámutattak, hogy a történelem során gyakorta ikerjelenségként tűntek fel.” Majd hozzáteszi: Mérsékelt politikai körökben is felmerül: talán hiba volt Izrael Államát életre segíteni, azt az országot, mely az USA maradéktalan támogatását élvezi.

Hatmillió megfeszített

A tanulmány több verziót is felvázol az európai zsidó jövő számára. Az optimista verzió szerint a holokauszt tapasztalata beépül a nyugat gondolkodásába:

„Katarzist okoz, vallási jelentőséget nyer, s így az átalakuló kereszténység mégis képes lesz integrálni „felettes énjét”. Lehet, hogy az emberiség civilizálódik és „felnő”, bár borzongató belegondolni, hogy a történelem úgy fogja számon tartani a soát, mint a nyugati világ kamaszkori Sturm und Drangját. Az új európai tudat kialakulásában talán számolnunk kell egy a zsidóság és a kereszténység univerzalisztikus összefonódásában megtestesülő „holokauszt-vallással” is – már amennyiben ezt a derűlátó jövőképek közé sorolhatjuk.”

„A pesszimista vízió szerint egy személy megfeszítéséből keletkezhet vallás, de hatmillió kiirtásának tényét és felelősségét nem képes megemészteni az emberi elme, ezért önigazolásképpen, megújul a gyűlölet. Eszerint nem vár ránk más Európában, csak az, ami eddig: az antiszemitizmus új és újabb formában jelentkezik, akár egy neurotikus tünet. Az iszlám fundamentalizmus és az európai „semlegesség” harapófogójában Izrael lakhatatlan hellyé válik, s a zsidóknak nem lesz más menedéke, mint a „goldene medine”: az Egyesült Államok.”

Az ENSZ új központja: Jeruzsálem?

Szántó szerint a palesztin államnak létre kell jönnie, ám ehhez a palesztin vezetésnek fel kell lépnie a radikálisai által folytatott „szent háborúval”, a társadalom militarizálásával szemben. Európának pedig fel kellene ismernie: Izrael – melyben az arab világ, tudat alatt, talán a középkori keresztesek s a későbbi gyarmatosítók emlékét is gyűlöli – a modernizálódott nyugat keleti végvára, ezért a zsidó államnak előbb vagy utóbb EU és NATO tagnak kell lennie.

Az izraeli-palesztin konfliktusban Szántó a civilizációk összecsapását látja, ezért távlatosabb megoldást javasol. „Ami oszthatatlan, azt nem lehet felosztani. Közösen kell sáfárkodni vele. Jeruzsálem megosztása mellett/helyett költözzön az ENSZ Jeruzsálembe. Legyen a két nép és a három világvallás városa egyben a világ diplomáciai és szellemi fővárosa is, így aki azután Jeruzsálemet támadja, egyben a világ egyetemes eszméjét támadja. Létesüljön a főváros vezetése mellett egy nemzetközi magisztrátus zsidókból, moszlimokból és keresztényekből, kifejezve így a város kettős identitását: Jeruzsálem a zsidó és a palesztin népé, ám egyben a világkultúráé. E kettősség ott rejlik a zsidó gondolkodás mélyén. Olykor az egyiket nyomjuk el, olykor a másikat.”