Eszembe jutott, hogy mily furán érintett a Napfény íze nézése közben az, hogy a Tavaszi szél vizet áraszt-című dalt dúdolják a család tagjai. Aztán elolvastam Szántó T. Gábor Európai látkép zsidó szemmel-című cikkét.

Ezt követően elgondolkodtam azon, hogy az asszimiláció, mint okozata a megfelelési kényszernek, az integrálódási törekvésnek, miért nem megoldás és/vagy miért megoldás? Vajon én – mint betérő – hogyan fogok kompromisszumokat kötni a keresztény- vagy éppen multikulturális-alapú társadalommal?

Talán groteszk, hogy én máris ezen gondolkodom, de ez nem fantáziautazás, hanem egy reális jövőbeli dilemma. Nem tervezem, hogy elvonuljak egy hegyre, vagy egy erősen zárt közösségbe. Lelkem mélyén kipattant zsidóságomat itt akarom megélni a Világ örvénylő forgatagában.

Belső értékeimet felvállalva teljes értékű tagságra törekednék egy olyan tágabb közösségben, melynek tagjai a legkülönbözőbb dolgokban hisznek és a legkülönbözőbb nyelveket beszélik, a legváltozatosabb dallamokat dúdolják. Szűkebb közösségemben meg ünnepelhetnék, dolgozhatnék és imádkozhatnék felvállalt hitem/sorsom szerint.

És ha tágabb közösségem megvetne másságomért, akkor elfogadnám az adott állapotot és elindulnék máshol megkeresni a beteljesülést. Folynék, mint a víz… A legkisebb ellenállás felé mindig…
És azoknak az embereknek a gyermeteg szemében – akik megvetettek, elzavartak és rágalmazásokat sziszegtek utánam – csak a képzeletbeli kaftánnal takart hátam tükröződne meg a fejem, búbján egy képzeletbeli, szinte túlvilági, hófehér kipával. Talán még azt is hallanák, amit dúdolok, de a dallam bizonyára nem lenne annyira ismerős számukra…