Forrás: Népszava

Tavasszal avatják a pesti Duna-parton, a Parlament tőszomszédságában az első Bibó István-emlékművet, amely Széri-Varga Géza alkotása. Az 53 esztendős, Csobánkán élő szobrász tizenhárom pályázó közül “kiütéssel” győzött a versengésben, nagyágyúkat utasítva maga mögé.

– Lehet, hogy az öregedéssel jár, hogy egyre több mindennel tud azonosulni az ember – avat be legbelsőbb titkaiba Széri-Varga Géza. – Huszonévesen azt gondoltam, nem készítek erről-arról portrét, mert nem tudok vele azonosulni. És azon veszem észre magam, most valahogy mégis tudok, mert találok benne olyan vonásokat, tartalmakat, amivel lehet. Erre helyezem hát a hangsúlyt, s a többit esetleg még jobban tagadom. Oda jutottam el, ha húzok egy vonalat, arról már orrok, szemek, figurák jutnak eszembe. Megmintázok egy kis fejet, s azt érzem, egy orrban már minden benne van, akár egy egész személyiség is.

– Mi volt a legmeghökkentőbb, próbára tevőbb megrendelése?

– Pár évvel ezelőtt egy rendőrfiú sírjára készítettem portrét, akit szolgálat közben elgázolták. Két fotót is kaptam róla, amelyek iszonyúan különbözőek voltak. Amikor elkészültem, a család egyik hozzátartozója azzal állt elő, szerinte hosszabb volt az orra, a másik szerint rövidebb az álla, szélesebb a szája – s ilyenkor ennek se vége, se hossza. Még nagyon friss volt a tragédia, nem volt egyszerű megmintázni a domborművet. De újra nekifutottam. Ha igazán jól sikerül, valószínűleg minden klappol. Amúgy általában, köztéri szobrok esetében semmit sem szokott szólni a rokonság, elfogadják, mit látok kivülkállóként, távolságtartással, ahogy mondanják, művészi szemmel.

– Akad, aki önmagát szeretné broznba öntve látni?

– Hát, előfordult! Egy értelmiségi férfiú állt elő ezzel az ötletével, de szerencsére az egész a feledés homályába merült. Kicsit ízléstelennek tűnt akkor ez az elképzelés. Volt, hogy egy jóismerősöm felkérésére a barátját mintáztam meg – születésnapi meglepetésként. Köztérre azonban több mint visszataszító élő személy arcképét elhelyezni. Ha pedig “csak úgy magamnak” portrézok, akkor semmilyen akadályt nem ismerek a modell megválasztásában.

– A Képzőművészeti Szakközépiskolában rajzot és mintázást tanít, ez jelenti megélhetési forrását, vagy akad – mostanság fehér hollónak számító – nagy fogásnak számító, komoly megrendelés is?

– Az óraadásból aligha lehetne megélni. 1970-től 76-ig jártam a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Mikus Sándor és Somogyi József voltak a mestereim. A tanítás már gyermekkori vágyálmom is volt. Az államvizsgát, majd a katonáskodást követően nem csupán hobbi, pénzkereseti lehetőség, ugyanakkor mindengyik egyszerre volt a különböző helyeken való oktatás, amikor zsenge fejjel az ember a lelkét is kitette. Jónéhány ötletet, a szobrászattal kapcsolatos rögeszmét próbára lehetett tenni az újdonságokra, merészségekre mindig nyitott fiatalok körében. Hivatásom rendületlenül a szoborcsinálás. Az elmúlt 30 évben – ahogy az “illik” – folyamatosan dolgoztam köztéri megbízásokon, jó néhány privát felkérést teljesítettem, kisplasztikáim sora került közgyűjteménybe és magántulajdonba.

– Időről időre önmagát is próbára teszi egy-egy nyilvános megmérettetésen. Hogy kapott kedvet épp egy Bibó-szoborhoz?

– Remélem, nem erőltetett visszavetítés részemről, hogy beleillik eddigi pályafutásomba: megszámlálhatatlanul sok portrét mintáztam már; javarészt nem naturális, hanem kicsit expresszív, groteszk figurális szobrokat készítek, s egy olyan izlésvilágban alkotok, amelyben jól, sőt otthonosan érzem magam. Ebbe a portrézás is bőven belefér, lett légyen szó akárkiről. A lényeg: megérintse az embert. s

– Hol láthatóak tulajdonképpen művei?

– Többségében Békés megyében (Békéscsabán, Gyulán, Mezőberényben, Vésztőn, Mezőkovácsházán, Kondoroson, Kétegyházán) lakoznak szobraim, mert oda kötött életünk 25 éve. De található portrém Makón, Galamb Józsefről, a Hunyadi mellszobrom Ópusztaszeren, áll két szobrom a Dunántúlon, de bizonyára jónéhányat kifelejtettem.

– Sokakat meglepett ősszel a Bibó-pályázaton learatott győzelme. Mivel nyert testhosszal a nagymenők előtt?

– Többen is feltették már ezt a kérdést. Kollégáimnak, akik ebben a fordulóban mögém kerültek (szemérmességből nem akarok neveket sorolni), egy másik pályázaton én néztem a hátukat. Ez most így alakult. Egy korábbi, meghívásos versengésben, amelyen a derékhad jelesei vettek részt, a zsűri azért nem tette le senki mellett a voksát, mert – úgy hallottam – már nem akarták azt az ízlésvilágot látni. Az eredményhirdetéskor úgy érveltek, pályázatom kicsit más volt, s egy-két olyan nüansz is megjelent benne, ami igazán bibósra sikeredett. Néhány konvenciót valóban elhagytam, ugyanakkor pályaművem “hagyományos portrészobornak” nevezhető. Nem mondhatom, hogy jobbat csináltam a többieknél, csupán mást. Most nekem volt szerencsém – legalábbis eme zsűri szemében.

– A pályázat kiírói javasolták, ássa bele magát a szobrász Bibó életművébe, nézze meg videón a vele készült interjút, sőt a szoborbizottság tagjaival is lehetett konzultálni. Igénybe vette valamelyik mentőövet?

– Aligha izgalmas történet: csupán egy-két napig tartott, míg ezzel igazán törődtem. Először nem figyeltem fel ugyanis a feladatra. Épp folyamatban volt egy 56-os pályázat, s az a téma – nem először, nem utoljára – ismét magával ragadott. Most sem hagy nyugodni, hogy Mosonmagyaróváron korábban díjazásban is részesült tervemet továbbfejlesszem. S akkor hirtelen mégis szöget ütött fejembe ez a pályázat, megnéztem a javasolt helyszíneket, “elkápráztatott” a Duna-part miliője, tere, és elkezdtem Bibóval foglalkozni, belelapozván műveibe is. Hagytam, hogy hatása alá kerüljek. Tanulmányozni kezdtem gesztusait, arcvonásait, rezdüléseit a róla készült fényképekkel. Bagatell: első pillantásra nem ragadott meg ez a fej. Hirtelen nem tudtam vele mit kezdeni. Nincs harsány karaktere, nem hogy nem groteszk, hanem arcának arányait tekintve általános vonásokkal rendelkezett. A homloka elég magas, de nem jellemezte semmilyen groteszkes egyéni vonás, amit általában kedvelek. De az tény, szemüveg nélkül elképzelhetetlen. Aztán szemembe ötlött egy fotó 1955-ből: profilból látható, lehajtja a fejét, s feltételezhetően elmélyülten olvas. Tehát nem az az irógépelős, az örökkévalóságból kimerevített pillanat, amelyről többen is készítettek vázlatokat, terveket, szobormaketteket. Ez az olvasós kép fogott meg. Annyira “feltöltött”, hogy adott egy kompoziciós ötletet. amelyből kikerekedett a “félalakos és félkarú” terv. Remélem, pont ebből lesz a szobornak olyan tartalma, kisugárzása, ami valóban más, s ami érdekes lehet a bibói sors megformálásában. Félalak, de mégsem teljesen az, nemcsak fej, szinte műfajilag is nehezen meghatározható…

– Hol jut hely Bibó szobrának?

– Budapest egy költői pontján: a Markó utca ahogy kiszalad a felső rakpartra, ott egy hirtelen hajtűkanyar, egy letérés az alsó rakpartra. Az a kis könyékszerű tér, ami jelenleg elhanyagolt, a kutya sem törődik vele. Balra a Parlament, jobbra a Margit híd, s a háttérben a Duna. Így fantasztikus nagy tér kínálkozik a szobornak, amelyet a messze távolban a budai hegyek lankája, sziluettje zár le. Iszonyú huzatja van az egésznek, s ettől el vagyok ragadtatva. Ide egy portrét rakni, egy ekkora térben egyetlen arcra, egy személyiségre felhívni a figyelmet, ez a kihívás rendkívül izgatott. Általában az életnagyságnál nagyobb fejeket szoktunk mintázni szabadba, hogy ezáltal is az emberléptékűséget tudjuk megjelenítani. De én még az ötnegyedesnél is nagyobbra készítettem, mert akkora tere van a helynek, hogy az elszívná egy kisebb szobor légkörét, auráját, kisugárzását. A tér, az odakerülő plasztika, annak tömege, méretei, ugyanolyan izgalmas problémák, mint hogy elolvassuk Bibóról, milyen szerény ember volt, miközben a XX. század egyik markáns, meghatározó politikai gondolkodójaként tartjuk számon, az Egyetemi Könyvtárban is milyen alázatosan végezte a dolgát, s milyen emberségesen viselkedett…

– Arról is szólt a pályázat kiírása, hogy ezt a teret is rendbe kell rakni. Olyan kompoziciót kell alkotni, amely a főváros büszkeségévé is válhat.

– Ez minden köztéri munka sava-borsa. Ezt az örömérzetet csak azzal lehet felülmúlni, ha az embernek több plasztikát is kell egy térre komponálnia. Elkényeztetett a sors: Békéscsabán már két olyan tér is van, amelyen két-két szobrom áll. Amikor végeztem az elsővel, a másodiknál már rajtam múlott, hogy kompozícióban gondolkodhassam. Ugyanis sokszor olyan feladattal kell beérni, itt egy jellegtelen fal, tessék elé szobrot állítani. De ott is ki lehet ezt-azt találni.

– Milyen az ön Bibó-képe? Mármint Bibóról kialakult képe, s az a Bibó-kép, amivel a közönség szembesül portréja által?

– Megemészthetetlen számomra: miért nem ismertük, miért nem ismerhettük jobban őt még életében? Írásait a kelet-európai kisnépek nyomorúságáról, az eltorzult magyar alkatról, a zsákutcás magyar történelemről, vagy a zsidókérdésben tisztán megfogalmazott elképzeléseit. Meg egyáltalán azt a józanságot, amely a konkrét helyzetekre valós válaszokat kereső progresszív demokrata minden mondatából süt. Miért nem olvashattuk “időben”? Bűn volt, s lelkiismeret-furdalásunk is bőségesen lehet amiatt, hogy nem találkoztunk, nem találkozhattunk vele. Nem tiszteltük meg annyira, hogy megadja nekünk, amit tudott, vagy amit adni akart. Hallottam, azt mondták portréimra, emberi melegség, kis irónia sugárzik belőlük. Nem tudok azonosulni az olyan portrékkal, amelyekből ez nem süt ki. De ez Bibónál – úgy érzem – sikerült. Furcsa exhibicionizmus: ő általa tudom magam felmutatni, megmutatni. Sőt, eljátszom a lehetőséggel: őt még szembesítem is egy kicsit magunkkal. Őt is megídézem, ő is rám néz. Ő általa látok, nézek, ugyanakkor még egy kicsit ő is néz rám…

– Anyagát tekintve, mennyire lesz időtálló az emlékmű?

– Kompozícióban gondolkodva, a figurális plasztika rusztikus felületű bronz, ami nemes anyag, a talapzat pedig mélyszürke gránít, amelyhez próbáltam egy számomra is új megoldást: dől egy kicsit. S ha valami dől, az felkavaróbb hatást eredményez, mintha gyökeret verve, derékszögben magasodna. De ennek taglalása messzire vezetne.

– Mi lenne az, amit – képzeletben – a talapzatra írna, Bibótól ídézve?

– Inkább Bibóról, mint Bibótól. Nem akárki más, mint Vas István tollából: “Nála veszélyesebbre nem is találhattak; neki gondolatai voltak…”

– Amikor elmeséli környezetében, tanítványainak, min dolgozik, milyen pályázatot nyert meg, tudják, ki Bibó? Kollegáiból nem szólt az irigység?

– A gyerekeknek nem állt szándékomban említeni. A kollégák? Annyira padlón van az egész szakma, hogy alig folyik diskurzus egymás munkájáról. Hogy mondjuk X kollégával odáig eljussak, hogy én Bibótól, Bibóról ezt meg ezt olvastam, s te mit gondolsz róla, hát szinte már csak a megszépítő messzeségben létezik. Ott megreked a beszélgetés, hogy szinte korholóan a szememre veti: neked van munkád?

– Mit kaphat egy szobrász egy ilyen feladat megoldásától?

– Egy nagy találkozás örömét. A művészi hanta különböző műfaját kell művelni. Más, ha én találok ki egy fejet: agyagot adnak a kezembe, s öt perc alatt 200 karaktert formálok akár még csukott szemmel is. De itt a kitalálást “korlátok” között kell művelni. Nem készíthettem olyan szobrot, amely felbőszíhetné Bibó fiát. Szeretem a kicsi mosolyokat, s találtam ilyet Bibó egyik fényképén is. Írásai csak megerősítették: finom, árnyalt humor, bölcs önirónia jellemezte, így tudta elviselni tragikusra sikeredett sorsát, márha 56 miatt elszenvedett börtönéveit, háttérbe szorítottságát nézzük. Művei javarésze csak halála után találta meg olvasóit. Holott a megalkuvást nem tűrő, az igazságot bármi áron kimondó jelleme nemzedékek példaképévé avatta.

Kurcz Béla

Comments are closed.