Forrás: Magyar Hírlap

Televízióban, rádióban, újságok hasábjain is megszólította a világot, tán nem is atyai, inkább testvéri szóval.

Róma püspöke, a pápa – a katolikus egyház tanítása szerint – Szent Péter utóda és az egész egyház pásztora. II. János Pál kétszázötven előde közt sok olyan volt, akit tisztel és számon tart az emberiség emlékezete. Sok szent volt köztük, néhány méltatlan is. A most elhunyt pápát csaknem osztatlan tisztelettel és szeretettel búcsúztatja a világ. Sokan úgy látják, a huszadik század legnagyobb történelmi szereplői közé tartozott.

Ötvennyolc éves volt, amikor pápa lett. A krakkói bíboros érseket néhányan már római tanulmányai idején megszerették. Fiatal püspökként a II. Vatikáni Zsinaton a francia és német csoportokkal az egyház megújításán fáradozott. Nem csoda, hogy a konklávén egykettőre feléje fordult a közbizalom. A nyolcadik választási fordulóban megkapta a kétharmados szótöbbséget.

1920-ban született. Egy évvel volt idősebb Pilinszky Jánosnál, érvényes rá is, amit ő megállapított. „A mi nemzedékünk… egyetemességre van ítélve, önzetlenségre, igazságra és humánumra. Szenvedései mellett ritka ajándékokban is részesült: elemi erejű tapasztalatokban, amelyek az egész emberiség felebarátjává tették. Mert éheztem, mert szomjaztam, mert mezítelen voltam – Jézus e szavai nem ismeretlen dolgokról szólnak hozzánk.” Karol Wojtyla mélyen hívő családból származott, mégis a Jagelló Egyetem bölcsészkarára iratkozott be, művészi pályára készült, verseket, színdarabokat írt, gondolt arra is, hogy színész lesz. Mindvégig megőrzött magában valamit abból a művészekre jellemző hivatástudatból, amelyet a század elején Apollinaire fogalmazott meg feledhetetlenül: „Mi folyton a jövő s a végtelen határain harcolunk az emberek helyett.” 1942-ben végül mégis megérlelődött benne a papi hivatás gondolata. Lengyelország akkor német megszállás alatt volt, a szeminárium nem vehetett föl új jelentkezőket: titokban tanult teológiát. 1946. november 1-jén a krakkói érsek magánkápolnájában szentelték pappá.

Két héttel a szentelése után Rómába küldik, hogy ott fejezze be teológiai tanulmányait. Akkor jutott először külföldre, vakációi idején szinte egész Európát bejárja. Nagy érdeklődéssel, sokat tanul, sok emberrel életre szóló barátságot köt, mestereket talál. Amikor hazájába visszatér, rövid idő után az egyetemi ifjúság körébe kerül lelkipásztorként, majd a lublini katolikus egyetemnek lett előadója. Ezekkel a fiatalokkal együtt élt, sízett, kajakozott velük a szünidőben, idős korában is tudott a nyelvükön, bárhol a világon barátaiként köszöntötte őket.

1958-ban egy kajaktúrán érte utol a hír, hogy püspökké szentelik. Épp jókor ahhoz, hogy részt vehessen a zsinaton. 1963-ban Krakkó érsekévé nevezte ki VI. Pál pápa, nemsokára megkapta a bíbort. Minket, magyarokat érint, hogy krakkói érseksége idején meglátogatta a Kabán dolgozó lengyeleket. Minden különösebb formaság nélkül érkezett, hazafelé elfogyott a benzine, s nem találván nyitva benzinkutat, a gönci plébániára kopogtatott be. A plébános nehezen hitte el, hogy kivel van dolga. Még krakkói érsekként kezdeményezte a kiengesztelődést Német- és Lengyelország között. VI. Páltól hallotta egy alkalommal Horatiusnak sorát: Veniam damus, petimusque vicissim! (Bocsássunk meg, s cserében kérjünk mi is bocsánatot!) Hans Urs von Balthasartól is azt tanulta, hogy végig kell gondolnunk az egyház történelmét is. Olykor tán jóhiszeműen meg-megsértették az előttünk járó nemzedékek az evangéliumi normákat. Be kell vallanunk, hogy hibáztak, keresnünk kell a kiengesztelődést.

Több mint 26 évet töltött pápai méltóságában. Nagyon sokat tett azért, hogy a II. Vatikáni Zsinat intézkedéseinek érvényt szerezzen, s azok nyomán valóban megújítsa az egyházat. Elindította s végigvitte az egyházjog reformját. Jelentős enciklikákat adott ki, támogatva a lelkipásztori munkát, a hit, a keresztény erkölcsi örökség s a mai élet közötti kapcsolat gondos felépítését. Sokszor rámutatott: az emberiség történetének legnagyobb válságát éli, nem meglepő, ha az egyháznak is megrázkódtatások közt kell keresnie Isten útjait. Nem védekeznie kell, hanem az emberi gondokkal szolidárisan, modernül és hitelesen fel kell mutatnia a rá bízott igazságokat.

Hivatalos megnyilatkozásain is át-átüt személyes hangja. De nemcsak enciklikákkal fordult a hívekhez és „a jóakaratú emberek” tágabb közösségéhez. A modern technika lehetőségeit felhasználva igyekezett személyesen felkeresni a világ különböző tájain élő embereket. Televízióban, rádióban, újságok hasábjain is megszólította a világot, tán nem is atyai, inkább testvéri szóval. Az ökumenizmus programját szintén a zsinattól örökölte. Lehetőleg személyesen kereste meg a többi keresztény egyház vezetőit, teológusait: az ökumenizmus ügyét több fontos döntéssel, megnyilatkozással sikerült előbbre vinnie. Testvéri szót tudott váltani a zsidósággal, a nem keresztény vallásokkal is, vezetőikkel közös imádságra keresett alkalmat. Vállalta azt is, hogy az ellentmondás jelévé legyen. 1981 májusában majdnem áldozata lett egy merényletnek. Felépült, megbocsátott a merénylőjének. Erre mindenki emlékszik, de arról kevesen tudnak, hogy összesen tizenöt merényletet kíséreltek meg ellene. Igazából az esett nehezére, hogy ezek miatt fokozott rendőri védelemben kellett mindenütt megjelennie. Pápasága utolsó éveiben nehéz betegségekkel küzdött. Most látjuk, mekkora alázatos hősiesség kellett ahhoz, hogy mégis végigjárja az útját. Úgy halt meg köztünk, mint egy családapa a gyermekei, unokái közt. Betegségében is végezte mindennapos imádságait. Szokatlan vallási „élményekben” talán sohasem volt része, de ez a szüleitől tanult hűséges és lankadatlan imádság biztosította Istennel és az emberekkel kiépült sokszínű kapcsolatát. Talán nem illetlen Illyés Gyula soraival zárnom a róla írt beszámolót. (Annak idején Veres Péter halálára írta őket.) „Meghalt. S te megmaradtál. Különbnek lenni tenmagadnál.”

Jelenits István piarista tanár