Forrás: NOL

Aczél Endre, 2005. április 25. 00:00

Gondolom, Tarcisco Bertone olasz bíborosnak nem kevés fejtörésébe telhetett, amíg ráakadt a megfelelő párhuzamra a vasárnap beiktatott „német pápa” és a bajor szülőföld által kitermelt más ikonok között. A csodavárakat építő őrült Lajos királyt ugye nem mondhatta, amiképp Franz Josef Strausst sem; mondta tehát Franz Beckenbauer labdarúgót, a Bayern ez idő szerinti elnökét. Szó, mi szó, az „einer wie ich” (egy vagyok közületek) maga alá rakott szindrómájával Beckenbauer valóban bajor (ha nem is német) nemzeti méltósággá emelkedett, kit a katolikus Bajoroszág népe szinte feltétel nélkül imád. „Az egyház megtalálta a maga Beckenbauerét”, mondotta volt egy interjúban Bertone, s ha arra gondolt, hogy ugyanannyi köznapi/közemberi alázat rejtezik a labdarúgóban, mint az új pápában, akár igaza lehet. Végtére is XVI. Benedek első megszólalásában „alázatos mívelőnek” mondotta magát „az Úr szőlejében”, és másodjára sem igen tért el ettől, amikor – beiktatási beszédében – arra célzott, hogy voltaképp nem is ő, hanem az Isten akarata fogja vezérelni a római katolikus egyházat.

Alázatos ember. Az ilyennek mindig jó visszhangja van. Kellemes, nyugodt mézeshetekre rendezkedtünk be, és a pápa eleget tesz óhajunknak. Kommunikációs gépezete egyébben sem erőlködik, mint hogy eloszlassa azokat a (bal)sejtelmeket, miszerint a hajdani Ratzinger bíboros kemény, kérlelhetetlen ortodoxiája fogja belepni a Vatikánt. Ergo az új pápa (szombaton) kvázi-sajtófogadást tartott, ahol köszönetet mondott az újságíróknak a megválasztásásáról szóló tudósításokért – tudatosan elfelejtkezve az angolszász, mindenekelőtt a brit sajtó malíciájáról. „Őszinte párbeszédet” ígért hívőknek és hitetleneknek, izraelitáknak és mohamedánoknak, valamennyi hit és felekezet képviselőinek – II. János Pál szellemében. Rá akart cáfolni arra, hogy az ő szemében a világ nem katolikus hívőkre és más hitek vallóira oszlik, hanem a vatikáni tanításokat feltétel nélkül elfogadókra és ama (eretnek) katolikusokra, kik a szabad választás szellemében a hit egyes elemeit elfogadják, másokat nem. Ez utóbbiak az új pápaság céltáblái. De van, ami rosszabb ennél, s igazán nem a mézeshetek hangulatába illik. Ha hinni lehet annak, amit XVI. Benedek alig egy éve írt, létezik egy keresztény (katolikus) jövőkép, amit a szekuláris (világi) kormányok a „privát szférába” akarnak szorítani, holott szerinte ennek a közjó tartományában a helye.

Aki hisz abban, hogy az egyházat és az államot maradéktalanul el kell választani egymástól, az igenis „privátként” kezeli a római katolikus egyház ambícióit. Az új pápa tökéletesen érzékeli a fejlődésnek az ő akaratával ellentétes irányát, a szekularizmus és a szabad választás gondolatainak elszabadulását, csak épp az a kérdéses, tud-e valamit tenni ellene. Merthogy aggasztó dolgok történnek körülötte máris, az vitathatatlan. Itt van például a „legkatolikusabb” Spanyolország, melynek – kétségkívül szocialisták uralta – vezetése azzal „ajándékozta” meg az új pápát, hogy törvényt fogadtatott el az azonos neműek házasságának, sőt örökbefogadási jogának engedélyezéséről. Zapatero, a szocialista miniszterelnök mindennek tetejébe kilátásba helyezte az abortusztörvény lazítását és a válási törvény modernizálását. Valamennyi egy-egy pofon a Vatikánnak.

S akkor lépjünk vissza az „egyes kockára”. Ha a mézeshetek múltán XVI. Benedek nem vonja le a kellő következtetéseket abból, hogy egy, a katolicizmussal mélyen átitatott ország kormánya, mint amilyen Spanyolország, igazán és őszintén szekuláris (laikus) akar lenni, megszüntetve a római katolikus egyház „tagadhatatlan fölényét” (Zapatero), akkor semmit sem ért meg a modern társadalomfejlődésből, és legfeljebb saját, sötét próféciáinak ad beteljesülést. Miszerint az is megtörténhet, hogy a római hit szórványhit lesz, majdhogynem az őskereszténység mintájára. XVI. Benedek korábbi írásaiban ezt a jövőképet – mint a „piszkos” kereszténység akár követendő alternatíváját – többszörösen megrajzolta. Mondván, a tiszta hit kicsiségben is többet ér, mint a piszkos többségben. Na ez az, amivel egy világhatalom nem rohanhat neki a XXI. századnak. A „piszkos kihívásokat” kezelni kell.