NOLFeltételes módban Gábor György, 2005. február 3. 00:00
– Ne értsen félre, engem nem vallási elvakultság vezet! Én ateista vagyok, én csak szórakozni jöttem ide Kép: marabu rajza
Fontos és megszívlelendő szempontokat felvető cikkének egy helyén Frenkl Róbert (Ünnep – rontás, január 12.) az alábbiakat írja: „Pedig éppen a csak az Úristennek és nem a politikai pártoknak elkötelezett egyházak jelenthetnék a társadalomban azt az integratív erőt, amely a stabilitás irányában hatna, hitbeli és morális üzenetével enyhítve a megosztottságot.” Az idézetből a „jelenthetnék” ige feltételes módjára kívánom felhívni a figyelmet, ugyanis a lényeg éppen ebben az apró kis „-né” jelben rejlik. Aki kontinensünk történelmének ismerete nyomán az európai vallási tradíciók integratív szerepéről kíván szólni, annak eleget kell tennie a feledés jótékony homályát biztosító Léthé vizében való előzetes megmártózás előfeltételének. Az európai vallástörténet legutóbbi két évezrede a vallások és vallási hagyományok éles és legtöbbször rendkívül súlyos konfliktusairól: háborúkról, üldözésekről, pogromokról és kirekesztésekről, kegyetlenségekről és a végtelenségig (mondhatni: az irracionalitásig) feszített, a legkülönfélébb politikai mozgásokhoz és hatalmi játszmákhoz kötődő intoleranciáról szól. A (főképp vallási) intolerancia átfogó történetét még senki sem írta meg (bár remek részmunkák bőven akadnak), jóllehet az európai történelem rendkívüli gazdagsággal szállította (és naprakészen szállítja) mindehhez a tényeket.
Mintegy kétezer évvel ezelőtt a vallások egymás mellett élésének „méltó” nyitánya volt a kor „destruktív szektájához” tartozó keresztények kiéheztetett oroszlánok elé vetése, a római plebsnek kedveskedő hatalom hol keresztény, hol meg zsidó hullákról gondoskodó, zajos és véres népmulatságai, vagy alig valamivel később a pogány vallási emlékek (templomok, szentélyek, oltárok) elpusztítása az immár hatalomra került kereszténység által. Az antik könyvtárak felégetése, iskolák bezárása s a „veszedelmes pogány álvallások” gyakorlóinak pedáns lekaszabolása. Ez az üdvözítő hit és szeretet eszmeiségébe hazudott eltökélt harci kedv a későbbi századokban sem csitult: hol a Szentföldre igyekvő keresztes lovagok tettek a földdel egyenlővé minden útjukba kerülő zsidók lakta települést vagy városrészt, hol eretneknek bélyegzett tévhitűek alatt gyulladtak a máglyák, s az új szcenárió szerint a nyilvánosság számára is jobban elérhető módon a városok főterére költözködő autodafés vándorcirkuszok szolgáltathattak útmutatást és példázatot az érdeklődő nagyérdemű számára. Hol katolikusok vonultak fel protestánsok, hol mindketten a zsidók, hol római katolikusok a keleti ortodoxok, hol keresztények a muzulmánok, máskor muzulmánok a zsidók és keresztények ellen – szent háborúkra, az Igaz birodalmának „végső” harcára a Rossz birodalmával szemben. Pogromok, kiátkozás és kirekesztés, betiltás és kiirtás: mind-mind az európai vallástörténet részei immár örökre és kiradírozhatatlanul.
A vallások, az egyházak és felekezetek szerepe az európai történelemben csak és (szinte) kizárólag intrakommunális értelemben, azaz a közösségen belüli összetartozás vonatkozásában nevezhető integratívnak, ellenben a felekezetileg vagy világnézetileg eltérő csoportok között – tehát a szó valóságos, interkommunális értelmében – aligha. A konfesszionális különbségek jellemzően konfrontatív és nem integratív módon, nem a vallási és hitelvekben szereplő türelem, és megértés szellemében jelentek meg.
A politizáló egyházak semmiképpen sem töltenek (tölthetnek) be integratív szerepet.
