Forrás: NOL

A történelemben sokszor használták politikai célokra az antiszemitizmust. Azonban csak egyszer fordult elő, hogy a hatalom egy szocialista országban ezt kendőzetlenül felvállalta. Ez történt Lengyelországban 1968 márciusában.

– Papa, hogy írják a „cionizmust”? J-vel vagy i-vel? – kérdezi a lengyel gyermek édesapját 1968-ban. – Nem tudom, most hogyan írják, a háború előtt zs-vel kellett írni – válaszol az apa. Ilyen és ehhez hasonló „viccek” is születtek harminchét évvel ezelőtt, amikor a történelemben példátlan módon egy magát szocialistának minősítő ország vezetése állt hivatalosan is az élére egy általa kezdeményezett antiszemita kampánynak. Mindez abban az országban történt, amelynek két és fél millió zsidó állampolgárából alig negyedmillió élte meg a második világháború végét.

1968 a tizenkét évvel korábban „forradalmi” körülmények között dicsőségesen hatalomra került Wladyslaw Gomulka nevével fémjelzett korszak leszálló ágának időszaka. Az idősödő és növekvő tehetetlenségét mindinkább dogmatikus szlogenekkel leplezni kívánó pártvezetőnek komoly erőt képviselő baloldali ellenzéke volt a vezetésben Mieczyslaw Moczar belügyminiszterrel az élen. Ők csak az alkalomra vártak, hogy Gomulkát elmozdíthassák, s ezen céljuk megvalósítása érdekében szinte semmilyen gátlástalanságtól nem riadtak vissza.

Az „alkalom” közvetlen előzményei 1967 nyarára nyúltak vissza: június 9-én, az arab-izraeli háború ötödik napján a Varsói Szerződés tagállamainak párt- és kormányküldöttségei a moszkvai különleges értekezleten úgy döntöttek, hogy megszakítják a diplomáciai kapcsolatot Izraellel. Tíz nappal később Gomulka pártfőtitkár egy varsói tömegrendezvényen nyilvánosan kijelentette, hogy „minden lengyel állampolgárnak csak egy hazája lehet – a Népi Lengyelország”, és elítélte a Lengyelországban működő „cionista csoportokat”, amelyek „az agresszor, a béke ellensége, az imperializmus pártján állnak”. Június 28-án a belügyminisztérium testületi ülésén közzétették, hogy háromszáznyolcvankét zsidó származású személyt „lepleztek le”, akik Izrael mellett foglaltak állást. A BM III. ügyosztályának adatai szerint hetvenhat újságíró és irodalmár, ötvenhét államigazgatási dolgozó és a gazdasági irányítás ötvenegy munkatársa volt köztük. Ez az ügyosztály utasítást kapott „a cionisták feldolgozására”, a munkát az állami készleteket nyilvántartó hivatalban, az atomkutatásban és a PAP lengyel hírügynökségnél kellett kezdeni. Feltétlenül szükségesnek találták azt is, hogy értesítsék az üzemet vagy hivatalt, ahol a „leleplezett cionista” dolgozott, és a nevezett személy elbocsátására ösztönözzék.

Az 1968-as események elindítója – ahogy az ilyen esetekben lenni szokott – egy banálisnak tűnő apróság volt. 1967 novemberében a varsói Nemzeti Színházban a második világháború óta először mutatták be az egyik legnagyobb lengyel költő, Adam Mickiewicz Ősök című művét, amely az Oroszország által bitorolt lengyel területeken játszódik a tizenkilencedik században. 1968. január közepén a kommunista hatalom a darabot szovjetellenesnek ítélte, és bejelentette, hogy február 1-jével leveszik azt a műsorról. Az utolsó előadáson tömegek gyűltek össze, utána pedig az egyetemisták egy csoportja a közeli Mickiewicz-emlékműhöz vonult, hogy ott elhelyezze virágait. A rendőrség brutálisan szétverte a menetet, és harmincöt személyt őrizetbe vett.

A Varsói Tudományegyetem két hallgatója, Adam Michnik (az 1970-es évektől a lengyel demokratikus ellenzék legendás alakja) és Henryk Szlajfer egyrészt tájékoztatta a francia sajtó helyi tudósítóit az összetűzésről, másrészt pedig aláírásgyűjtésbe kezdett az Ősök betiltása ellen. A fővárosban rövid idő alatt több mint háromezer egyetemista támogatta a kezdeményezést, és a Lengyel Írószövetség varsói szervezete is melléjük állt.

Csak az alkalomra vártak, hogy Gomulkát elmozdíthassák, s ezen céljuk érdekében szinte semmilyen gátlástalanságtól nem riadtak vissza.

Március elején az illetékes miniszter közölte, hogy Michniket és Szlajfert kizárták az egyetemről. A határozat közzététele után a két kirúgott hallgató baráti köre tiltakozó gyűlést szervezett március 8-án az egyetem területén, amelyen több ezren vettek részt. A rendőrség az önkéntes rendőrökkel és a „munkásaktívákkal” karöltve véres kegyetlenséggel ütött-vert mindenkit, akit csak bírt. Látható volt, hogy nem feloszlatni akarták a megmozdulást, hanem megbüntetni és terrorizálni a hallgatókat. Másnap a varsói Műszaki Egyetem szolidaritási gyűlésén is ugyanígy lépett fel a karhatalom. Ez azonban olaj lett a tűzre, s napokon belül gyűlésekre és tüntetésekre került sor számos lengyelországi egyetemi városban (Krakkó, Wroclaw, Gdansk, Poznan, Lódz, Torun, Lublin, Katowice), amelyek nemegyszer összecsapásokba torkollottak. A résztvevők követelései megmaradtak az „idealisztikus szocializmus” talaján, de ez is fényévnyire volt a „létező szocializmustól”. Összességében több mint két és fél ezer tüntetőt vettek őrizetbe, sok százat letartóztattak, másfél ezer egyetemistát zártak ki a tanintézetekből, s százakat vezényeltek „katonai gyakorlatra” a hadseregbe. Kétszázhatvankét személyt – beleértve csaknem száz egyetemistát és oktatót – fogtak perbe, Michnik három évet kapott, a később szintén neves ellenzékiként ismert Jacek Kuron és Karol Modzelewski fejenként három és fél évet.

A Moczar által irányított belügyi apparátus tudatosan szította az elégedetlenséget, hogy ily módon is világossá váljék a kormányzó Gomulka-csapat gyengesége, csak arra ügyeltek, hogy az egyetemisták mögött ne sorakozzanak fel a munkások. Ezt sikeresen el is érték, s ennek eszközéül szolgált a gyorsan megindított értelmiségellenes és antiszemita propaganda. Ebben az alantas kampányban ügyesen felhasználták a tényt, hogy Michnik, Szlajfer és a hozzájuk kapcsolódó, állandóan politizáló baráti kör szinte kizárólag olyanokból állt, akiknek szülei a pártállami hierarchiában magas funkciókat betöltő, zsidó származású emberek voltak. Az újság ezekről az egyetemistákról mint „banánifjúságról” írt, akiknek az ölébe hullik mindaz, amiről más fiatal még álmodni is alig mer. Az üzemekben és gyárakban felülről gondosan megszervezett munkásgyűléseket tartottak, ilyen és ehhez hasonló jelszavakkal: „Az egyetemisták tanuljanak, az írók írjanak”, „Izraelbe a cionistákkal”, „Elítéljük a bujtogatókat”, „Büntessék meg a lázítókat”, „Moczart a Politikai Bizottságba”.

Gomulka sorsa gyakorlatilag azon múlott, miként foglal állást a párt legerősebb „hátországa”, Szilézia, amelynek élén az 1970-ben hatalomra kerülő Edward Gierek állt. Gierek ekkor még hűséges maradt főnökéhez, és a nagy nyilvánosság előtt lojalitásáról biztosította őt. Gomulka ezután helyzete stabilizálása érdekében saját maga vitte a prímet az említett kampányban. Fellépésein név szerint támadott és sározott be aljas módon írókat, értelmiségieket, nem mulasztván el célozni a származásukra. A központilag vezérelt, a tévében, rádióban és sajtóban folyó propaganda három fogalmat kapcsolt össze: a cionizmust, az 1960-as évek elejéig kifejezetten markáns ideológiai revizionizmust, valamint az imperializmust (ez volt a „cionistákkal” együttműködő nem zsidók, vagyis a „reakciósok” kategóriája), és nem elégedett meg a pellengérre állítással, hanem határozottan követelte ezen irányzatok megtestesítőinek elbocsátását munkahelyeikről. Ez még egyszerűbbnek bizonyult azokban az esetekben, ha valaki azonmód két kategóriába is beleillett. A központi intézményekből és a hivatalokból néhány hét leforgása alatt mintegy ezerötszáz embert rúgtak ki, ismert professzorokat (köztük Leszek Kolakowski világhírű filozófust) és kutatókat távolítottak el az egyetemekről. A felsőfokú tanintézeteket emellett szándékosan felhígították, hamarjában ötszáz, tudományos fokozat nélküli oktatót neveztek ki, s ettől kezdve a felvételik során abszolút előnyben részesítették a munkás- és parasztszármazású fiatalokat.

Az antiszemita kampány egy minden tekintetben frusztrált országot ért. Az államhatalmi és pártapparátus sok tagja, a művészeti és tudományos körök számos képviselője, rosszul fizetett hivatalnokok és munkások, néhány hektáron gazdálkodó, agyonhajszolt földművesek, a munkásszállásokon sínylődő, saját lakás megszerzésére szinte esélytelen fiatal dolgozók tömegei érezték úgy, hogy lehetőségeik beszűkültek. Elsősorban hozzájuk szólt ez a három hónapig tartó „márciusi propaganda”, amely egyértelműen rámutatott azokra, akik a rossz gazdasági viszonyokért, a mindennapi gondokért felelősek, s amely megbélyegezte azokat, akik a „keményen robotoló nemzet” költségén úgymond luxuskörülmények között élnek. Nem volt gond tehát a munkásgyűlések részvételi arányával, de azért a biztonság kedvéért munkaidőben tartották őket.

Végső soron klasszikus bűnbakot csináltak a cionistákból, a revizionistákból és a reakciósokból. Sőt, cinikus módon hozzájuk „csapták” még a sztálini időszak kegyetlenkedéseiért felelős, kiváltképp a belbiztonságnál dolgozó funkcionáriusok népes csoportját is. Az antiszemita hecckampány, a rágalmak és az időnként előforduló tettlegesség hatására emigrációs hullám vette kezdetét, amelyet a hivatalos szervek is ösztönöztek. Becslések szerint közel tizenötezren vándoroltak ki az országból – megalázó körülmények közepette, lengyel állampolgárságuktól megfosztva -, köztük tudományos kutatók, egyetemisták, újságírók, filmesek, színészek, írók. Főként Izraelbe és az Egyesült Államokba mentek. A belügyminisztériumból kitett funkcionáriusok száma meghaladta a kétszázat, ők leginkább a „politikai nevelőmunka” szakértői voltak. Az országból „kidobottak” jó részének semmi köze nem volt a revizionizmushoz vagy a cionizmushoz, a párt fegyelmezett tagjai voltak, sokuk a két világháború közötti időszakban csatlakozott az illegális kommunista mozgalomhoz. Értetlenül szemlélték a saját párttársaik által ellenük intézett antiszemita rohamot, és gyűlöletbe forduló sértettséggel hagyták el a lengyel földet.

Voltak, akik felemelték szavukat a kampány ellen. Ezt tette a lengyel katolikus egyház, amelynek püspöki konferenciája memorandumot intézett Józef Cyrankiewicz miniszterelnökhöz, valamint a szejm katolikus parlamenti frakciója, amely ugyanezen ügyben interpellálta a kormányfőt. Ezenkívül tiltakozása jeléül lemondott tisztségeiről Edward Ochab, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Politikai Bizottságának tagja, az Államtanács elnöke, valamint Adam Rapacki külügyminiszter, szintén a PB tagja. De mindez szélesebb körben meglehetősen visszhangtalan maradt. Moczar és társai, illetve a hatalmát ilyen áron még két évre megőrző Gomulka alaposan befeketítette Lengyelországot a nemzetközi közvélemény szemében, tovább táplálván azt a sztereotípiát, hogy a lengyelek az anyatejjel szívják magukba az antiszemitizmust. Ez a beidegződés ma is él, kiegészítve azzal, hogy a lengyelországi antiszemitizmushoz egyáltalán nem szükséges a zsidók jelenléte.

Az 1968-at követő évtizedekben még sokan és sokszor próbáltak meg ezeken a húrokon játszani, az ilyen érzelmeknek azonban ma már nincs tömegtámogatottságuk a Visztula mentén. Igaz, nem is szűntek meg teljesen. Néhány évvel ezelőtt kiderült, hogy a közel ezer áldozatot követelő 1941-es jedwabnei pogromot nem a nácik, hanem a lengyelek követték el. S ekkor egy nagyszabású társadalmi vita keretében a lengyelek kénytelen-kelletlen megindultak a lengyel-zsidó együttélés kendőzetlen történetével való szembenézés fájdalmas útján, hogy egyúttal leszámoljanak például azzal a mítosszal, miszerint a második világháború vonatkozásában kizárólag dicsfény és mártíromság övezi őket.