Forrás: Demokrata

cs, 2008-06-26 19:52

Címkék:2008:24. számArckép

Szerző: Boros Károly

Jellegzetes monarchiabeli családként jellemzi apai felmenőit, a Heinricheket, akik a tizennyolcadik században kerültek Magyarországra, a resicai iparvidékre.

– Hol telepedett le a családja, és mivel foglalkoztak?

– Dognácskán, egy Resica fölött, a krassó-szörényi hegyekben fekvő bányászfaluban telepedtek le. Jellegzetes „vasas”, azaz kovácscsaládról van szó, akik aztán malommal és kocsmával is foglalatoskodtak. A kiegyezés után a Heinrich fiúkat már magasabb iskolákba küldték, így vált belőlük tiszti család egészen a trianoni összeomlásig. Közben, ahogy illik, elmagyarosodtak. Trianon után apám nem akart a román hadsereg tisztje lenni, azért jött föl a Felvidékre, előbb „cseh Komáromba”, aztán Kassára, így ismerkedett meg anyámmal. A temesvári kadétiskolában végzett, 1913-tól szolgált hivatásos tisztként, végigharcolta az első világháborút – elég késői gyerek vagyok.

– Mihez kezdett a masaryki érában, mert gondolom, a csehszlovák hadsereg tisztje sem akart lenni?

– A tiszti iskolások, a kadétok elég sok mindent tanultak abban az időben, jól képzett, matematikához és közgazdasághoz is értő emberek kerültek ki közülük. Apám gondolt egyet, s valamelyik banknál vállalt tisztviselői állást. A végén bankárrá vált, ő lett a svájci biztosító intézet, a Fonciere kelet-szlovákiai vezére. A harmincas években Kassán a Magyar Párt pénzügyeivel is foglalatoskodott. Édesanyám régi kassai család leszármazottja. A városról ismert, hogy nagyon magyar volt, de érdekes, hogy törzsökös polgárságának jó részét olyan elmagyarosodott családok alkották, amelyek saját eredetüket nem tagadták meg. Eredetükkel teljes békében éltek, többnyire nem is tartották fontosnak, hogy a nevüket magyarra változtassák. Nálunk is anyai ágon Göbel nagyapám Morvaországból, pontosabban a Szudéta-földről érkezett: ő is a Monarchia közös hadseregének hivatásos tisztje volt. Olyan felmenőim, mint a Sztudinkák és a Vizyek a szlovák gazdaságtörténetben is kassai „gründoló” családként vannak nyilván tartva: vagyonuk már a cseh érában megcsappant, hogy aztán a benesi rendeletek végleg nincstelenné tegyék őket. A tágabb családra is a Monarchia keleti felére, pontosabban a Magyar Királyság felvidéki megyéiben szokásos magyar-német keveredés volt a jellemző. Magam is Kassán születtem 1942-ben, amely akkor Magyarországhoz tartozott. Mikor 1945-ben menekültként Pestre jöttünk, még évekig csak az odavalósiakkal tartottunk kapcsolatot. Emlékszem, a felnőttek megmosolyogták az egynyelvű Pestet.

– Összefügg a történelem viharaival, hogy nem az édesapja nevét viseli?

– Mondhatni. Apámat a háború után berendezkedő kommunista hatalom mint katonatisztet internálta. Mikor kiengedték, valószínűleg tartott attól, hogy még rosszabb is jöhet, ezért a szó szoros értelmében „alámerült” a pesti segédmunkás világban úgy, hogy még a nyomát se találják meg. Édesanyám 1949-ben újra férjhez ment Tamáska Jánoshoz, aki szintén Kassán szolgált a háború alatt, néptanító volt, s tartalékos tisztként bekerült az ottani „úri” társaságba. Amikor tizenkét éves koromban, 1954-ben nevelőapám a nevére vett, akkor a Heinrich névről le kellett mondanom, és csak a rendszerváltás után vettem fel újra, ma mindkettőt használom. Különben nevelőapám magyarosította a nevét, eredetileg Tomasovszky volt, ami azt jelenti, hogy Tamásék fia. A család Nyíregyháza környékéről való volt András-bokorból, s nevelőapám bátyja mint téeszelnök országgyűlési képviselő lett az ötvenes évek közepén. Úgy tudom, hogy családjuk rokonságban volt azokkal a Tomasovszkyakkal, akik egy 56-os mártírt adtak a hazának. Fura egy történet, de Közép-Európa tele van ilyen történetekkel. Ha az ember ezeken elgondolkodik, már szinte nem is lehet más, csak történész.

– Az egyetemen történészhallgatóként mi kezdte érdekelni?

– A családi kötődések miatt mindig izgatott a nemzetiségi kérdés. Dolmányos István volt a tanárom a szakdolgozatom készítésekor, aki akkor már megírta a Szovjetunió történetét, amivel sok botrányt váltott ki, s éppen Finnország történetét írta, amiből még nagyobb botrány lett. Én a kedvenc tanítványai közé számítottam, és ahogy az lenni szokott, rám bízott egy neki kedves és kényes témát, Lenin és a finn nemzeti kérdés címmel. Ismert, hogy a finnek 1918-ban fegyveres harc árán elszakadtak Oroszországtól, erről a folyamatról írtam; dolgozatom végkövetkeztetése az volt, hogy jól jártak a polgári rend és Lenin elvtárs adta nemzeti függetlenségükkel. A munkámért annyira nem lelkesedtek hivatalos helyen, hogy a diplomámat ugyan megkaptam, de a beosztásomat is: a Magyar Kábel Művekben helyezkedtem el meósként 1967-ben, egyetemi végzettséggel. Mikor tagja lettem a gyár NB II-es kézilabdacsapatának, fogadásokat kötöttek, hogy van-e diplomám, vagy nincs, ezért egyszer be kellett vinnem a klub kocsmájába megmutatni. Kiderült, hogy a nézők kilencven százaléka arra fogadott, hogy nincs, mert nem akarták elhinni, hogy valaki történész létére meósként dolgozik. Már a középiskolai történelem tanulmányi versenyeken is baj volt velem, mert például a magyar jakobinusokról írva megemlítettem, hogy Martinovics besúgó volt. Általában sok baj volt a Toldy Gimnáziumba járókkal, meg az ott tanító tanárokkal is, s nemcsak Antall Józsefre vagy az 57-es iskolai néma tüntetésre gondolok. Olyan budai gimnázium volt, amelybe túl sok, a családjában egész másképpen, a régi szellemben nevelt gyerek járt, akik aztán házibulijaikon még a kezdődő szexuális forradalomba is politikát vegyítettek. Mint sok toldyst, engem sem vettek föl egyből az egyetemre, hanem két évig segédmunkáskodtam érettségi után. Úgyhogy egyetem előtt is, után is proletár voltam, ami sok minden alól mentesítette az embert.

– Például?

– Nem volt úgy kiszolgáltatva a politika mozgásainak, mintha tanár vagy történész lett volna. Sokat számított, hogy az egyetemi csapat, a BEAC után egy jó NB II-es gyári csapatba kerültem, a főnökök szerettek minket. Ez védelmet adott, elnézték, hogy az ember néha mond hülyeségeket a Kádár-rendszerről vagy a csehszlovákiai bevonulásról, és hogy erről még diplomája is van. Két-három év múltán a meós létből följebb léptem, gazdasági előadóként, majd beruházóként dolgoztam, először a Fővárosi Tanácsnál, később a Gépipari Szövetkezetek Szövetségénél.

– Mi lett a történészi munkával?

– Közben elkezdtem írni a doktorimat Szabad György tanár úrnál a linzi posztómanufaktúra magyarországi kereskedelmi kapcsolatairól. Ez a XVIII. században a Habsburg birodalom legnagyobb gyára volt, a csúcson hatvanezer embert foglalkoztatott bedolgozóként, s a központi, a linzi manufaktúrában négyszáz munkás dolgozott. A gazdag forrásanyag jó betekintést engedett a honi kereskedő réteg vallási és etnikai viszonyaiba, jellemzően görögkeletiek és zsidók alkották. Jócskán akadtak köztük macedónok és romanovlachok, de rácok is. Előbbieket a román történetírás románnak tekinti, de ez nem ennyire egyszerű kérdés: a görög státusba soroltak java része etnikailag tényleg görög volt, ahogy az ő pénzembereik kezében volt mindkét román fejedelemség, de a román és a szerb egyház is nagyban függött a görög felső papságtól. 1980-ban védtem meg a doktori dolgozatomat, ez az év tekinthető a tényleges pályakezdésnek. Akkor kerültem levéltárosként az Új Magyar Központi Levéltárba (UMKL), amelyet a Magyar Országos Levéltárból alakítottak ki, hogy az 1945 utáni iratanyagok őrzője legyen. Az intézet munkatársai előszeretettel foglalkoztak gazdaság- és üzemtörténettel, ekkor írtam meg társszerzőként a Hajtóművek és Festőberendezések Gyárának és a Pamutfonóipari Vállalatnak a történetét. Az előbbi jogelődjei közt volt a Weisz Albin-féle Fogaskerékgyár is, ahonnan az 56-os Nemzeti Bizottmány vezetőjének, Dudás Józsefnek a pályafutása is elindult: a főmérnöki posztot is betöltő Dudásról így még a régi rendszerben érdekes portrét írhattam. Kandidátusi munkámat a Nyomdaipari Szakszervezetek történetéből 1989-ben védtem meg, az alapot itt is főképp a gazdaságtörténet adta. Így lettem a rendszerváltáskor a történettudományok kandidátusa.

– Ehhez képest elég nagy váltás volt a kommunista diktatúra erőszakszervezeteivel és a korabeli börtönvilággal való foglalatosság, amelynek egy könyv lett az eredménye az 56-os szabadságharc szabadságharc ötvenedik évfordulójára.

– Még 1988-ban Márianosztrai panoptikum címmel megírtam a nosztrai női, majd férfi börtön történetét, de nem gondoltam, hogy két évtizedre a diktatúra története lesz központi témám. Először 1993-ban kiállítást rendeztem a Magyar Országos Levéltárban – amelynek része lett munkahelyem, az UMKL – a pártállam legfontosabb dokumentumaiból. Aztán forgatókönyvíróként s riporterként Börtönvilág Magyarországon címmel kétrészes film társszerzője film társszerzője lettem, amely, mondhatni előtanulmány lett 2006-os könyvemhez, a Politikai elítélt kerestetik-hez. De írtam film forgatókönyvet a katonapolitikai osztályról is, ami az ÁVH riválisa volt közvetlenül a háború után, és film lett a ÁVH történetéből is. Ennek második részében azzal foglalkoztunk, hogyan alakult ki a hírhedt terrorszervezet a Vörös Segélyből. Péter Gábor 1932-ben került ki Moszkvába, attól kezdve kulcsembernek számított, és a Vörös Segély szerintem sokkal fontosabb szerepet játszott, mint a fölötte álló, illegális, ám alig néhány tucatnyi embert mozgatni tudó kommunista párt. Az 1994-es választások előtt a filmet bemutatta a „királyi”, azaz a Magyar Televízió, azóta nem. A zsidó hitközségek tiltakoztak az ismételt bemutatás ellen, mert az ÁVH alapító atyáinak és a Vörös Segély tagjainak vallási hovatartozása is szerepelt a filmben. A börtönvilágról írott munkám egy, az ötvenhatos évfordulóra megjelent tizenkilenc kötetből álló sorozat egyik darabja lett. Azért fontos ez a sorozat, mert jó néhány 56-tal kapcsolatos hazugságot cáfol meg dokumentumokkal: külön kiemelném itt M. Kiss Sándor és Kahler Frigyes munkásságát. S ha nem jött volna létre a Terror Háza Schmidt Mária energikusságának és Orbán Viktor történelemszeretetének köszönhetően – a ház, pontosabban a pincebörtön születésének magam is egyik bábája voltam – ma már jóformán semmit sem tudna erről a korról a kádáriánus átlagember és a fiatal nemzedék. Másik szenvedélyem Kassa, a Felvidék. Öt évig, 1996-ig a Rákóczi Szövetség alelnöke voltam, közben a Magyarok Világszövetségében Csoóri Sándor elnök felvidéki referense. Ma is visszajárok szülővárosomba, sőt, kisebbik fiam, Máté településtörténeti doktorátusának törzsanyagát is ez a keleti Felvidék adja. Publicisztikáimban a Felvidék hála Istennek, sokkal többet szerepel, mint a diktatúra börtönvilága. S minden bizonnyal abban is részem van, hogy lányom, Orsolya régészként az avarok „fanyar sorsával” foglalkozik.

Comments are closed.