Forrás: ÉS

GYÖRGY PÉTER

A média pápája

Televízió

Pápaként újradefiniálta a katolikus egyház viszonyát a XX. század második felének uralkodó médiumával, a televízióval. Vállalkozása példátlanul sikeres, s mégis, bizonyos fokig kockázatos volt. Ismertsége és közkedveltsége oly mértékben nyomta rá bélyegét a katolikus egyház megítélésének egészére, amilyenre az ő korszaka előtt nemigen lehetett példa. II. János Pál egy kommunista országból érkezett Rómába. Lengyel állampolgárként nem nagyon lehetett alkalma arra, hogy saját bőrén megtapasztalja, miféle hatalom segítségét veszi majd igénybe, amikor használni kezdi a globális televíziózás propagandaeszközét.

Szemben elődeivel, akik hosszú éveket töltöttek a Vatikán falai között, II. János Pál pápává választása után nem sokkal utazni kezdett, s minden egyes útja tömegeket mozgatott meg. Útjainak végállomásain gyakran százezrek, máskor milliók várták. Olyan nagyságú tömegek előtt emelkedett szólásra, amilyeneket a modern politika csak legroszszabb korszakaiban ismerhetett – ám ezekhez a múltakhoz neki semmi köze sem volt. A tömegek és az egyenes adásban közvetített misék, illetve beszédek kommunikációs kölcsönhatása példa nélküli erőt jelentett. Az őt váró tömeg hamar megértette, hogy tekintélyt sugárzó látványával is segíti a pápa politikáját. Világszerte ki-ki láthatta, hogy a modern katolicizmus milyen hatások elérésére képes. E látvány hosszú éveken át szó szerint ellenállhatatlan volt. A pápa belakta a globális médiateret, elődeitől eltérően sorra kereste fel a Rómától távoli országokban élő híveit. Utazásai, illetve azok médiareprezentációja biztatást jelentett azoknak a millióknak, akik az ő megjelenéséig joggal érezték, hogy távol élnek, nagyon is távol attól a világtól, ahol róluk is döntenek. Különös módon a pápa egy univerzális vallás nevében a globalizáció ellenfeleként mutatott rá a szolidaritás szükségszerűségére, és utasította el az etnikai identitáspolitika agresszív formáit. A pápalátogatások filmjei olyan show-t ígértek, amilyet előtte az egyház, illetve a vele rokonszenvező vagy iránta közömbös megfigyelők sem képzeltek soha. A híveivel szemben álló, utóbb ülni kényszerülő, prófetikus hevületű férfi képe szó szerint egy szupersztárt jelenített meg. S a pápa nem csak engedelmesen tűrte, hogy filmezzék, ellenben jól is játszotta a szerepét, s ebben a megállapításban nincs semmi tiszteletlenség. Magához engedte a kisdedeket, felemelte s megcsókolta őket, találkozott kora minden híres emberével, nem volt olyan politikus, aki ne érezte volna élete nagy lehetőségének, hogy a pápával fényképezkedjék. Kezet fogott Pápua Új-Guinea őslakóival, halálos betegen állt a Siratófal előtt.

A szupersztár pápa népszerűsége új lehetőségeket nyitott a katolikus egyház korszerű látványának megkonstruálásához, s ez pedig segített abban, hogy II. János Pál különös radikalizmusa és konzervativizmusa elfogadhatóbbnak tűnjön. Radikális volt a kapitalizmus kritikájában, tűrhetetlennek tartotta az antiszemitizmust. Amilyen rafináltan modern, korszerű volt a média használatában, a televízió hatásmechanizmusainak kiaknázásában – gyakran még egyházi kritikusai szerint is -, olyan kérlelhetetlen és konzervatív volt a papi nőtlenség, az abortusz, illetve a fogamzásgátlás technikai kérdéseit illetően.

Azt hiszem, intenzív televíziós jelenlétének komoly szerepe volt abban, hogy ez a rendkívüli ember elérte azt, hogy nem csupán kora egyik kiemelkedően fontos személyisége lett, de egyike azoknak a keveseknek, akinek jelenlétére, szavára mindig figyelnie kellett azoknak is, akik távol állnak s élnek az egyháztól.

S a probléma is ebből fakad. Mennyi volt ebből a példa nélküli népszerűségből az ő személyes érdeme, és mennyit sikerült abból átadnia egyházának. Attól tartok, hogy szándékánál jóval kevesebbet. Talán túl későn ismerte fel, hogy a televízióval kötött viszony sokkal veszélyesebb, mint egykor hitte volna – Lengyelországban nem ismerhette meg a média természetrajzát. Ő lett a szupersztár, nem az egyháza. Minden lépését figyelték, ám nézőit, illetve az őt imádó médiát kevésbé érdekelte, hogy mit mond. Egyre inkább modern ikon lett, s nem érvelő gondolkozó. Imádták autóit, a pápamobilokat, erős gesztusait, például ahogy megcsókolta a repülőterek betonját. Nagy erejű fényképek készültek hódító alakjáról, barokkos hullámzású vörös palástjáról. Emelt kezének pátoszmintáiról. Milliók által ismert képek ezek. De vajon mit jelentenek?

Ő és globális közönsége részben együtt váltak hírré, vonzó képek árjává. Egy olyan korszakban, amikor világpolitikát alakító férfiak képességei és morális fenntartásai iránt egyre több kétely fogalmazódik meg, s okkal, II. János Pál ikonja akaratlanul is egyre jobban az imádat és a tisztelet tárgya lett. Az erkölcsi felelősség és bátorság jelképe lett egy elviselhetetlenül bizonytalan világban. Különösen sikeres fellépéseket tudhatott maga mögött: Teréz anyával már-már olyanok voltak, mint egy igazi transzcendentális válogatott tagjai. A jóság és a befolyásos védelem. A védtelen szegénység, lám, mégis hatásos eszköz. Nagy elődei között talán Gandhi volt az, aki a korszak viszonyai között, politikai céljai érdekében, hasonló sikerrel használta a médiát. Aki a XX. század végén hitt, az egyre gyakrabban benne hitt. Pontosabban, rengeteg ember lett hívő – általa és érte: ahogy a tévé az őt imádó tömegek képét mutatta, az komoly érzéseket gerjesztett. Olyan korban történt ez, amikor a popsztárok koncertjeit és rajongóit volt szokás egyháztörténeti metaforákkal illetni, ikonként láttatni. A pápa megfordította ezt a tendenciát is. Az ő koncertjein nem voltak ájult emberek, csak az átváltozáson átesett hívek látványát rögzíthette a kamera.

Haláltusája is folyamatos médiaeseménnyé változott: breaking news lett – megannyi nyelven, számos csatornán. Emberek ezreit láthattuk hatalmas tereken, templomok előtt a rossz hírt várni, mert talán együtt könnyebb volt. Temetése élő egyenes adásban történik, és minden bizonnyal ismét maga mögé utasít minden hírt. Halálával – minden egyéb mellett – egy korszak médiapolitikája is véget ért. A televízió egyeduralmát megtörni látszik a hálózat, a tömegek nem hallgatnak többé – a médiától sújtva.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 14. szám