Forrás: Magyar Hírlap

Demokrata nem lehet évtizedekeig változatlanul süket a közvélemény óhajára. “Csöndesebben!” – eseng a közvélemény. “Szelídebben! Nyugodtabban!”

Március 15-én kitüntettek, és ez érezhető bosszúsággal töltötte el a “Magyar Nemzet” szerkesztőit, munkatársait és levelezőit. Mintegy tucatnyi alkalommal fejezték ki helytelenítésüket. Egy ízben összeállítást közöltek régebbi írásaim célzatosan kiválasztott részleteiből, amelyekben a jobboldalt támadtam élesen. (A Kuncze Gábort, Horn Gyulát, Medgyessy Pétert, Demszky Gábort keményen bíráló dolgozataim elkerülték a figyelmüket.) Bármennyire célzatos és elfogult volt a válogatás, régi szövegeim engem is megdöbbentettek. Ahogyan a régi csaták parazsa kihuny, és hamu lesz belőle, az ember bizony már kissé idegenkedve nézi. Mennyire halálosan komolyan vettem egykor a szabadelvű-alkotmányos demokráciáért folytatott küzdelmet, mennyi sebet osztottam könnyedén – mennyi gyilkos gúny, mennyi megvetés, mennyi harag!…

Ennek az az egyik oka persze, hogy tudtomon kívül (mint akkoriban némileg konzervatív árnyalatú liberális) sokkal közelebb álltam akkori (jobboldali) ellenfeleimhez, mint ma a mostani bajvívók bármelyikéhez. Vártam tőlük ezt-azt, s a csalódás dühbe gurított. Saját akkori elvbarátaim még inkább kiváltották belőlem a szatírát, a humoros túlzást – amin aztán a sajtó filiszterei szörnyülködhettek.

Akárhogy is volt, ma már látom, hogy (az esetleges pozitívumokon kívül, amelyek megállapítása kívül esik illetékességemen) sok bajt csináltam. Demokrata nem lehet évtizedekig változatlanul süket a közvélemény óhajára.

“Csöndesebben!” – eseng a közvélemény. “Szelídebben! Nyugodtabban!” Három éve megvédtem Kövér Lászlót, a goromba őszintesége miatt meglehetősen népszerűtlen jobboldali államférfiút, mondván: nem a hangnem számít, hanem a mondanivaló. Csakugyan: a közéleti-közügyi mondandó tartalma fontosabb, mint a frázisok, de “a hangnemet” illető kifogások talán mégse csak a filiszteri-nyárspolgári begyulladtság szánalmas bizonyítékai – mint véltem -, hanem van a közvéleménynek, különösen a jobboldali közvéleménynek meghallgatásra érdemesebb gondolata is erről.

Nem is egy, hanem kettő.

Mindkettő voltaképpen demokratikus természetű.

Az egyik: lehetetlen állapot valamely demokratikus politikai közösségben, hogy a vitatkozó felek némelyike állandóan fagyos lenézéséről biztosítja a másikat. Ezen a gyakorlaton – ami engem illet – én már évek óta változtattam, de a jobboldalnak azért rémületes emlékei lehetnek rólam korábbról. Ha nem ismerjük el vitafeleinknek a miénkkel egyenlő méltóságát, akkor joggal támadnak kétségek saját demokratikus érzületünk valódiságát illetően. A megvetésből nem vita, hanem (szimbolikus) büntetés következik. Ez pedig helytelen.

A másik megfontolás: kétségtelenül unalmas, ízetlen-bűzetlen, ráadásul visszaélésekre alkalmat adható eszme “a nemzeti egység”, de hadd hozzak föl valamit a mentségére. “A nemzeti egység” – amelyre hivatkozva persze sokan befognák a másként gondolkodók száját, vö. a mindenkori kormánypárt félkegyelmű szemrehányásával a mindenkori ellenzéknek, hogy ti. “lejáratják hazánkat külföldön” – bizonyos mértékig létföltétele a demokráciának. A demokrácia akkor lehet (valamelyest mégis) a nép hatalmára kicsit hasonlító berendezkedés, ha a politikai közösségből (a nemzetből) szimbolikusan sincs kirekesztve senki. Emiatt csínján kell bánni az olyan megfogalmazásokkal, amelyek valamilyen csoportot nem vitapartnernek, vetélytársnak állítanak be – hanem ellenségnek.

Az elkötelezett szociálliberális közvélemény hörög, ha a számára rokonszenves embereket “idegenszívűnek”, “púposlelkűnek”, “konzumidiótának”, “panelprolinak”, “zsidóbérencnek” stb. nevezik. De ez a közvélemény megfeledkezik a jobboldal sérelmeiről, amelyet a demokrácia ellenségének, rasszistának, tahónak, elmaradott-retrográd atavizmusnak szoktunk volt – és némelyek szoktak ma is – hívni.

A többség, noha olykor bizonyára elszórakozik a retorikai buzogányok csattogásán, azért alapjában utálja a dolgot, és csak részben konfliktuskerülésből, és csak részben azért, mert úgy véli, a közügyek természete, hogy roszszul intézzék őket; egyik kutya, másik eb. Viszont azt szerintem is jól tudja a többség, hogy a politikai pluralizmus körülményei között, a lényeget illetően eléggé hasonló polgári pártok, szövetségek közötti eltúlzott ellenségeskedés (és eltúlzott lojalitás) viszszás – ha vannak is mély történeti és társaslélektani okai. Mi a matematikai valószínűsége annak, hogy az ún. “két oldal” valamelyikének mindig igaza van – vagy soha nincs?

Vannak közös ügyeink, és bármilyen idegenkedéssel fogadjuk a tőlünk távoli politikai beállítottságú polgártársaink megoldási javaslatait, a végső megoldásoknak a legtöbb honpolgár számára kielégítőknek kellene lenniük. Ehhöz el kell ismernünk “a másik oldalnak” a miénkkel egyenlő méltóságát, és ok nélkül nem volna szabad kétségbe vonnunk jóhiszeműségét.

A “Magyar Nemzet”-nek egy másik közleménye is megrendített. Csermely Péter elhíresült cikkében – amelyből már sokan űztek gúnyt a balközép sajtóban – azt állítja, hogy az elkötelezett szociáldemokrata és szabadelvű magyarok annyira (és olyan irracionálisan) gyűlölik Orbán Viktort, a jobboldali ellenzék vezetőjét, hogy csak az elégítené ki őket, ha valaki likvidálná Orbánt. Ez nyilván mérhetetlen túlzás, de engem mégis meggondolkoztatott és elszomorított, hiszen Csermely cikke láthatólag teljesen komoly és őszinte, még ha (valószínűleg) téves is. Elviselhetetlen állapotnak tartom, hogy a magyarországi jobboldal egyik exponensének ma ezt kell éreznie. Ez nem lehet csak az ő hibája.

Az olvasó – ha eljutott idáig az olvasásban – lehet, hogy boszszankodik, és szeretné emlékezetembe idézni a jobboldali politika és a jobboldali “harci sajtó” problematikus eljárásait. Arra kérem: ne tegye. Itt a teljes, a középtől balra elterülő “spektrum”, “paletta” (hogy a szokásos buta eufemizmusokat használjam) felelősségéről van szó, közelebbről az enyémről. Nem lehet gyerekesen arra várni, hogy majd “a másik fél” kezdje az enyhülést és a közeledést.

Sok keserűséget okoztam jobboldali honfitársaimnak, és azt hiszem, nem érte meg. Az eredmény nem engem igazol. Bármilyen jobboldali lapot nyitok ki (hiszen személyesen már nagyon régen nem beszéltem jobboldali magyar emberrel, bár külföldi konzervatívokkal igen – noha ez is egyre nehezebb!), szíven üt a mély megbántottság tónusa. Ez így nagyon nincs jól. Azok is érző és érzékeny emberek, akiknek a közéleti működése engem történetesen nem tölt el elragadtatással, és valamennyiünk közös vesztesége, ha ők rosszul érzik magukat a bőrükben – s ez különösen rosszul esik, ha nem vagyok benne ártatlan.

Megnyertem néhány szócsatát. A világ nem lett tőle jobb, s akik gratuláltak, nem értettek mindig jobban, mint azok, akik nehezteltek rám.

Nemzetünk fele képtelen megérteni, hogy a jobboldalon nemcsak vezetőként fogadnak el pár embert (főleg persze Orbán Viktor országgyűlési képviselőt), hanem szeretik is őket, ezért az olyan – önmagukban jelentéktelen – bárgyúságok, mint Székhelyi József szegedi színigazgató idétlen mondatai az SZDSZ küldöttgyűlésén (amelyektől a pártnak akkor és ott helyben el kellett volna határolódnia, Kuncze Gábor győzte volna humorral), valódi fájdalmat okozó, súlyos sértésnek számítanak. Nem fontos, ki kezdte (nem tudjuk), és nem fontos, hogy a jobboldalról miket lehetne idézni. Nem az az érdekes, hogy a “Magyar Nemzet” miket ír rólam és milyen modorban (efelől még a legjobb magyar újság ma), hanem az, hogy amit én (a jobboldalról) mondok, megfelel-e mindig a saját politikai elveimnek – és azt hiszem, nem nagyon -, és nincs-e benne előítélet, a konfliktus régóta megszokott, puszta rutinja – márpedig van.

Végtére is: bevezette-e a Fidesz a diktatúrát 1998 és 2002 között? Nem vezette. Igen rosszul kormányzott, és megszegett számos alkotmányos jog- és illemszabályt. Gátlástalan és gőgös volt ebben-abban, akár előde és utóda, de nem volt annyival roszszabb elődénél és utódánál, hogy itt bárki Armageddont vizionáljon. Én nem kívánom, hogy a Fidesz ismét hatalomra jusson, ami igen könnyen megtörténhet. Ha ez bekövetkezik, nem lesz akkora tragédia, hogy megérje: retorikai csúzlinkkal kilőjük polgártársaink fél szemét. A különbségek nem nagyok a politikai irányzatok között a lényegi kérdésekben, Magyarország és a régió hanyatlását egyikük se lesz képes megakadályozni.

De ha ettől barátságosabb lenne az élet, én szívesen lemondok pár színes jelzőről, s csak akkor mondom majd valakiről, hogy represszív, rasszista, homofób, sovén tulok, ha ez elkerülhetetlenül szükséges.

Tamás Gáspár Miklós

egyetemi oktató

Comments are closed.