Forrás: Népszava

Népszava Napilap 2005. március 14. hétfő

Tamás Gáspár Miklós

A nemzeti függetlenség ma

Sokan vélik úgy manapság, hogy a nemzeti függetlenség – 1848, 1918, 1956 középponti követelése – teljesen elavult. Az Élet és Irodalom március 4-i számában alkotmányjoggal foglalkozó szerző javasolja: iktassuk ki a hatályos alkotmányból a „független demokratikus jogállam” fordulatot, hiszen hazánk valójában úgyse független. Ez persze félreértés, hiszen ha a szuverén parlament úgy dönt, hogy az állam bizonyos funkcióinak gyakorlását másra (pl. nemzetközi szervezetekre, föderációkra) ruházza, evvel csak az állam jelenlegi hatalmának mértékét csökkenti – de amíg visszavonhatja ezt a döntését, a függetlenség és a szuverenitás megmarad, hiszen a hatalomgyakorlás módját továbbra is a szuverén nép (közvetlen akaratnyilvánítással vagy képviseleti, parlamenti úton) szabja meg. A „de facto” hatalomvesztés nem jelent „de iure” függőséget vagy szuverenitáshiányt.

De nem az a baj itt, hogy az illusztris szerző nem ért a nemzetközi és az alkotmányjoghoz (ez végül is technikai-szemantikai kérdés), hanem az, hogy se neki, se másnak nem nagyon tűnik föl, hogy a „de facto” függetlenség is fontos demokratikus érték, amely védelmünkre méltó.

Miért kapcsolódik össze – a köztársaság alkotmányában, de a modern politikai asszociációs térben is – a nemzeti függetlenség, a jogállam és a demokrácia fogalma éppen 1848 óta? A közös elem mindezekben az autonómia, más szóval az „önkormányzat” vagy „önkormányzás” képzete.

A liberális és a klasszikus republikánus gondolati hagyomány összekapcsolódása a XIX. század elején (elsősorban Kantnál) többek között azt jelentette, hogy a modern politikát modern eleink feszültségként fogták föl – feszültségként két követelmény között: az egyik követelmény az volt, hogy a nép kormányozza önmagát (közvetlenül vagy megválasztott és leváltható képviselői révén), a másik pedig az, hogy a nép uralmának bizonyos rögzített, filozófiailag megállapított jogi és erkölcsi keretek között kell érvényesülnie (alkotmányosság), nehogy a többség vagy a megválasztott kisebbség (a kormányzat) zsarnokként elnyomja a nép részeit, csoportjait.

A nép uralma egyrészt korlátlan a modern demokráciában (azaz meg nem választott, illegitim tekintélyek nem korlátozhatják), másrészt mégsem az, mert gátak közé, szabályozott mederbe szorítják azok a (mai szóval) alapjogi elvek, amelyek – rendszerint az alkotmányban – mindenféle hatalommal, a legitim hatalommal szemben is biztosítják az egyéni szabadságjogokat. Ez utóbbi a rendszer LIBERÁLIS aspektusa, amelyről mi is sokat vitatkozunk a mai kelet-európai, töbé-kevésbé demokratikusnak tekinthető rezsimekben. Ám a rendszer DEMOKRATIKUS aspektusát elhanyagoljuk, pedig ez mindhárom forradalmunkban lényeges volt, márpedig ez a magyarországi „progresszió” fő hagyománya, amelybe egyébként Bibó István és mások 1945 fölszabadulását is beleértették, de ez vitatott.

A demokratikus aspektus mintha veszendőbe látszanék menni. Ez mindig is régiónk egyik fő hátránya volt, hiszen a Monarchia rendszere is (sok tekintetben) liberális volt, de (minden tekintetben) antidemokratikus. Sőt. Manapság nálunk a legtöbben a „demokrácia” szót a „liberalizmus”, a „szabadelvűség” értelmében használják, ami történeti és politikaelméleti szarvashiba. Amikor a mai magyar nyelvterületen valaki „demokráciáról” beszél, ezen az alkotmányos-szabadelvű jogállamot érti, nem pedig a nép hatalmát, márpedig az alkotmányos-szabadelvű jogállam „a limine”, végső esetben néphatalom nélkül is működik – mintha erre tartanánk. Fareed Zakaria, a Foreign Affairs volt főszerkesztője híres cikket írt pár évvel ezelőtt az „illiberális demokrácia” veszedelmeiről (vö. India, Irán). Ezek a veszedelmek fönnállnak, de AZ ANTIDEMOKRATIKUS SZABADELVŰSÉG veszedelme is egyre láthatóbbá válik. Jelesül: egyre több liberális berendezkedésű államot oligarchiák irányítanak. Ezek többnyire plutokratikus jellegűek. De ez a nemzeti függetlenséget – szűk értelemben – még nem fenyegeti, csak közvetve, hiszen a nemzeti függetlenség elképzelhetetlen demokrácia nélkül. Szűk értelemben azonban független lehet az az állam, amelyet saját oligarchiája-plutokráciája irányít, nem pedig a külföld valamely tekintélye, hatósága, fejedelme, hivatala, arisztokráciája.

Ha a nép maga nem kormányozza az államot, nem uralkodik, nincs hatalma (bármelyik szinoníma megteszi itt), akkor a függetlenségnek nincs semmi különösebb értéke. Nem azért óhajtunk függetlenséget, hogy A VELÜNK EGY VÉRBŐL VALÓ ZSARNOKOK uralkodjanak fölöttünk, hanem azért, hogy senki se.

Ez 1848. március 15-ének, 1918. október 31-ének és 1956. október 23-ának az egybehangzó üzenete.

Az autonómia alapelve – ez a modern politikai képzeletben összeköti a demokratizmust, a szabadelvűséget és a klasszikus (ókori eredetű, az egyenlő politikai részvételt hangsúlyozó) republikanizmust; az autonómia a három eszmehalmaz közös metszete – azt követeli meg, hogy a nép fölött ne legyen olyan hatóság, amely (végső soron) elmozdíthatatlan. Emlékszünk, ugye: minden hatalom a néptől ered.

Ha a néptől ered, a nép adhatja és elveheti. Ha a nép állama nem független, akkor olyan hatóság szabhat ki rá szabályokat, amelyet – mivel külső, külhatalmi eredetű – nem tudhatunk elmozdítani. Az Európai Unió és sok más nemzetközi szervezet, amelynek hazánk tagja, kiszabhat ránk szabályokat; nem mozdíthatjuk el, és nem is változtathatjuk meg a rendjét. De végső soron kiléphetünk az Európai Unióból és a többi nemzetközi szervezetből. Részvételünk önkéntes, az Európai Unió (jogi értelemben) nem foglalt el, szállt meg, hódított meg bennünket, hozzá való (kétségtelenül nem egyenlő és nem szimmetrikus) viszonyunkat fönntarthatjuk vagy – ha előnytelennek látjuk majd – fölmondhatjuk. (Ez ugyan technikailag nehéz volna, de kisebb kockázat, mint volt 1956-ban a Varsói Szerződésből való kilépés. De itt nem technikáról beszélünk, a dolog különben sem időszerű.)

Ámde sokan – tudós közírók, államférfiak – beszélnek ma nálunk (ki tompítottan, ki élesebben) a függetlenség elavulásáról. Emögött, mint láthattuk, a „de facto” hatalmi viszonyoknak „de iure” közjogi viszonyokká való (többnyire öntudatlan vagy tudattalan) változtatása rejlik. „A hatalmi realitások” előtti meghajlás szinte ösztönös szokása a jelentéktelen erejű, aprócska államok közügyeiről hivatásszerűen töprengőknek, de ezt a rossz szokást nem tekinthetjük érvényes kiindulópontnak.

Nem az államok nagysága, hanem a lényege itt a kérdés.

Az kétségtelen tény, hogy a „globalizáció” – ez a kezdetben hasznosnak tetsző kifejezés sajnos értelmetlen divatszóvá torzult, amelyet jó ízlésű ember már nem szívesen vesz a szájára, akárcsak a „posztmodern” szót, amelyet leírni már a rossz modor jele -, amennyiben a nemzetközi tőke KÖZVETLEN URALMÁT jelenti (ami vitathatatlan tény, és csakugyan újdonság, hiszen ez nem politikai uralom a szó eddig használt értelmében), annyiban csakugyan illuzórikussá teszi az egyes államok szuverenitásról szőtt álmait. A nemzeti kormányok döntései kicsorbulnak ennek a nem lokalizálható (nem „külföldi”, hanem globális, amiben értelemszerűen MI MAGUNK is benne vagyunk) hatalmi acélhálónak a szemein. Ez sok esetben lehetetlenné teszi a nép akaratának érvényesülését, amelynek egyetlen ismert (habár tökéletlen és veszélyes) eszköze van, az állam.

Ez köztudomású. Senki nem vitatja.

Hogyan lehetséges mégis, hogy némelyek nem bánják a hatalom még további elvonását a néptől, holott magukat „demokratáknak” címeztetik (holott voltaképpen persze csak antidemokratikus liberálisok)?

Az ok a történeti tömegiszonyban, a néptől való félelemben, a nép halk megvetésében rejlik. A modernizáló elitek (alapvetően a polgárság és az értelmiség egyik része, amelynek életformája és referenciakerete közelebb áll a Nyugathoz, mint saját népéhez – és minden modernizáló elitünk ilyen volt a XVIII. századtól kezdve!) attól tartanak, hogy ha a népet nem tartja kordában „a fejlett Nyugat”, akkor a nép magától („sua sponte”) valamiféle retrográd csőcselékuralmat vezetne be, amelynek a vége nem lehet más, mint despotizmus. Ez a meggyőződés elterjedt minden perifériaországban, ezért népszerűek nálunk még mindig Ortega y Gasset silány és ostoba művei.

Nem mintha le kellene becsülnünk az új veszélyforrást: társadalmunk vészes elbutulását, amelyet a kegyetlen túlmunka („időhiány”: emiatt tetszik „rohanó világnak” ez a poshadt stagnálás, pangás, amelyben élünk) és a rá gyógyírt, feledést kínáló represszív tömegkultúra (főleg a gagyitévé) jelent. A populáris/kereskedelmi „kultúra” ma az elnyomás szerves része, az elnyomás pedig nem nevel kifinomult, felelősségteljes, nagy történeti és minőségérzékkel rendelkező, művelt humanistákat. De emiatt nem a népet kell lenéznünk, hiszen ezt nem a nép csinálja, hanem vele csinálják.

A közügyekről jelenleg majdnem kizárólag primitív, kora bronzkori babonák állnak a többség rendelkezésére. Ez a nép persze nem lehet „de facto” szuverén, holott az alkotmányos fikció szerint, „de iure” az. A társadalom gazdasági és erkölcsi karaktere határozza meg, hogy milyen tartalommal tölthetők ki a politikai keretek, így a szuverenitás és a függetlenség demokratikus keretei is. Fölvilágosulatlan, beletörődő, passzív, tájékozatlan, a közügyekhez nem konyító, irántuk nem érdeklődő, szolidaritásra alkalmatlan nép – és ez a társadalmi viszonyaink szerves következménye, nem erkölcsi hiba vagy neveléssel-oktatással kiküszöbölhető „hiányosság” – vagy teljesen közömbös a függetlenség politikai tartalma iránt („mindegy, hovávalósi a disznó, aki uralkodik fölöttünk”), vagy éppen fordítva, a befolyásos rétegek illetőségében és származásában látja a problémát („külföldiek, mars ki!”, „az erdélyiek eleszik a kenyerünket”, „zsidóbérenc kormány”, stb.), teljesen függetlenül attól, hogy mi a valóságos helyzet.

De ez éppen azoknak az embereknek a beteges fantáziálása, akiknek nincs hatalmuk. A honpolgárok között egyenlően szétosztott hatalom fölszabadít. A honpolgároktól elvont és velük szembefordítot hatalom meg – az, ami.

CopyRight Népszava