Forrás: NOL

Bächer Iván, 2005. április 2. 00:00

Jó sorsom Csongrádba sodort minap.

Gazdákat vizitáltam, kedves szentesi barátom kalauzolásával.

Mindenekelőtt megtanulom: nagy a különbség gazda és gazda közt; példának okáért az állattenyésztő vagy a növénytermesztő nem tévesztendő a kertésszel össze. Az utóbbi egy kicsit úgy beszél az előbbiről, mint ahogy a hegedűsök szoktak egymás közt a brácsás kollégákról; annak csak hőzni kell, annak csak vetni kell és kész.

Itt azonban résen kell lenni minden pillanatban. Az üvegházat nem lehet két hétre hátrahagyni.

Egy magánvállalkozást szerencséltettünk meg elsőként. Takaros, háromszintes lakban némi szarvashússal dúsított szalámiból, kolbászból, hideg rizlingfröccsből merítettünk rajterőt.

Kistelek határán lévő fóliasátor városkánál állt meg a terepjáró. A rend és a tisztaság tűnt szembe mindenütt és mindenekelőtt; a jó állapotban lévő betonutak, a tiszta és bizony komoly masinák, a masszív melléképületek, a szépen stószolt rekeszek, göngyölegek, mit tudom én mik.

Beléptünk az egyik hatalmas nejlontemplomba aztán.

Piros édes paprika lett vetve itt, olyan, mint a kaliforniai, csak más, jobb és magyar. A gazda nem leplezett büszkeséggel mutogatta a külhoni tapasztalás és a helyi lelemény ötvözésével megvalósított automatikákat, szerkezeteket, ketyeréket, impozáns rendszereket.

A fóliában mindig melegnek kell lennie, a fóliában folyton folynia kell valami víznek, a fóliában állandóan nyitogatni és csukogatni kell a nejlonablakokat.

Mindezekről gépezetek gondoskodnak itt.

Ablaknyitás és -csukás – nem egy ablakra kell gondolni, hanem százra – itt például hőérzékelővel kombinált IFA-ból buherált ablaktörlőmotor segedelmével történik.

A legfontosabb persze a víz; vízvezetékrendszer hálóz be mindent, víz megy a föld alatt, és víz kotyog fejünk felett, innen is csepeg, onnan is csepeg, ésszerűn adagolva az éltető nedű.

Mindenütt nagy volt a mozgás, ahol nem sürögtek, ott forogtak: egyik sátorban palántáztak, a másikban már szüreteltek, nem is akartunk zavarni, álltunk tovább.

Egy palántanevelő gazdaságot néztünk meg másodiknak. A magyar-holland vállalkozás hatvanmillió palántát készít, és ad el, zömmel paprikát, de paradicsomot, uborkát, miegyebet is.

Ügyes szerkezetek és még ügyesebb asszonykezek töltögetik, rakosgatják, sorakoztatják, szállítgatják az apró kis műanyag kubusokba rejtett magokat, vagy a már zöldellő kezdeményeket. Palántahegyek, palántamezők, palántarétek zöldellenek a palántaplázákban.

De a főnök keze remeg, miközben átpörög ujjai közt a fekete föld; itt is beüthet a baj bármikor, összezuhanhat valami ár, elcserélődhet valami szállítmány, beköszönhet valami váratlan betegség.

Utunk következő állomása kalauzom munkahelye: az „Árpád”. Árpád-Agrár Rt., becsületes nevén.

Csöndesen mondom, de ez bizony egy szövetkezet. Túlélte a rendszerváltást, túl az egymást váltó mindenféle kormányok küldetéstudatból vagy cinizmusból vagy közönyből fakadó, de egyként baljós agrárténykedését.

Az 1960-ban létrejött szövetkezet a Kádár-korban az ország egyik legsikeresebbje volt. 1989-ben egyben maradt, vagyonát nevesítették, 2000-től pedig hárommilliárdos tőkével részvénytársaságosították.

A cég ma több ezer család megélhetésének fundamentuma; van borászat, állattenyésztés – főleg pulyka, valami hatmillió kilónyit adnak abból el -, de a legimpozánsabb mégis csak az ország legnagyobb egybefüggő üvegház-, illetve fóliakertészete.

Mondok pár számot, aki unja, ugorjon: 14 termálkút, 23 hektár üvegház, ugyanannyi fűtött és 40 hektárnyi fűtetlen fóliasátor, 50 hektár szabadföldi kertészet.

Mindezen, mindebben elképesztő mennyiségű gyönyörű paprika.

A gazdaságban egyébként – úgy észlelem – tovább élnek a háztáji hagyományai. Itteni, agrármérnök idegenvezetőnk mutat szövetkezeti „kezelésben” lévő, és maga-magának bérelt üvegházat is. Ugyanolyan hetvenes évekbeli, NDK-monstrum mindkettő, ugyanaz a szakértelem, hisz ugyanaz az ember munkál mindkettőben, ugyanúgy paprika terem egyikben, mint a másikban, sőt ugyanaz az értékesítési szövetkezet adja el majd a közösben termettet, mint a maszekot – mégis van differencia. Csak éppen én nem tudom, mi. De gondolom, legyen ez a gazdák dolga, nem kell nekem mindent első látásra megérteni.

Így is egyik ámulatból esem a következőbe. Csak néhány érdekességet említenék. Megvalósult itt a föld nélküli földművelés; van olyan üvegház ugyanis, amelyben már talaj sincsen: a paprika valami műtőzegből indázik elő, mégpedig hihetetlen magasba: nyáron már csak kis kerekes kocsik, illetve azokra erősíthető kakasülők, vagyis kakasállók segítségével lehet szüretelni. Amúgy azt lehet majd mindig csinálni: a paprika egész évben folyamatosan megterem e tájon.

Némely sor elején kiskazal búza hever. Nézem közelebbről: feketéllik a tetűtől. Megnyugtatnak aztán. Ezek jó tetűk: megzabálják a rosszakat, de a paprikában nem tesznek kárt. Ezek a tetvek nem kártevők, hanem kártevőevők. Aminthogy vannak ilyen poloskák és atkák is. De vegyszer nincsen.

Végül megnézzük a gazdaság központját is. Itt hangárban asszonyok tálcáznak éppen: a mindannyiunk által jól ismert fehér tálcára szortírozzák a hegyes zöldpaprikákat.

A fólián pontosan feltüntetve minden, aminek Európában föltüntetve kell lennie: a vonalkód, a termelő, a csomagoló, a kereskedő cég neve és elérhetősége.

Megpróbálom összefoglalni, hogy egy kis csongrádi séta nyomán milyen benyomás alakult – persze: alakulhatott volna – ki bennem a magyar parasztról: a magyar paraszt minimum egy diplomával bír, angolul, németül megérteti magát, és érti tárgyalópartnerét, Hollandiában megfordult már legalább fél tucatszor, de legalább ennyiszer Izraelben is, gondosan követi a müncheni zöldségpiac árfolyamait, de képben van az észak-afrikai, kaliforniai vagy dél-amerikai zöldségügyek terén is. A magyar paraszt japán vagy német terepjáróval közlekedik, traktora akkora, mint négy Zetor volt, és van benne számítógép, klíma és frizsider egyebek között.

Ilyen a magyar paraszt.

De azt még én is tudom: hogy ilyen is. Mert még ezerféle. És ez a „paraszt” is keményen dolgozik reggel négytől estig; és bármikor borulhat, bedűlhet az egész keservesen rakott építmény, elég ahhoz egy piaci mozdulás, egy jégvihar, egy alattomos kór. De a legádázabb ellensége a magyar gazdának, az mégiscsak a politika; ha attól megóvja őt a magyarok istene, akkor lesz bor, búza, és paprika, és ami még fontosabb: el is lehet majd adni azt.