Forrás: Népszava

Népszava Napilap 2005. február 12. szombat

‘Még az is elpusztul, hogy egyáltalán gondolni lehet valamiről valamit’

A regényt nem lehet a vásznon számon kérni

Vörös szőnyegen, kamerák kereszttüzében vonultak fel a ‘magyar sztárok’ a 36. filmszemle hollywoodinak álcázott záróaktusa, a Sorstalanság díszbemutatója előtt. A Kertész Imre Nobel-díjas regényéből készült nagyszabású film vetítésére a Budapest Kongresszusi Központba másfél ezernél is többen érkeztek, ám a politikai elit számos tagja mellett a magyar színművészet csak néhány kiemelkedő alakjának és a stáb egy részének jutott hely Koltai Lajos első rendezésének premierjén. A főváros legnagyobb, egyben legelőkelőbb művelődési házában, a BAH csomópont mellett tátongó szocreál VIP-barlangban a hely szellemtelenségéhez méltó technikai felszereléssel vetítették le a filmet, melynek hangmestere egyébként két Oscar-díjjal is büszkélkedhet. (Az ő áldásos tevékenységét a multiplex mozik közönsége minden bizonnyal érzékelni fogja.) A film üzenete – feltételezzük – a körülmények ellenére is mindenkinek egyértelmű volt, a begyűjtött véleményekről ez azonban már nem minden esetben mondható el. Főleg, hogy a vetítést követően sokan angolosan távoztak, a zártkörű fogadás vendégei közül pedig többen elnézést kérő, udvarias mosollyal, enyhén rezignált hangon utasították vissza az alkotás véleményezését.

Kertész Imre Nobel-díjas író:

– Milyen érzésekkel ült be a díszbemutató vetítésére?

– Nagy izgalommal, mert még soha nem láttam a kész filmet. Utoljára nagyon kis méretű vásznon láthattam, előzőleg pedig még nem volt rákeverve a hang. Most így volt tökéletes, és nagyon meghatott. Meg kell mondanom, Lajosnak gyönyörű, felemelő filmet sikerült készítenie a Sorstalanságból. Őszintén hálás vagyok érte, nagyon nagy estém volt ez a mai.

– Korábban úgy nyilatkozott, megpróbálja elfogulatlanul nézni majd a filmet. Sikerült?

– Megpróbálni sikerült, de az elfogulatlanság lehetősége végül nem merült fel az este folyamán.

– Mivel a legelégedettebb?

– Annyira naiv néző nem tudtam lenni, hogy a történetet tartsam a legjobbnak. Számtalan részletet említhetnék, a képi világot, a tempót, a színészeket, de igazából az összkép a legfontosabb: az egész film jó volt, szép volt és hiteles főként. A film hozzátette a regényhez mindazt, amit egy jó film hozzá tud tenni egy jó regényhez. A regényem azonban csak a film alapja, a film már a rendezőnek és a rendező szeretetének műve és érdeme. Koltai Lajos szeretete pedig azért értékes igazán, mert minden nehézséget legyőzött hosszú éveken keresztül.

Mádl Ferenc köztársasági elnök:

– Mit talál a film legegyértelműbb üzenetének?

– A legnagyobb dráma az, hogy a Sorstalanság olvasmányként és filmként is a valóság tragédiája, benne Magyarországé és az egyes emberé. A fél világ még ma sem érti, mi történt hatvan évvel ezelőtt, így a film és a regény legfőbb tanulsága, hogy soha nem feledkezhetünk meg a holokauszt rémtetteiről. Ez a feltétele, hogy a jövő embere is nyugodt lelkiismerettel, tisztességes életet élhessen.

Schweitzer József nyugalmazott főrabbi:

– Kiknek ajánlaná leginkább a Sorstalanság című filmet?

– Minél több olyan embernek kellene látni, akinek kétségei, kételyei vannak ebben az ügyben. Ha nem olyan lett volna a valóság, ahogyan Kertész Imre regénye és Koltai Lajos filmje ábrázolja, nem merték volna ezt a filmet így létrehozni. Ez azonban sajnos valósághű. Rendkívül fölkavaró, megrázó film született a Sorstalanságból.

Judith Varnai Shorer, Izrael korábbi magyarországi nagykövete:

– Olvasni lehet az arcáról. Nagyon megrázta a film?

– Hasonló érzéssel jöttem ki a teremből, mint amikor tavaly először látogattam el Auschwitzba. Átéltem a félelmet minden porcikámmal. Érti? Valóban nagyon féltem. Ezért tartom rendkívül fontos dolognak, hogy a fiatalok ismerjék ezt a borzalmat, tudjanak a holokausztról. Ez nem rémmese, igaz történet, amit megismerhettünk egy embersorson keresztül. Kertész Imre életét láthatjuk a filmen, az igaz történetét. Megrázó, akárcsak a regény. Muszáj megnézni, döbbenetes alkotás.

Szabó István Oscar-díjas filmrendező:

– Mit tart a filmben revelatívnak?

– Nagyon erős filmet láttam, csodálatos képekkel, melyeknek fantasztikus erejük van. Koltai Lajos egy olyan arcot talált mindehhez, Nagy Marcellre, a film főszereplőjére gondolok, amelyet soha nem fogunk elfelejteni.

Grunwalsky Ferenc Kossuth-díjas filmrendező:

– Harmadik alkalommal látva a filmet újabb hatások érték?

– Többszörre is nagyon tetszett. Képileg elsőrangú a jelenetek kidolgozása, az pedig nagyon ritka, hogy valaki ennyire autentikusan vigye filmre az irodalmat, és ilyen tehetséggel adja vissza a saját nyelvén egy könyv lényegét, világát. Ehhez tényleg különleges adottságokra, érzékenységre van szükség, mert ilyenkor ösztönösen változtathatunk meg alapvető momentumokat. Itt azonban a legkevésbé sem változott a feldolgozott mű nyelve, stílusa, üzenete, hangvétele. A legfontosabb számomra ez a felismerés volt harmadik alkalommal is.

– Milyennek találta a színészeket?

– Az az igazság, hogy ilyen mély témák esetében nagyon nehéz színészetről beszélni, itt ugyanis szinte már léteznek, valóságossá válnak a szereplők. Általuk a problémákról, a történetről, a szituációkról is, mint valóságról beszélünk, ilyen módon Koltainak sikerült kitágítani bizonyos határokat.

Kovács András Bálint esztéta:

– El tudja képzelni, hogy vita alakul majd ki a Sorstalanság megítéléséről?

– Rendkívül zavarban vagyok, amikor a filmmel kapcsolatos benyomásaimat és észrevételeimet meg kell fogalmaznom, mert senkit nem szeretnék bántani. Tudom, hogy ezt a filmet vérverejtékkel készítették, mint minden magyar filmet egyébként, és a vállalkozás minden tiszteletet megérdemel. Szeretettel és szomorúsággal mondom: ez a film a legjobb esetben is csak közepesre sikerült, és mindössze talán 10-15 perce tudta visszaadni azt, amit Kertész Imre nyújtott az olvasónak a regényben. A táborban játszódó rész második fele mellbevágó, és nagy erejű. Ha ezt a hangot, amit itt az alkotók eltaláltak, a film egészében meg tudták volna szólaltatni, talán a legerősebb holokauszt-film, Kertész regényéhez méltó mű született volna. Tisztában vagyok azzal, hogy egy regényt nem lehet a vásznon számon kérni, de sajnálatos módon a film kétharmada nemcsak a regényhez képest unalmas, hanem önmagához képest is. A jelenetekben nincs dráma, a karakterek kidolgozatlanok, a dialógusok üresek, illusztratívak, vagy szentenciaszerűek. A rendező által a film legnagyobb részében használt realista stílushoz a regény egyszerűen nem nyújt elég irodalmi alapanyagot. Mindazt, ami Kertésznél idézőjelben, egy tudaton keresztül szűrve jelenik meg, a filmben direktben kapjuk, realista-szentimentális stilizációban, Morricone édeskés zenéjével. Szentimentális stílushoz szentimentális történet kell, mint amilyen a Schindler listája. De Kertész regénye nem szentimentális, és nem is realista. A film képi világa csodálatos, de épp ezért túl szép. Koltai, akinek nagyságát operatőrként nem lehet megkérdőjelezni, vélhetően végig fogta Pados Gyula kezét. De én ennek a történetnek az adekvát képiségét nagyjából ott tudnám elképzelni, ahol Fehér György a Szenvedélyt készítette. Még egyszer mondom, nem az a baj, hogy Kertész szava nem jön át ezen a filmen, hiszen nem láttam még jó mozit Proust, Joyce, de még Thomas Mann műveiből sem.

Molnár Piroska Kossuth-díjas színművész:

– Mit jelent a film egyik szereplőjeként egyben látni az alkotást?

– Hihetetlen szorongással, nagy feszültséggel követtem végig a főhős gyermek sorsának alakulását. Nem vettem észre az idő múlását, sőt, a szorongás és a feszültség fokozatosan nőtt bennem és akkor sem maradt abba, amikor az a megnyugvás ért, hogy Köves Gyuri hazaérkezett. Mindez annak ellenére, hogy jól ismerem a regényt és a forgatókönyvet is. Ebben a filmben bármilyen kis szerepet játszani igazi megtiszteltetés. Minden színész, minden kolléga hihetetlen boldogsággal és tisztelettel vett részt a Sorstalanság elkészítésében, láthattuk, hogy a magyar színésztársadalom színe-java szerepel a filmben.

Haumann Péter Kossuth-díjas színművész:

– Milyen érzésekkel lehet végignézni a filmet, ha az ember a részese volt?

– A regénnyel kapcsolatban sok gondolat merül föl: meddig lehet tartani a remek írói találmányt, a 14-15 éves gyermek értetlenségét? Végül is hogyan működik a világ, ha őt nem is arra szánta az élet, hogy mindez megtörténjen vele? Kíváncsi voltam, hogyan lehet mindezt átültetni filmre. A premier estéjén kaptam meg teljes egészében ezt a történetet és boldogság elhinni a varázslatot: látom a gyermeket, ugyanakkor azt is, mit gondol a körülötte lévő világról. Ebben a filmben tökéletesen követhető: még az is elpusztul, hogy egyáltalán gondolni lehet valamiről valamit. És ez minél sötétebb film, minél jobban bonyolódik bele ebbe a vészjósló helyzetbe, annál erősebben valósítja meg Kertész Imre gondolatait.

Radnóti Zsuzsa Jászai Mari-díjas dramaturg:

– Nehezedik a nézőre valamiféle nyomás, amikor beül erre a filmre?

– Hihetetlen súlya van a műnek, a kitüntetésének, a kitüntetettségének, ez egyértelmű. Ugyanilyen erősen hatnak az emberre a képek is. Koltai olyan mélységesen mélyre megy le az emberi lélekben, hogy kiderül, mindennel lehet hazudni, csak a szemmel nem. Ez a film valami mélységes szörnyűséget mond el az emberről és a XX. század rettenetes kataklizmáiról, melyet csak a Golgotával lehet összehasonlítani, ahogyan az emberek végighaladnak egy reménytelen történeten és közben elveszítik önmagukat, az életüket és a sorsukat. Miközben nem vagyok vallásos, érzem, hogy valamifajta emberfeletti erő mondja el a filmben, hogy az ember mit csinál a másikból és a történelméből. Nem szívesen hallgatom most a sok okoskodást, miközben lehet az okoskodóknak igazuk. De jó lenne most kicsit csendben lenni, és majd csendben is leszünk természetesen.

Hiller István leköszönő kulturális miniszter:

– Egy percig sem tartott attól, hogy a Sorstalanság is sorstalan lesz?

– Aki olvasta a regényt, annak mindenképpen van egyfajta elvárása a filmről, de ez egyszerűen egy másik művészet. A film nyelve a kép, ami mindenképpen beleeszi magát az emberbe. A könyvet nem lehet letenni és szerencsére a filmre nem lehet nem odafigyelni. Ugyanakkor van másfajta érzésem is, hiszen ennek a filmnek van sorsa, ismert sorsa van, mely útnak a végén nagyon nagy öröm kimondani, hogy elkészült.

– A film vetítése előtt egy tévériporter kellemes szórakozást kívánt önnek az interjú végén. Láttam, nehezen tudta leplezni a döbbenetét.

– Egy ilyen mondat idegen a filmtől, és látva a művet, stílustalan is. Az illető nyilván egy átlagos mozibemutatóra jött, és talán nem olvasta a regényt, vagy nem tud semmit a holokausztról. Nincs bennem rossz érzés emiatt, hiszen általában ezt szokás mondani egy filmvetítés előtt, de meg kell jegyeznem, a Sorstalanság nem egy ‘általában-film’. Biztos vagyok benne, hogy látva a filmet, senki nem kívánna másnak kellemes szórakozást hozzá.

Bozóki András új kulturális miniszter:

– Milyen gondolatokat ébresztett önben a Sorstalanságból forgatott film?

– A legnagyobb meglepetés talán az volt, hogy szépnek láttam a filmet, ami furcsa, mert egy borzalmas témáról szól. Auschwitzról szép filmet csinálni ellentmondásnak tűnik. Számomra egyértelműen látszott, hogy egy operatőr volt a rendező, aki elsősorban képekben gondolkodik. Koltai Lajos egy etüdökre felfűzött filmmel próbálta újraalkotni Kertész regényét. Nehéz is lenne elképzelni a Sorstalanságból egy dinamikus hollywoodi kalandfilm-feldolgozást, ennél fogva a sikere is lassan fog leszivárogni. Ez egy filmeposz, és úgy is kell nézni. Éppen ahogyan a németek most megcsinálták a maguk moziját és szembenéztek Hitler utolsó napjaival, A bukás című filmben. Magyarországon a Sorstalanság azért is filmtörténeti jelentőségű alkotás, mert a holokausztról készült első őszinte szembenézés, amely nem politikai üzenetet akar mindenáron közvetíteni. Egyetlen emberről szól igazán, aki adott esetben boldogtalanabb lehet egy szabadabb világban, mint a rabvilágban. Mindez persze a regény alapgondolata, a film nagyon finoman próbálta megemelni a művet, de ez persze nem pótolja a könyv elolvasását.

Réz András esztéta:

– Érkezésekor azt mondta, elvben az is lehetséges, hogy az alkotás Oscar-díjat nyerjen. Azóta látta a filmet, most mit gondol?

– A csoda, a katarzis elmaradt. Sajnálatos, de engem nem tudott úgy megrázni, hogy a moziból kifelé felkiáltsak: te jó ég, így is lehet látni ezt a történetet? A film, embersége és szeretetre méltósága persze kétségbevonhatatlan, sőt, valóban nem született ez idáig olyan alkotás, amely a holokausztot teljesen másképp mutatja be, mint szenvedéstörténetet. De ez a történet egy egészen speciális témát dolgoz fel, amely egy kamasz fiú világában kap helyet. Míg az írott irodalom a meghatározatlan tárgyiasságok világában működik, addig a film mindig meghatározott tárgyakat mutat meg. Konkrét arcokat, helyzeteket, környezeteket. Mindazt, ami a regényben lebeg és bizonytalan, az olvasó maga tölti meg gondolataival, belső képeivel. A film ennek az ellentéte: eleve a képekről szól. Koltai Lajosnál valószínűleg nincs jobb operatőr a világon, csak vele egyenrangú klasszisok, rendezőnek viszont valóban elsőfilmes. Egy Nobel-díjas regény nem biztosíték arra, hogy abból jó film születik, az adaptáció sajátos, veszélyes ‘artistamutatvány’, a filmesnek pedig fogcsikorgatva kell ez ellen küzdenie, ha filmre visz egy Nobel-díjas alkotást. Különösen egy elsőfilmes rendezőnek. Igaz, amikor Koltai a történettel kezdett foglalkozni, Kertész Imre még nem volt Nobel-díjas. Az elismerés hatalmas felelősséget pakolt a rendezőre, még akkor is, ha Kertész azt mondta, szabad kezet ad.

– Mit kellett volna másképp a vászonra vinni?

– Nem vagyok filmrendező, nem tudom, hogyan lehetett volna másképp. A holokausztot rengetegen filmesítették meg. A Schindler listája például nagyon teátrális alkotás: látványos, professzionális, hatásvadász film. Ez nem negatívum, hiszen Spielberg pontosan tudja, hogyan kell eljutni odáig, hogy a néző remegő térdekkel jöjjön ki a moziból. Koltai Lajos filmje nem ebbe a típusba tartozik. Eszközeiben és látványában egyaránt szerényebb, puritánabb, ám rengeteg olyan kacsintás van benne, amely talán csak a mi kultúránkban hordoz jelentést. Nem tudom, hogy ezek átjönnek-e majd a külföldieknek. Hamarosan kiderül, mit szól hozzá a világsajtó.

Csányi Vilmos etológus, akadémikus:

– Mit várt és mit kapott a filmtől?

– Sem filmkritikus, sem esztéta nem vagyok, csak mint szakmán kívüli néző fogalmazom meg a véleményemet. Éppen annyit vártam ettől a filmtől, amennyit a remekmívű regény nyújtott. Bevallom, kicsit még kételkedtem is, megcsinálható-e. A regény nagyon egyszerűen mond el egy személyes történetet, de sajátságainál fogva a műfaj lehetővé teszi számomra, hogy a saját képzeletemmel kiegészítsem. Idővel az írás és a képzelet összefonódott, és olyan konstrukció lett, amelynek egy része az enyém, csak az enyém. A képeknél ez valahogyan másképpen van. A képeket készen kapjuk, a képek indukálják az érzelmeinket, sokkal közvetlenebb a hatásuk, könnyebben észrevehetjük, ha valahol felfeslik a konstrukció. Koltai Lajos csodálatosan oldotta meg a feladatot. Sikerült a szöveget tökéletesen átültetnie képi nyelvre. Mégsem burjánoztak el a képek, egy másik személyes dimenziót nyitottak meg, arcot kapott a fiú. A rendezőnek pedig volt mersze ezen az arcon hagyni a kamerát hosszú – pszichológiailag hosszú – ideig, amíg az arc mögötti elme érzései, gondolatai bennünk is megjelenhetnek. A neurobiológia nem régi felfedezése, hogy vannak az agyban olyan neuronok, a tükörneuronok, amelyek akkor lépnek működésbe, ha látunk egy cselekvést, vagy magunk csináljuk ugyanazt a cselekvést. Pusztán azzal, ha az ember kitartóan néz valakit, szinte közvetlen élményként élheti meg az illető cselekvését. A képekkel történő konstrukció sok egyebet is lehetővé tesz. Koltai képein néha egészen apró elemek szolgáltatták a komplexitás forrását. Amikor például a film elején a mostoha meg akarja a fiú arcát simogatni és az kicsit kelletlenül elhúzza a fejét, az egész csak egy villanás, de feltárja három ember szövevényes kapcsolatát. Számomra felkavaró, felejthetetlen élményt nyújtott ez a film. Mondjanak bármit a kritikusok, a bemutató közönségének reakciója önmagáért beszélt: a halk, zavart, rövid, gyenge taps után a csend arról beszélt, hogy a regény mondanivalóját sikerült megosztani a közönséggel, mégpedig nem absztrakt jelszavak, hanem az érzelmek szintjén.

Herczeg Dóra – Koren Zsolt

CopyRight Népszava