Forrás: NOL

„… a zsidók jeles ünnepe a Púrim, amikor is azt ünneplik, hogy lemészároltak hetvenezer embert”. (Részlet a Pannon Rádió Hajrá Magyarok! című, 2000. decemberi műsorából)

Mint tudjuk, az antiszemitizmus Magyarországon nem csak hogy egyszerűen marginális (elszigetelt, sporadikus és fehérholloid) jelenség, de szinte nincsen is, és ha voltak is kisebb atrocitások „44-ben, azokat kizárólag a megszálló németek követhették el, de ők sem jókedvükben és nyilván tévedésből, a derék magyarság mindig távol tartotta magát az ilyesmitől, a Dunába-lövöldözős-deportálós vircsaftoktól, és ha Fradi-MTK-n néha fölhangzik az auschwitzi vonat indulását megéneklő rigmus, az ártatlan tréfa csupán, mint ahogy ártatlan tréfa – sőt az utca emberének leleményes nyelvhasználatát dicséri – az is, ha a házunk előtti hirdetőoszlopon önkormányzati választás előtt/után a Júdapest feliratot találjuk odaneoluxozva.

Mint ahogy a geopolitice meghatározott, utánozhatatlan humorérzék mementói, manifesztumai és rekvizitumai azok a közvetlen hangvételű olvasói e-mailek is, amelyeket kollégáim szoknak kapni egy-egy Áder János bajszát bíráló, Orbán Viktor népmesei fordulatain élcelődő vagy Semjén Zsolt válogatott buzizásait idéző cikk után, és amelyekben jellemzően a „holokausztmaradék”, „biboldó anyádba”, „miért nem húzol haza Izraelbe?”, „kilincsorrúak” és a hasonló, általában az orr, előbőr, pajesz és kaftán szavak szinonimáival zsonglőrködő kifejezéseket kombinálják egészen meglepő változatossággal. Persze, minthogy Magyarországon az antiszemitizmus teljesen elszigetelt jelenség, sőt, szinte nincsen is, ezért azt kell feltételeznünk, hogy ezeket egyetlen ember írja, akkor viszont egy gyorsíró világrekordert rejt valahol kis hazánk kebele.

(Más oldalról mutatja a magyar antiszemitizmus teljesen elszigetelt voltát egy személyes kis sztori: kiterjedt, szélsőjobbosnak kevés kivétellel alig nevezhető családom egyik ünnepi összejövetelén valaki szép nagy családfát terigetett ki; nem vagyunk nemesi család, ahogy látom, nagyobb részt egyszerű alföldi emberek alkotják felmenőim laza halmazát, tehát alig-alig akadnak családi emlékek, mégis vette valaki a fáradságot, előkotort egy csomó papírt, és legalább a XVIII. század végéig fölrajzolta a családfát. Nos, a fa egyik legalsó ágán, valahol az ezernyolcszázas évek eleje felé föltűnt egy Judit keresztnevű nő, mire a család egyik egészen elhanyagolható – marginális – részhalmaza sápadtan sikoltott, hogy „egy zsidó!”, aztán nevetgélt, oldandó a feszültséget, és többen is nyugtatták, hogy hát nem minden Judit zsidó, mások vele aggódtak, persze jelezve, hogy nem veszik ám annyira komolyan az egészet, és csak egészen kevesek – ez is marginális jelenség – arcán tükröződött értetlenség/düh.)

Ez az egész csak arról jut eszembe, hogy időről időre föltűnnek derék magyarok, akik hangsúlyozottan nem antiszemiták, de még csak nem is szélsőjobboldaliak, viszont ezt annyira szeretik magukról hangsúlyozni, hogy az még a legnaivabb ultrademokratában is gyanút kelt. Az illetők nagyon is igényt tartanak a liberális demokrácia bizonyos intézményeire, elsősorban persze a „szólásszabadság” néven emlegetett intézményre, holott maguk a „liberális demokrácia” szintagmát a fent már leírt, a kilincsorr, az alsónadrágban viselt garbó és a pajesz körüli szóhalmazból szokták följelzőzni.

A drága magyar nyelvet igen nehéz helyzetbe tudják hozni ezek az emberek. Megnevezési gondok akadnak. Hiszen antiszemitáknak deklaráltan nem antiszemiták, szélsőjobboldaliaknak deklaráltan nem szélsőjobboldaliak. De hát milyen nyelvi elem írhatná le akkor azt a sajátos politikai aurát, amelyben kiáll egy ember a Várban félszáz árpádsávos karszalagos szkinhedek elé, és miután az előző szónok „Egy faj, egy nemzet! Kitartás!” kiáltással fejezte be beszédét, képes azzal indítani, hogy a szemét kommunista sajtó hazudik, amikor szélsőjobboldali megmozdulásról beszél, sőt hülyeség, hogy itten szélsőjobbosok tüntetnének. (A nem szélsőjobbos szkinhedek erre bután néznek, lehet, hogy ők másképp tudják.)

Schuszter Lóránt szebb napokat is látott, agyilag kissé megroggyant rockzenész kábé ezeket a szavakat bírta kimondani hétvégén a budai Várban, amikor egy német holokauszt- tagadó, Ernst Zündel mellett tüntetett. (Schuszter a P. Mobil nevű, jobb sorsra érdemes rockzenekar vezetője, vagy inkább csak volt; azon lehet picit vitázni, hogy a zenekarvezető mennyire vágja haza erkölcsileg a Mobil-életművet, és ehhez tudni kéne azt is, hogy a zenekar többi tagja mennyire boldog mindettől, különösképp azok a tagok, akiknek felmenői közt tréfásan Auschwitzba vonatoztatott kilincsorrú bilboldók is lehettek.)

Egyébként Schuszternek a konkrét kérdésben teljesen igaza van. Holokauszttagadó elmebetegeket – akiket csak hasonlóan frusztrált, csökkent értelmű deklasszált elemek tartanak tudósnak – betiltani, bebörtönözni hülyeség.

De még mindig egy nagyságrenddel kisebb hülyeség, mint a holokauszt magyarországi emléknapján egy Zündel nevű köztörvényes barom mellett tüntetni, és emlékezni a „holokausztdogma áldozataira”.

Most akkor akár figyelmeztethetnénk is a jó szándékú, demokratikus elkötelezettségű, és a lehetőségekhez képest épelméjű politikusokat (mindenekelőtt Pokorni Zoltánt és Pálinkás doktort, akik szeretnek a tiszaeszlári vérvádat kissé, khm, archaikus modorban megéneklő számáról híres szkinhedzenekar mellett ünnepelni ezt-azt, mondjuk egy újságot, amely a Zündel-féle észkombájnok nézeteit is reklámozza hétről hétre két Szijjártó Péter-interjú között), hogy ha a Magyar Nemzeti Front, a Hatvannégy Vármegye, a Vér és Becsület, Lelkiismeret 88 és a többi, hétvégi nyelvművelő csoport föltűnik valahol a környezetükben, netán őmellettük demonstrál, ünnepel vagy piknikezik, akkor húzódjanak odébb néhány méterrel, ha nem akarnak úgy tűnni, mintha.