Forrás: NOL

A Népszabadság által felkért lapombudsman értékelése az elmúlt két hétben megjelent írásokról

Népszabadság * Paul Lendvai * 2008. június 24.

Három politikai személyiséggel foglalkozott a Népszabadság az elmúlt időszakban (június 9-19.) különös részletességgel. Az SZDSZ-váltással kapcsolatban Fodor Gábor személye, kijelentései és tervei álltak a figyelem középpontjában.

Lehet, hogy talán túl sokat írtak három teljes oldalon egy “minipárt” belső, személyi ügyeiről, hiszen, mint Tamás Ervin írta ragyogó címmel (A csábítás trükkje), Fodor vezetésével az SZDSZ “nagyobb eséllyel rugaszkodhat el mostanában becsült egy százalékáról”. A két vezércikk (Dicséret helyett Tóth Ákostól és az idézett Tamás-cikk) kitűnően foglalta össze a szabad demokraták problémáit és bizonytalan kilátásait.

A két szavazattal győzött Fodor büszke volt első interjújában (június 9.)arra, hogy háromszáz SMS-t és vagy hetven hangüzenetet kapott. Ez úgy hangzik, mintha egy kezdő színész beszélne első nagy szerepe visszhangjáról. A liberális párt két “titánjának” vetélkedését annyi fecsegő interjú kísérte, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja állapítani, mit akar, és mit tud egy Fodor vezette párt elérni. A hiúság és a hazardírozás vegyüléke veszélyes orvosság… Hasznos lett volna egy alapos portré erről az érdekes, még mindig viszonylag fiatal profi politikusról, akit pártján belül annyian és annyira utálnak.

Az ország és a politikai elit megosztottságát mutatták a Nagy Imre miniszterelnök és mártírtársai kivégzésének ötvenedik évfordulóján elhangzott állásfoglalások és kommentárok. A lap három napon át példamutatóan foglalkozott e tragikus esemény hátterével.

Az államfő beszéde az Országos Széchényi Könyvtárban rendezett ünnepségen “csúnya szépséghibákkal” (Révész Sándor, június 17.), és távolmaradása az Országgyűlésben megtartott ünnepi emlékülésről joggal váltott ki kritikát. Sólyom László jelen-nem-léte és burkolt célzásai elődjére, Göncz Árpádra, a szabad Magyarország messze legnépszerűbb államférfijára és a (betegeskedő) Horn Gyula volt miniszterelnök kitüntetésének megtagadására, nem először tükrözik ellentmondásos személyiségét.

A cikkek, beszédek és interjúk közül kiemelkedik Orosz István (június 16.) rövid cikke A magyar tragédia, amely roppant keményen, de véleményem szerint nagyon pontosan megfogalmazza, hogy miért nem tudja a magyar társadalom többsége mindmáig Nagy Imre “mártírhalálának történelmi nagyságát megérteni, “vagy azért, mert kommunista volt, vagy azért mert elárulta a kommunista eszmét”. Ezzel szemben az Útravaló című hosszú cikk ugyanebben a számban túl sokat markol, történelmi visszapillantásával Batthyány Lajostól és Tisza Istvántól Bárdossy Lászlóig és Nagy Imréig, közben még kitérve Antallra és Dubcekre, Benesre és Hornra. Az, hogy egy demokráciában a miniszterelnökök vagy az elnökök nem mártírként vagy elüldözöttként fejezik be életüket – szinte banális végkövetkeztetés.

A lap bécsi tudósítónője egy riportban és ugyanabban a számban egy cikkben (június 18.) foglalkozik a harmadik, ez esetben egy osztrák politikai személyiség – Alfred Gusenbauer szociáldemokrata osztrák kancellár sorsával, aki nyolc év után távozott pártelnöki tisztjéről az SPÖ-ben, de megmaradt kancellárnak. A 45 éves Gusenbauer 2006-ban a parlamenti választáson meglepő győzelmet aratott. Egy zárt elnökségi ülésen, gyakorlatilag kikényszerített lemondása az osztrák szociáldemokrácia történetében egyedülálló jelenség. Gusenbauer nemcsak azt jelentette ki dacosan, hogy kancellár marad, hanem hogy ő lesz a listavezető a legközelebbi választáson! A cikk nem tárja fel sem a lemondás igazi okait, sem esetleges következményeit. Az a kifejezés, hogy Gusenbauer “elárulta” a párt “természetes szövetségesét”, a bankbotrányba keveredett szakszervezeteket, inkább az SZKP történetének frakcióharcaira emlékeztet, nem pedig egy demokratikus párt belső problémáira. Ugyanígy furcsa Werner Faymanntól (aki ügyvezető pártelnök lett és megtartotta közlekedési miniszteri posztját is), a bulvársajtó, elsősorban a legnagyobb tömeglap, a Kronen Zeitung kedvencétől “markáns politizálást” elvárni vagy azt írni, hogy “önállóan legfeljebb pártépítési kérdéseket dönthet el”. Hatalmi harcról van szó, amelyet Gusenbauer részben saját hibáiból, részben párton belüli intrikák miatt veszített el. Egy szomszéd országban a nagykoalícióban vezető kormányzó párt érdekes és tanulságos válsághelyzetéről lehetett volna alaposabb cikket s talán a magyar olvasónak teljesen ismeretlen Faymannról és Gusenbauerről portrékat is közölni, s az oldalt nem a csecsemők esetleges bebörtönzéséről és a francia hadsereg jövőjéről szóló kombinációkkal tölteni. A színes bécsi tudósítások az Európa-bajnoksággal kapcsolatos hangulatról egyébkent olvasmányosak voltak.

Hiányolom, hogy Fejtő Ferencről és temetéséről, személyiségének nemzetközi és itthoni jelentőségéről nem elég terjedelmesen és főként nem elég színvonalasan számolt be a lap. Nem emlékszem, hogy egy olyan világlap, mint a Le Monde valaha ilyen hosszú, már a címlapon is bejelentett nekrológot hozott volna egy magyar származású hírlapíró és történész haláláról, mint most, Fejtő esetében.

Ugyanakkor a Népszabadság két alkalommal is bebizonyította pártatlanságát. Június 13-án az első és második oldalon két nagy képpel illusztrálva számolt be tárgyilagos hangon Orbán Viktor évadzáró beszédéről. Nagyon fontosnak és a magyar sajtóban példamutatónak tartom, ha a riport és a kommentár ilyen világosan szétválasztott.

Még nagyobb benyomást tesz a Népszabadság objektivitásáról ugyanebben a számban a már a címlapon beharangozott “Ápolt, őszes haj, mindig öltöny – egy konzervatívan liberális svájci úr”-ról szóló portré. Az Arcok sorozatban egy majdnem háromnegyed oldalt betöltő, képpel illusztrált írás jelent meg a volt Neue Zürcher Zeitung (NZZ) tudósítójáról. Az őszinte lelkesedéssel megírt cikk Andreas Oplatkáról, illetve (az 1956-ban menekült) Oplatka Andrásról szól, aki nemcsak “gondosan ügyel makulátlan öltözetére”, hanem “már-már arisztokratikus” modorával magával ragadta a cikk szerzőjét, aki végül megállapítja: “Egyenlő távolságtartás politikában és magánéletben egyaránt” jellemzi Oplatkát, aki a napokban adta ki az 1989-es magyar határnyitásról szóló új könyvét. Őt a Heti Válasz olvasói egyébként jól ismerik, hiszen egy időben a Fideszhez közeli hetilap kolumnistájaként szerepelt, amiről a cikk nem tesz említést. E cikk alapján nehéz megérteni, hogy a magyar jobboldali sajtó vajon miért tekintette minden más külföldi tudósítóval szemben éveken át, “egyenlő távolságtartása” ellenére Oplatka Andrást abszolút kedvencének. Az Ulrich Schmid, Közép-Európával foglalkozó NZZ-tudósító elleni éles hangú kampányban a jobboldali sajtó és svájci magyar emigránsok nyilvánosan és az NZZ szerkesztőségéhez küldött levelekben is a Népszabadság szerint “nem elkötelezett Andras Oplatkát” állították példaképül. Oplatka távozása után, e panaszok szerint, az NZZ-ben a magyar helyzetet sorozatosan és “tendenciózusan félremagyarázó”, “érthetetlenül jobboldalellenes” cikkek jelentek meg Schmid tollából “a nála jóval tárgyilagosabb Oplatka András helyett”. (Magyar Nemzet, 2007. december 29.) A legnagyobb felháborodást egyébként az váltotta ki, hogy Schmid nemcsak a Gyurcsány-kormányt bírálta, hanem Orbán populista szólamait is, és nem hallgatta el a magyarországi antiszemita jelenségeket sem.

A cikkek közül kiemelkedik Debreczeni József másfél oldalas szenvedélyes elemzése a Horthy-rendszer és a szerinte Orbán Viktor tervezte “félelmetes … populista-fundamentalista autokrácia” közti különbségekről. Talán egy arasznyit túl pozitív a kép a Horthy-korszakról, s talán túl pesszimista a kilátásokról. Azonban senki sem ismeri Orbánt olyan jól, mint életrajzírója, s ezért tartom ezt az esszét is nagyon fontos, ajánlott olvasmánynak mindenki számára.

Hirdessen Ön is az ETARGET-tel!

Comments are closed.