Forrás: HVGA poéták között „akad olyan is, akinek előbb meg kell halnia, hogy nagy költőként megszülethessen” – állította a Komor feltámadás titka című, 1998-as könyvében Tverdota György. Szóban forgó írásában a József Attila-kutató példák sorával bizonyította, hogy az életműnek már József Attila életében is volt ugyan néhány értője (elsősorban a Szép Szó folyóirat köré csoportosult Németh Andor, Fejtő Ferenc és Ignotus Pál, valamint a kommunista Bálint György neve említendő), ám az példa nélküli a magyar irodalomtörténetben, hogy egy alkotót az utókor néhány hét alatt fogadjon be a legnagyobbak közé. Az 1937. december 3-án Balatonszárszón öngyilkossá lett József Attilával kétségkívül ez történt, és nem ez maradt az egyetlen látványos fordulat.
Az életműből a halált követő hét évtizedben igen sokféle módon próbáltak meg „csemegézni”, s kiáltották ki a költőt ilyen-olyan esztétikai, de leginkább politikai-ideológiai irányzat iránymutató képviselőjének, hogy – kurzus- vagy nézőpontváltás után – a korábbival gyökeresen ellentétes törekvések lobogójául válasszák. Veres András irodalomtörténész egy 1997-es Kritika-beli cikkében a mindenkori kisajátítási próbálkozások fő okaként azt jelölte meg, hogy József Attilát mindig a „megtapasztalás és a próbatétel szomja” hajtotta, ezért aztán „élete is, költészete is (…) kísérletek állandó sorozata”. Bár a József Attila-i életmű minden egyoldalúságnak ellenáll, a vitathatatlanul baloldali költőtől mostanság például több vers is olvasható az egykori nyilaskeresztesek mai utódainak honlapján, pusztán azért, mert József Attila 17 éves korában Nem! Nem! Soha! címmel egy gyenge irredenta verset is fabrikált, s azt a kommunista hatalom a rendszerváltásig nem engedte publikálni.
József Attila körül és József Attiláért már az 1937 és 1945 közötti időszakban is folytak csatározások – a baloldali liberális Szép Szó körétől olykor a népi írók, máskor, szelídebben a szociáldemokraták próbálták elperelni -, a „hivatalos” álláspontot pedig a Horthy-korszak kurzus-irodalomtörténésze, Pintér Jenő fogalmazta meg: „Cifra megfigyelések, éles hangzavar, rekedt kiáltás, szívhez szóló panasz és izgatott esengés, de mindezeken felül érdekes helyzetképekben változatos proletárköltészet: ez volt a lírája.” Természetesen politikai demonstráció volt az is, hogy 1942-ben emlékbizottság alakult József Attila újratemetésére. Ezt az akkor még szociáldemokrata Marosán György szervezte meg, bevonva a Szép Szó folyóirat egyik, emigrációba még nem kényszerült szerkesztőjét, Gáspár Zoltánt. Ez az akció aztán hivatkozási alap lett a József Attiláért folytatott 1945 utáni, meglehetősen komplikált küzdelemben. Míg például a már említett Fejtő az „igazi szociáldemokrata és liberális” felfogású József Attiláról értekezett 1947-es kis könyvecskéjében, az elvileg szociáldemokrata párti vezér, Marosán a „marxizmus-leninizmus tudásával felvértezett proletárköltőről” szónokolt. József Attila ügyében a Magyar Kommunista Párt igen kínos helyzetben érezhette magát, hiszen a költőt az 1930-as évek első felében egy nyilatkozatukban olyan, Moszkvában élő írók fasisztázták le, akik az új népi demokráciának s a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett kommunista diktatúrának ünnepelt csillagai voltak (például Gergely Sándor vagy Hidas Antal). Másrészről viszont a Horthy-hatalom által 1931-ben elkobzásra ítélt, Döntsd a tőkét című kötet népszerű költője megkerülhetetlennek, sőt – ami még fontosabb volt – politikailag hasznosíthatónak látszott.
Révai József kultúrdiktátor egyik legfőbb famulusa, Horváth Márton a kommunista napilap, a Szabad Nép felelős szerkesztője eleinte a „Lobogónk Petőfi” jelszót hirdette meg, mintegy meghallgatva azokat a fenntartásos értékeléseket, melyeket 1950-ben – a korábbi szélsőjobboldaliságát kompenzáló – Király István fogalmazott meg: „József Attila önhibáján kívül ugyan, de élete egy szakaszán elszakadt a Párttól, (…) politikai és művészeti programjában nem támaszkodott a Szovjetunióra”, így az életmű nem lehet „a magyar proletárirodalom bázisa”. József Attila születésének 50. évfordulójára, 1955-re viszont már változott a helyzet: Horváth Márton a Néphadsereg Színházában (a mai Vígszínházban) mondott beszédében „korunk legnagyobb költőjének” kiáltotta ki az ünnepeltet, aki egyúttal bekerült „a magyar szocialista irodalmat” reprezentáló Petőfi Sándor-Ady Endre-József Attila-tengelybe is. 1956 után a Kádár János utáni második ember, Marosán hivatalból deklarálta, nincs mit kutatniuk az irodalomtörténészeknek: József Attila proletárköltő volt, és az is marad. (E döntésnek esett áldozatául például az 1957-ben kinyomott – és árnyaltabb értékelése miatt évtizedekig raktárban őrzött – József Attila Emlékkönyv.) Az 1960-1970-es években aztán, ha nem látványosan is, de zajlott József Attila életművének átértékelése, így a költő születésének 75. évfordulóját a politika már csak egyfajta utóvédharcban ünnepelte. A rá következő másfél évtizedben aztán sorra nyilvánosságra kerültek a korábban tilalom alá helyezett dokumentumok, amelyek új távlatokat is nyitottak a József Attila-kutatás számára. Az irodalomtörténeti feltárásnak az is jót tett, hogy a rendszerváltás után a költő megszűnt politikai vagy ideológiai emblémaként díszelegni – már ha leszámítjuk azt az idősebb Hegedűs Loránt református püspök nevéhez is köthető próbálkozást, amely József Attilát a legistenhívőbb poétaként kívánta láttatni.
