Forrás: NOL

2001. március

Révész Sándor, 2005. március 26. 00:00

Orbán Viktor a honvédség vezetői értekezleténKép: Szabó Barnabás A miniszterelnök a Magyar Honvédség „feladatszabó” vezetői értekezletén kezdte a márciust. Így szabta a feladatot: „Lassan a fiatalok fele nem alkalmas katonai szolgálatra.

Ezt meg kell szüntetni: minden magyar fiatalnak kapnia kell alaki és fizikai kiképzést, illetve bizonyos mértékű lelki felkészítést is”, már csak azért is, mert „azokra kicsit másképp tekint az ember, akik nem tettek katonai esküt”. (MTI, 2001. március 1.) A lányokra például. Meg Orbán honvédelmi miniszterére, annak államtitkárára és az Országgyűlés honvédelmi bizottságának kormánypárti elnökére. A hónapnyitó feladatszabásnak a hónap végére következményei lettek: bejelentették, hogy alaposan megszigorítják az alkalmassági vizsgálatot, a legnehezebben ellenőrizhető és leggyakoribb hivatkozást, az allergiás érzékenységet kiveszik az alkalmatlanító tényezők köréből. Az allergiásokat majd télre hívják be. De hogy mi lesz a lányokkal meg a Mikulás-fóbiában szenvedőkkel? Már rég tudnánk, ha megmaradt volna az Orbán-kormány.

Egy vontatott hannoveri villamos

Ekkor az Orbán-széli Bencsik Andrástól a szabad demszkykrata Ónodi Tamásig sokan vélték úgy, hogy megmarad. Bencsik szerint: azzal, hogy a fővárosi szocialista képviselők a szabad demokraták tiltakozása ellenére megszavazták a hannoveri villamosok behozatalát, „a balliberális blokk felbomlott. Ez pedig azt jelenti, hogy 2002 után ismét Orbán Viktor lesz Magyarország miniszterelnöke. A villamosvásárlás természetesen csak ürügy volt. (…) Az SZDSZ a jelek szerint feláldozta Budapestet Magyarországért: a polgári oldalt választották… (…) nem lehetetlen, hogy a politikai ellensúly szerepét szánják maguknak egy olyan széles spektrumú polgári koalícióban, amely a Fidesz-MPP vezetésével a szabad demokratáktól a kisgazdákon át a MIÉP-ig ível. Bármilyen abszurdnak is tűnik ez első hallásra, komolyan kell venni.” (Demokrata, 2001. március 1.) Miként az idézett szerzőt általában. Néhány héttel korábban – amint a múlt múlt havi ködében idéztük – Lovas István hirdette meg az összefogást az MSZP-vel az SZDSZ elszigetelésére, most egy rokonlélek az SZDSZ-szel való összefogást az MSZP elszigetelésére.

Orbán ezekben a napokban még a Lovas-féle változat szerint utalgatott a szélesebb fővárosi együttműködés lehetőségére, hiszen a reszkető lépcsejű hannoveri ócskaságok ügyében nem a szabad demokraták fogtak össze a Fidesszel, hanem a szocialisták, akik Ónody Tamás szerint „nem veszik észre, hogy ezekben a napokban veszítik el a következő választást… Elbizakodottságukban és sértettségükben nem számolnak azzal, hogy egyedül nem lesz többségük. (…) A törvényes közbeszerzési eljárást amúgy sem kedvelő Fidesz az MSZP segítségére sietett. Ez az együttműködés nem előzmény nélküli. A közpénzek gátlástalan elköltésében a két párt természetes szövetséges. A kölcsönös segítségnyújtás és meg nem támadás doktrínája már a médiapályázatok elbírálásánál, a Magyar Nemzet pénzelésében is működött. Az utóbbi időben sokan fogalmazták meg: az SZDSZ-nek akkor kellett volna kilépnie a kormányból, amikor Horn Gyula sorozatosan együttműködött a Fidesszel – vele szemben. Amikor az SZDSZ ezt eltűrte, abba is beletörődött, hogy jelentéktelenné válik.” (Ónody Tamás: Válság ajándékba, Népszabadság, 2001. március 1.) Mire azonban a cikk megjelent, már helyre is állt a beletörődés folyamatossága.

„Ahogy telik az idő, a besúgók személye egyre kevésbé lesz érdekes” – vélekedett Mátrai Márta fideszes képviselő az Országgyűlésben midőn ellenzéki képviselők hevesen nehezményezték, hogy a kormánypártok (és persze a MIÉP) 150 évre titkosítani kívánták a diktatúra egész titkosügynökségét, besúgóhálózatát, és praktikusan lehetőséget adtak volna a nemzetbiztonsági szolgálatoknak, hogy azt vonjanak ki a kutatható iratok köréből, amit akarnak.

Az SZDSZ nevében Hack Péter nehezményezett: „Azok a képviselők, akik most a kommunista múlt tisztázását szeretnék, ennek a kommunista múltnak fontos ügynökeit 150 évre szeretnék titkosítani. (…) A törvény a múlt rendszerben jogellenes tevékenységet folytató titkosszolgálatok érdekeit az elnyomást elszenvedő polgárok információs önrendelkezési joga és a nemzeti önismeret joga elé helyezi. Elsősorban nem a polgárokat és a nemzeti múltat tisztázókat védi, hanem a titkosszolgálatokat és azok apparátusát. (…) Az SZDSZ azt javasolja e törvényjavaslattal kapcsolatban is, hogy minden 1990 előtti iratot, bármelyik állambiztonsági csoportfőnökségnél keletkezett, tehát a teljes III-as főcsoportfőnökség iratait a Történeti Hivatalnál kell elhelyezni, és a teljes iratanyagot fel kell szabadítani a kutatás számára. (…) Az SZDSZ álláspontja ezen felül, hogy minden 1990 előtt ügynöki tevékenységet végző személyt közszereplőnek kell tekinteni, hiszen e személyek titkos meghatározó részesei voltak a pártállami elnyomó rendszernek. (…) Miért nem szabadítják fel az iratokat, most miért nem teszik átláthatóvá a teljes III-as főcsoportfőnökség iratanyagát? Most milyen titkolnivalójuk van a mostani kormánypártoknak, hogy ahelyett, hogy ésszerű határidőket szabnának, ezzel a teljesen abszurd, 150 éves határidővel állnak elő?”

Kaposvár népét is a titkolnivaló mibenléte izgatta: megengedhető-e, vagy sem, hogy teljes mértékben áttekinthetővé váljanak Gryllus Dorka bájai a város színházában nyolc percen át, Gombrowicz remekművében, az Operettben? Az önkormányzati képviselők egy része úgy vélte, önkormányzati képviselőket kellene küldeni a főpróbára, hogy betilthassák az előadást, ha jónak látják. Gryllus Dorka titkosításának hívei kisebbségben maradtak, s a besúgók titkosításának időtartamát is sikerült lealkudni százötven évről hatvanra.

A Strasbourgba menekült zámolyi romák – akiknek a lakóhelyét lerombolták, akiket aztán a szükségszállásaikról is kidobtak, akiket éveken át sorozatos fizikai támadások értek, akiket az egymást követő zámolyi polgármesterek mindenféle trükkel és törvénysértéssel igyekeztek a falujuktól távol tartani, akiket a szomszéd falu polgármestere jelentős médiatámogatással a kiirtandó, nem emberi lények közé sorolt, akikkel a falujuk vezetői és polgárai megértették, hogy sose lesznek Zámolyon biztonságban, akik hiába kérték, hogy zámolyi lakuk árán máshová költözhessenek, akiket a magyar sajtó salakja kollektíve gyilkosnak minősített -, már fél éve várták a választ a menedékjog iránti kérelmükre, amikor egy londoni szaklapban, a Jane”s Intelligence Digestben megjelent, hogy őket voltaképpen az orosz titkosszolgálatok bujtották fel: hazudják azt a francia hatóságoknak, hogy üldözik őket Magyarországon.

Március 2-án kapta meg az első zámolyi menekült az értesítést, hogy megadták neki a menedékjogot. Másnap a Magyar Nemzet – amúgy jogtalanul, a szerkesztőség engedélye nélkül – leközölte a Jane”s Intelligence Digest cikkét, és tovább költötte: „a titkosszolgálatokra jellemző munkamódszer, hogy az ilyen jellegű lejárató, operatív akciókat egy harmadik országot képbe hozva szokták végrehajtani. A zámolyi romák utazási költségét – mint ismert – Izraelből finanszírozták. A volt szovjet titkosszolgálat ügynökei közül – tekintettel az egymillió letelepedett oroszra – számosan élnek Izraelben is.” (Tar Zsuzsanna – Torkos Matild: Lejárató titkosszolgálati akció? Izraeli pénz, szélsőbalos támogatás a kivándorolt zámolyi romáknak, Magyar Nemzet, 2001. március 3.) A zsidó szálat egy – a roma holokausztot kutató – magyar származású izraeli lány szerény adományából sodorták…

Zámolyi család Strasbourgban

Pillanatokon belül megszületett a Jane”s Intelligence Digest verziójának tükörképe is, miszerint a lejárató cikk mögött a magyar titkosszolgálat áll, mely így akarja megakadályozni, hogy a zámolyi romák menedékjogot kapjanak. Krasznai József még azt is tudni vélte, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatalnak ötmillió forintjába került a cikk megjelentetése. Demeter Ervin – Lovas István értékelése szerint – „teljesen feleslegesen elkottyantotta (…), hogy Londonban járt brit kollégáinál” nem sokkal a cikk megjelenése előtt. (Lovas István: Francia segítség a magyar jobboldalnak, Demokrata, 2001. március 15.) Ezért aztán az illetékes parlamenti bizottság hetekig zaklatta a derék minisztert, aki ugyan a világon semmit sem tudott, mert nem is volt mit, de azért egy ideig megpróbálta azt a látszatot kelteni, hogy ő is azt mondaná, amit a Jane”s, ha mondhatná.

„A Magyar Nemzet értesülései szerint a Jane”s állításai megalapozottak” – olvashattuk Tar és Torkos idézett cikkében. „Erős fenntartásokkal kell fogadni, hogy Oroszországnak vagy az orosz titkosszolgálatoknak közvetlen befolyásuk lenne a zámolyiak ügyére” – olvashattuk tíz nappal később a Magyar Nemzet külpolitikai szakírójának cikkében, mely lényegében a Jane”s egész koncepcióját cáfolta. (Stier Gábor: Oroszország és a zámolyi romák, Árnyékboksz, avagy szolgált-e valakinek a Jane”s Intelligence Digest cikke, Magyar Nemzet, 2001. március 13.)

A zámolyi menekültek túlnyomó része megkapta a menedékjogot. Ez volt az első és máig egyetlen eset, amikor egy EU-tagország menedékjogot adott olyan állam polgárainak, mely az ún. „megszüntető záradék” hatálya alá esik, tehát hivatalosan jogállamnak minősül: „aligha egyszerűen menekültügyi hivatalnokok hozták a pozitív határozatot, sokkal valószínűbb, hogy a francia külügyminisztérium döntéshozói”. (Dobszay János – Magyar Péter: Elvonulási tünetek, Heti Világgazdaság, 2001. március 24.) Ehhez képest a magyar kormánypolitikusok kétségbeesetten bizonygatták heteken át, hogy a menedékjog megadásának nincs semmilyen politikai jellege és jelentősége, s a francia kormánynak nincs is hozzá köze.

Egy hónap hordaléka: Nádasladányba beköltözött egy cigány család, semmilyen eljárás nem folyt ellenük, senki semmit nem tudott róluk azon kívül, hogy cigányok. Egy húszfős társaság rátámadt a családra, az ablakaikat kővel beverték, kicsiket, nagyokat öszszevertek, a berendezést láncokkal ripityára törték, a gépkocsit megrongálták, a bútorokat kidobálták az udvarra, még a család kiskutyájának a lábát is eltörték. A falu lakói között egy tanút se találtak, a tettesek valamennyien ismeretlenek maradtak. A támadók célt értek, a család eladta a házát, elmenekült, a falu megnyugszik. (Baranyi Laura: Nádasladány: tettes nincs, de a lakosság megnyugodott, Magyar Hírlap, 2001. március 26.)

Jászladányban március elején szervezte a roma önkormányzat vezetője az első demonstrációt a település iskolájának szétbontása, a roma gyerekek túlnyomó részének tangettóba zárása ellen.

Az MSZP-SZDSZ koalíció vezette Erzsébetvárosban huszonnégy (zömmel roma) családot, önkényes lakásfoglalókat költöztettek ki rengeteg kisgyerekkel. Sok család megvásárolta volna a lakását, de nem adták el nekik, az önkormányzat pedig nem teljesítette a gyermekes családok elhelyezésére vonatkozó törvény szabta kötelességét.

A Legfelsőbb Bíróság sokévi pereskedés után jogerős ítéletben kötelezte a fideszes vezetésű karcagi önkormányzatot, hogy fizesse meg azoknak a romáknak a munkáját, akiket hosszú éveken át a csekélyke átmeneti segély fejében törvénytelenül, annak összegét messze meghaladó értékű ingyenmunkára kényszerített.

Ennyi hordalék minden hónapban összejön, s ezek mutatják, miről szólt a zámolyi romák története. Arról, hogy a kiszolgáltatottak, a védtelenek mennyire számíthatnak Európára. Megértették ezt azok is, akik a döntés után levelet írtak a francia kormányfőnek, és azok is, akik ezért lehazaárulózták őket, a magyar szellemi élet színét-virágát (Ascher Tamást, Esterházy Pétert, Fischer Ádámot, Jancsó Miklóst, Kis Jánost, Konrád Györgyöt, Kőszeg Ferencet, Nádas Pétert, Tamás Gáspár Miklóst, Vásárhelyi Miklóst stb.): „Hisszük, hogy a francia társadalom szolidaritása a menedékkérőkkel és a francia hatóságok döntése tanulság lesz a magyar társadalom számára. Az európai integráció folyamata nem zárulhat le addig (…), amíg a rasszista kijelentéseket és rasszista cselekedeteket – származzanak akár a közhatalom képviselőitől, akár magánszemélyektől – nem követi a társadalmi felháborodás kifejezése s indokolt esetben büntetés. Amíg a romákat következmények nélkül érhetik olyan jogsérelmek, amelyeket a többségi társadalom polgárai nem tűrnének el.” (Élet és Irodalom, 2001. március 23.)

Comments are closed.