Forrás: Magyar HírlapHárom október

Október 6-a, október 15-e, október 23-a. Egy kicsit sok a diákoknak, és Vásárhelyi Mária felmérése szerint nem csak nekik. A magyar lakosság mintegy tíz százaléka ismeri csak a második világháború tényeit. Talán ezzel magyarázható, hogy amikor arról kérdik, kit tart jelentős politikusnak, először Kádár Jánost, másodszor Horthy Miklóst említi.

Az első és második befutó sorrendjéből következik, hogy nem politikai állásfoglalásról van szó, valami mélyebb és szomorúbb történik. A történelemtanítás csődöt mondott, amit a tanár úr (elvtárs) mesél, az egyik fülükön be, a másikon ki. Ez a szomorú. A mélyebb, hogy az emberek tapasztalata szerint annak van igaza, aki túlél. Horthynak, és nem Bajcsy-Zsilinszkynek, Kádárnak, és nem Nagy Imrének.

Október 6-a, október 15-e, október 23. a mai emberek (polgárok vagy ami tetszik) számára három vereség története, hősök, vértanúk, gyilkosok és áldozatok története, amiből nem kérnek.

Itt tartunk.

Eörsi István írja emlékezéseiben, hogy amikor kijött a börtönből (ahol, mai kritikusai tán nem emlékeznek, akasztását programba vették), a Margit-szigeten a lányok hulahoppot játszottak. A forradalmat leverték, barátainkat felkötötték, de a túlélők élni akartak, 1850-ben, 1945-ben és 1957-ben is.

Nincs mese, ennek a túlélő társadalomnak kell beszélnünk október 6-áról, október 15-éről, október 23-áról. Márpedig beszélni kell, és beszélni fogunk, és gyerekeink is beszélni fognak, ahogyan nagyapám beszélt nekem dédapámról, aki ’48-as honvéd volt, és elvárta, hogy megtanuljam az aradi tizenhármak életrajzát. A keszthelyi zsidó fűszeres családjában is kötelező volt ismerni és áhítattal kiejteni ’48 hőseinek nevét, ez volt a magyar nemzethez tartozásunk záloga.

Most, október 6-án a miniszter – mi mást tehetett volna? – protokollközönség előtt szónokolt az emlékmécses előtt. Október 15-én – mi mást tehettünk volna? – oda vittünk virágokat, ahol éppen október 15-e és 23-a történetéről állítanak – hm! – “vitatható” dolgokat. Már aki odament. Mások, miután a rádió zsidóügyi műsorát ajnározták és nyilasbarát sajtótermék támogatására biztatták híveiket, kitalálták maguknak Sztéhló Gábort. Ennek a kemény gerincű protestáns lelkésznek, aki mellesleg nemcsak a háború alatt, hanem utána is hősiesen viselkedett, annyi köze van a koszorúzók mai elveihez, mint Pilátusnak a credóhoz.

Jön október huszonharmadika. Választhatunk a parlamenti díszparádé, a temetői füttyparádé és még néhány hasonló nyalánkság között. Azt tanultuk meg 1956 októberében, hogyan lehet és szükséges együtt akarni, félretéve minden különbséget. Azt tanuljuk 1989 óta, hogyan lehet különbséget akarni, félretéve minden szégyenérzést. Október 15-éről együtt nyilatkoztak, de külön koszorúztak. Október 23-án külön nyilatkoznak és külön koszorúznak.

Nem szabad mindent összemosni, a szabad gondolkodót se hatalmazta fel senki, hogy a politikai szereplőknek elégtelent osztogasson. A szocialista politikusok október 15-én az elvárható legnagyobb tisztességgel és méltósággal viselkedtek. Október 23-án azonban 22-es csapdába kerülnek. Ha távolmaradással és némasággal tüntetnek, azért kapnak a fejükre, ha a többiekkel azonos hangerővel szólnak, tüstént lekiszesezik őket& a hajdani emeszempések.

Ilyen helyzetben 1956 résztvevői és tanúi egyet tehetnek: a tényekre emlékeztetnek.

Az első ilyen tény, hogy bár 1956-ra mind a népfelkelés, mind a szabadságharc meghatározás ráillik, elsősorban forradalom volt. Olyan árhullám, amely elsöpörte a régit, és helyébe gyökeresen mást, újat hozott. Ezen a tényen mit sem változtat, hogy naptári értelemben mindössze tizenkét napig tartott, bár utóélete még legalább hatvan napra tehető, és szellemi termékei (Bibó két tanulmánya, a Hungaricus-irat stb.) is a második szakaszban keletkeztek.

A második, vitathatatlan tény, hogy bár a szovjet megszállás és a bolsevista módszerek ellen irányult, nem volt “antikommunista” olyan értelemben, ahogyan ezt a kifejezést a mai jobboldal használja. Szellemi előkészítői kivétel nélkül kommunisták vagy a bolsevizmusból kiábrándult, a pártból kizárt tagok voltak. Voltak, akik már a forradalom előtt elvetették a marxista-leninista eszmerendszert, mint Gimes Miklós, volt, aki Kádár akasztófája alá is kommunistaként állt, mint Angyal István. Ebben egyébként nincs semmi meglepő, a XX. század első felében a jeles gondolkodók pályája általában keresztezte a kommunizmusét. A magyar forradalom pályáját azonban mindvégig a munkástanácsok és baloldali értelmiségiek szabták meg.

Az is tény természetesen, hogy az események hevében a nemzetközi viszonyok reális felmérésére vagy a gazdaságirányítási modellek higgadt számbavételére nem volt lehetőség. Mai szemmel nézve a két nagyhatalom közötti semlegesség vagy a vállalatok munkás-önigazgatása jámbor ábrándnak tűnik. Sajátos “magyar út” se akkor, se öt évtizeddel később nem létezett: akkor e kifejezés értelme az összes előző rendszer határozott elutasítása volt, mai használata üres demagógia.

A harmadik és legfájdalmasabb tanulság, hogy az áldozatnak akkor van értelme, ha az utókor tudomásul veszi. Nagy Imrének és társainak az áldozatát akkor tiszteljük, ha szobrokon, emléktáblákon és protokolláris megemlékezéseken túl közös emlékezetünkbe olvasztjuk életük és haláluk értelmét. Amíg Magyarország népe számára Kádár és Horthy a nagy politikus, addig a nép sorsáért felelős vezetők nem alhatnak nyugodtan.

A szerző közíró

Márton László

©

Comments are closed.