Forrás: Magyar Hírlap

“Minden háztartásban akad olyan piszkos rongy, amit valamire fel lehet használni”

Szakasits Árpád és Rákosi Mátyás elvtársi kézfogója az 1948. júniusi egyesülési kongresszuson a Parlamentben (a háttérben Marosán és Révai) (archív felvétel)

· Az örök ellenség

A második világháború végén Európa keleti felét elfoglaló Vörös Hadseregre támaszkodva Sztálin generalisszimusz kezdettől a megszállt országok szovjetizálását tűzte ki célul. Ez a háború – jegyezte fel a szovjet diktátor felfogását és céljait összegezve Milovan Gyilasz, Tito jugoszláv kommunista diktátor egykori harcostársa – nem olyan, mint a régiek: “Aki elfoglal egy területet, az arra saját társadalmi rendszerét is rákényszeríti. Mindenki addig terjeszti ki a saját rendszerét, ameddig a hadserege eljut.”

A három szövetséges nagyhatalom legfőbb vezetői 1945 februárjában a jaltai konferencián arról állapodtak meg, hogy a náci zsarnokságtól felszabadított országokban szabad választások lesznek, és demokratikus kormányok jönnek létre, de Churchill brit miniszterelnök már márciusban kénytelen volt konstatálni, hogy Sztálin csak papíron fogadta el a jaltai elveket; valójában lábbal tiporta, amikor Romániában és Bulgáriában szovjetbarát kommunista kormányt erőszakolt ki. 1945. május 12-én, tehát néhány nappal az európai háború vége után “vasfüggöny”-táviratában ezt írta Truman amerikai elnöknek: “Akárcsak Önt, engem is mélységesen nyugtalanít, hogy az oroszok elferdítik a jaltai döntéseket (…), hogy az általuk ellenőrzött vagy megszállt területeken megjelenik az orosz hatalom, miközben oly sok más országban kommunista mesterkedés folyik. (…) Vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén. Hogy mögötte mi történik, arról mit sem tudunk. Nemigen lehet kétséges, hogy a Lübeck-Trieszt-Korfu vonaltól keletre eső térségek csakhamar teljesen a kezükre kerülnek.”

Az 1945-ben a legnagyobb és legerősebb szárazföldi haderővel rendelkező szovjet vezetőség jól tudta, hogy a nyugati hatalmak nem tudják meggátolni a Vörös Hadsereg által megszállt és ellenőrzött országok szovjetizálását, de néhány országban – köztük Magyarországon – többéves átmenettel számolt. Ennek megfelelően a Moszkvából hazaküldött magyarországi kommunista vezetők is (az 1919-es kísérlettől eltérően) nem a szovjet rendszer azonnali megvalósítására, hanem nemzeti és demokratikus jellegű – vagy inkább jelmezű – népfrontos politikára törekedtek, persze kezdettől kommunista dominanciával. Mint Böhm Vilmos (képünkön) veterán szociáldemokrata politikus írja 1948-49-ben, svédországi emigrációjában: “A menetrendet Moszkva határozta meg. A stratégiát és taktikát a párt főtitkára és vezetője – helyesebben Moszkva bizalmának letéteményese -, Rákosi Mátyás jelölte ki.” (Kevéssé ismert, alapvető információkat tartalmazó memoárját Másodszor emigrációban… címmel negyven évvel később adta ki fia, Böhm István.)

Böhm, aki már az 1910-es években tagja volt a Szakszervezeti Tanácsnak és a szociáldemokrata párt (MSZDP) vezetőségének, jól ismerhette a kommunistákat és módszereiket, hiszen 1919-ben átélte a két munkáspárt egyesülését, a szociáldemokraták kapitulálását, a Tanácsköztársaság alatt a forradalmi kormányzótanács tagja (Rákosival együtt), majd a magyar vörös hadsereg főparancsnoka. Huszonhat és fél évi nyugati emigráció után 1945 végén tér haza Magyarországra, s az SZDP vezetőségének tagjaként és stockholmi követként – 1948. júniusi lemondásáig – aktív résztvevője, illetve szemtanúja a magyar politikai életnek. 1949. október 28-i hirtelen halála előtt nem sokkal befejezett memoárjában úgy jellemzi Rákosit, mint aki kiválóan ismerte és alkalmazta a sztálini láncszemelméletet. Ennek lényege, hogy a kommunista párt vezetőinek minden adott pillanatban meg kell találniuk a folyamatok láncolatában éppen azt a láncszemet, amelynek megragadásával az egész láncot kézben tarthatják, és előkészíthetik a stratégiai célja eléréséhez szükséges lépéseket és feltételeket. A Rákosi vezette MKP 1945-től kezdve mindig megtalálta (persze moszkvai kézi vezérléssel és masszív segítséggel) az aktuális láncszemet, amely biztosította, hogy “…az egész lánc – tehát az egész ország és annak népe – kezében maradjon. Annak ellenére, hogy a párt törpe kisebbségben volt.”

A kommunista hatalomátvétel és az ország szovjetizálása volt a moszkovita magyarországi kommunisták stratégiai célja, és ehhez a két munkáspárt “fúziója” volt az egyik legfontosabb láncszem. Ezt éppen hatvan éve, az 1948. június 13-14-i “egyesülési”, valójában a nyolcvanéves múlttal rendelkező szociáldemokrata pártot megsemmisítő kongresszuson valósították meg.

“Három esztendeig terrorral, lélektiprással, kényszerrel, hamissággal, lélekvásárlással, pénzzel és korrupcióval kovácsolták ezt a láncszemet. De a láncba való fűzés előtt némi akadályok mutatkoztak – írta 1949-ben, stockholmi emigrációjában Böhm Vilmos, aki korábban azt hitte, a Magyar Kommunista Párt tanul 1918/19 tragédiájából. – Tévedtem. A Magyar Kommunista Párt nem változott. Csak frazeológiáját változtatta meg. De gyűlöletük a demokrácia, a szociáldemokraták iránt még fokozódott. Egyeduralomra, diktatúrára törekszenek. Gerinctelen kiszolgálói Moszkva akaratának. Taktikájuk destruktív, eszközeikben machiavellisták. A kommunistákkal szövetségre lépni halálos ítélettel egyenértékű.”

Az illegális kommunisták már az 1940-es évek elején egységokmányokkal ostromolták a szociáldemokrata vezetőket, ám ők egészen 1948 kora tavaszáig ellenálltak. Igaz, a két párt nevében Szakasits Árpád és Kállai Gyula 1944. október 10-én egységmegállapodást írtak alá, de az egyesülés megoldását a háború utáni (bizonytalan) időre halasztották. Az SZDP a háború utáni első választmányi ülésein, még Szeder Ferenc főtitkársága alatt, elvetette az egységokmány jóváhagyását, de már 1945 nyarától egyre erősebb volt a pártba beépült kommunisták és a szélsőbal szocdemek tevékenysége és befolyása.

Gábor Róbert, a következetesen antináci és antikommunista szociáldemokrata és szakszervezeti vezető, Peyer Károly egyik legközelebbi munkatársa, majd évtizedekig az amerikai magyar szociáldemokrata emigráció egyik vezetője – akit 1948-ban távollétében kötél általi halálra ítélt a kommunista népbíróság – Az igazi szociáldemokrácia (Küzdelem a fasizmus és a kommunizmus ellen, 1944-1948) című, 1998-ban megjelent könyvében írja: “Az első hónapokban a következők képviselték a párton belül a szélsőbaloldalt: Szakasits Árpád, Marosán György, Rónai Sándor, Justus Pál, Schiffer Pál, Vágvölgyi Tibor, Horváth Zoltán, Révész Ferenc, Vajda Imre, Szalai Sándor, Szurdi István, Nyers Rezső, valamint Antal Gyula, Bán Antal és Ries István. (Az utóbbi három később átállt az úgynevezett centrumcsoporthoz.) Peyer Károly, Kéthly Anna (képünkön), Szélig Imre már 1946-1947-ben – Bán Antalt, Ries Istvánt és Antal Gyulát kivéve – megvádolta a fentieket, hogy beépített kommunista ügynökök, akik átjátsszák a pártot a kommunistáknak.” A fiatalabb baloldaliak Marosán köré csoportosultak, és megszállták a párton belüli “bürokráciát”. Justus Pál a propaganda- és agitációs, Révész Ferenc az oktatási, Antal Gyula a közigazgatási, Szalai Sándor a külügyi, Vajda Imre a gazdasági osztálynak lett a vezetője. Horváth Zoltán vette át a főtitkárság irányítását, vele dolgozott Schiffer Pál és Nyers Rezső.

Az SZDP 1945 augusztusában megtartott 35. kongresszusán Szakasits a párt főtitkára, Marosán és Bán főtitkárhelyettes lett. Szakasits különösen Peyerhez, Kéthlyhez, Böhmhöz vagy a nyilasok által meggyilkolt Mónus Illéshez viszonyítva igen szerény képességű, szűk látókörű, könnyen befolyásolható, ráadásul hiú és féltékeny újságíró-politikus volt. Teljesen családja, főleg veje, Schiffer Pál és titkára, Horváth Zoltán – mindketten a kommunisták elkötelezett emberei – befolyása alá került. A kommunista párttal való együttműködés és a Szovjetunió iránti barátság és hűség hirdetésével hamar megnyerte a megszálló szovjet hatóságok bizalmát. A pártban a második ember a négy elemit végzett, demagóg Marosán lett, akiről közismert volt, hogy régóta barátja és szövetségese a kommunistáknak. Ő maga így írt 1945-ös nézeteiről 1972-ben megjelent könyvében (Az úton végig kell menni): “…ha a Kommunista Pártba átiratkozom, ezt sokan természetesnek vették volna, hiszen jól tudták, hogy erős emberi és politikai barátság fűzött hozzájuk… Elvtársaimnak – testvéreimnek tartottam őket, akikkel együtt egy elv, egy cél és egy érdek vezet… Nálam már réges-régen alapkérdés a munkásegység, de én most ennél is messzebb nézek: egyszer jóval tovább kell jutnunk – egyesülésig! Erre nemcsak a szörnyű múlt kötelez, minden öntudatos munkás vágya és akarata is.”

Hogy e legutóbbi állítását illetően mekkorát tévedett és/vagy csúsztatott Marosán, azt többek között az 1945-ös tiszta és az 1947-es meghamisított (“kék cédulás”) választások is bizonyítják, amikor az SZDP nem volt hajlandó közös listán indulni a kommunistákkal, és a pártra 823, illetve 745 ezren szavaztak. Így az SZDP 1945-ben az ország második, 1947-ben pedig negyedik legnagyobb pártja volt (ha a tömeges törvénysértést és a csalásokat is beszámítjuk, akkor valószínűleg 1947-ben is a második).

Erdődy János szociáldemokrata újságíró, 1945-től 1948 márciusáig a Népszava segédszerkesztője, aki nem volt hajlandó asszisztálni a legrégibb magyarországi párt felszámolásához, 1989 nyarán így emlékezett vissza a “kék cédulás” választások utáni helyzetre, amikor a kommunisták minden csalás és erőszak ellenére is csak a szavazatok 22 százalékát szerezték meg, míg a polgári pártok a szavazatok összesen 54,5 százalékát, és az SZDP vezetése utoljára kísérelte meg önállósága megőrzését: “Ebben a szituációban tényleg a mérleg nyelve volt a Szociáldemokrata Párt. A pártvezetőség azonban többnapi vita után mégis úgy döntött, hogy nem lépünk ki a koalícióból, mert a kommunisták nélkülünk is kisebbségi kormányt alakíthattak volna – mint a választásokon relatív többséget elért párt – az ő befolyásuk alatt álló parasztpárttal és a hozzájuk húzó kisgazdákkal… A pártvezetés néhány napi ellenállás és kemény vita után azért egyezett ki a kommunistákkal, mert abban bízott, hogy sikerül megőrizni az SZDP önállóságát és politikai súlyát. Böhm úgy fogalmazott, hogy húzni kell tovább a szekeret, és mi is legtöbben így vélekedtünk. Akkor még arra nem gondoltunk, hogy Rákosiék olyan ügyesen fogják elintézni az ellenzéket, s fél év múlva mi is sorra kerülünk.” (Népszava, 1989. 08. 31.)

1947. augusztus 31-én egyértelműen kiderült, hogy Magyarországon békés, törvényes, alkotmányos úton a kommunisták nem tudják átvenni a teljhatalmat, a szavazópolgárok mintegy négyötöde nem akar kommunista rendszert. Ezért Rákosiék haladéktalanul hozzáfogtak az erőszakos, gyorsított hatalomátvétel előkészületeihez, amihez a Sztálin utasítására 1947. szeptember végén létrehozott Kominform (a Komintern utódszervezete) határozatai adták a forgatókönyvet. Ezen az értekezleten vált hivatalos kommunista irányelvvé, hogy a kommunistáknak mindenütt harcolniuk kell “az imperializmus segédcsapata”, a jobboldali szociáldemokrácia ellen. Ennek nyomán Közép-Európában felgyorsult a kommunista és a szociáldemokrata pártok egyesítése: valójában a jelentős hagyományokkal, vagyonnal, infrastruktúrával, nem utolsósorban társadalmi támogatottsággal rendelkező szocdem pártok és társadalmi szervezetek beolvasztása, felszámolása, nem társutas vezetőik eltávolítása került napirendre.

“Egy szocialista újságíró – sápadtan – megszólít. Azt mondja, úgy fél mostanában, mint utoljára 1944. március 19-én, mikor megszállották Magyarországot a németek. Most rajtunk a sor, a szocialistákon – mondja fulladtan. – A polgárokon már átugrottak. ” (Márai Sándor: Napló 1947)

Magyarországon ez a folyamat – párhuzamosan a polgári pártok szétverésével, felszámolásával – alig háromnegyed évbe telt. Az MKP Politikai Bizottságának 1947. szeptember 17-i ülésén döntöttek arról, hogy ki kell dolgozni az egységes munkáspárt irányelveit. Farkas Mihály vezetésével október 16-án alakult meg az az albizottság, amelynek feladata az egyesítés stratégiai, taktikai terveinek kidolgozása volt. (Az albizottság tagja volt Apró Antal is, akit 1948 nyarán tettek meg a kommunista párt “transzmissziós szíjává” tett Szakszervezeti Tanács főtitkárává.) Az SZDP-n belül Rákosiék az egyesítés előkészítésével a “nyolcas fogat” tagjait (Marosán György, Justus Pál, Vajda Imre, Révész Ferenc, Horváth Zoltán, Schiffer Pál, Szurdi István, Vágvölgyi Tibor) bízták meg. Az SZDP fővárosi végrehajtó bizottságának szilveszteri határozatával kezdődött a fúzió konkrét előkészítése és kommunista követelésre a jobboldalinak minősített szocdem vezetők megfélemlítése és lemondatása. Kéthly Annát csak nagy nehezen tudták lemondásra kényszeríteni, erről Marosán így ír már említett könyvében: “Kéthly az ablaknál állt, és az utcát nézte. Hirtelen fordult meg. Harcos asszonyként állt velem szemben. Kiáltva kérdezte: – Mit akar tőlem?… – Foglaljon helyet, Kéthly elvtársnő… beszélni szeretnék magával… – Nem ülök le… Hallgatom. – Így is jó… – Állva maradunk. – Kérem, mondjon le valamennyi funkciójáról, és álljon félre! Így nem tudjuk tovább vinni a párt ügyét! – Élesen közbevág: – Maga szétveri a pártot… kiszolgáltatja a kommunistáknak! Vegye tudomásul: maga lesz a felelős mindenért. Figyelmeztetem: magára is sor kerül majd… – Tessék lemondani! – szólok. Kéthly csendesen mondja: – Nem mondok le… – Rendben van, akkor a kibővített KB-ülésen fogom visszahívatni. Ha kell, azt is megteszem, hogy kizáratom a pártból.” Kéthly végül csak Bán Antal lemondott főtitkárhelyettes, Kisházi Ödön lemondott szakszervezeti vezető és mások hosszas rábeszélésére adta be a derekát.

A Budapesti Népbíróság különtanácsa 1948. február 16-án hirdetett ítéletet a már 1947 novemberében Nyugatra emigrált Peyer Károly és társai elleni perben, amely a Magyar Közösség elleni “összeesküvési” kirakatper után a második nagy koncepciós per volt. Ahogy az elsővel a Kisgazdapártot fejezték le a kommunisták, a másodikkal a Szociáldemokrata Párt “jobboldali” vezetőit és tagjait félemlítették meg. Az időzítés nem volt véletlen, hiszen Marosán (Szakasits pártfőtitkár moszkvai távollétében) február 18-án a Sportcsarnokban puccsszerűen megrendezett “összvezetőségi” nagygyűlésen jelentette be, hogy a Szociáldemokrata Párt rálépett az egységes párt megteremtésének útjára, és felolvasta a vezetésből eltávolított politikusok – köztük országgyűlési képviselők – névsorát. A puccs következtében a hatvanhét szocdem országgyűlési képviselő közül harmincötöt megfosztottak mandátumától. (Ugyanaznap írta alá Moszkvában a Tildy-Dinnyés-Rákosi vezette magyar küldöttség a szovjet-magyar barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést, ami jogilag szentesítette hazánk szovjet birodalomnak alávetett státusát.)

Az utolsó figyelmeztetés az önállóság hívei számára Kelemen Gyula szocdem vezető, iparügyi államtitkár (a kommunisták által az egyik fő ellenségnek tartott Bán Antal miniszter helyettese) letartóztatása volt január végén. Kelement gazdasági összesküvés és hűtlenség vádjával március 4-én életfogytiglani fegyházra ítélték, amit a március 6-ra összehívott 36. szocdem pártkongresszus elé időzített a kommunista népbíróság. Nem csoda, hogy a balszárny által eleve jól kiválasztott delegátusok egyhangúlag megszavazták mind a fúziót, mind a pártból kizárandók névsorát.

A Moszkvából hazatérő Szakasits február 23-án még felháborodva azt mondja Marosánnak és Révésznek, hogy “erőszakkal nem egyesülünk”, mert Moszkvában meggyőződött arról, hogy “ez a párt nem a veszendőség pártja”, és megerősödött benne a párt jövőjébe vetett hit, de miután Rákosi felhívja, és a Szabad Nép éles hangú cikkben üzen a szocdem pártfőtitkárnak, február 29-én már vezércikkben jelenti be a Népszavában: “Nem állunk meg félúton. A kongresszus történelmet ír majd, és pártunk hivatást teljesít. Élő, tiszta, nagy pártként egyesül majd a másik nagy munkáspárttal.”

Schifferné Szakasits Klára (képünkön) szerint apja azért adta be a derekát, mert Rákosi megígérte neki, hogy “a szociáldemokratákat nem fogják üldözni”. Ugyancsak ő írja meg (Fent és lent 1945-1950 című, 1985-ben megjelent emlékezésében), hogy a szocdem kongresszus után, még a júniusi pártfúzió előtt az SZDP összes iratait, jegyzőkönyveit, levelezését egy különleges csoport összegyűjtötte, és az Andrássy út 60.-ba szállította át, vagyis minden szociáldemokrata dokumentum az Államvédelmi Hatóság birtokába került.

Ennek alig két év múlva fontos jelentősége lett, amikor a rákosista terrorgépezet elindult a szociáldemokraták, jobb- és baloldaliak ellen egyaránt. Mert Rákosi – bármit ígért Szakasitsnak – mint Sztálin legjobb magyar tanítványa gyűlölte és üldözte a szociáldemokratákat. A június 13-14-i egyesülési kongresszusig kommunista nyomásra 20-25 ezer szocdem tisztségviselőt zártak ki a pártból, ez egyúttal állásvesztést, egzisztenciális kiszolgáltatottságot is jelentett. Böhm Vilmos ismeretei szerint 1948 októberéig kilencvenezer szociáldemokratát zártak ki a pártból és kergettek el munkahelyéről. Gábor Róbert adatai még megdöbbentőbbek: 1947 közepén még mintegy 750 ezer főt számlált az SZDP tagsága, az MDP alakuló kongresszusán, 1948 júniusában bejelentett 1,1 millió párttagból azonban összesen 340-390 ezer volt szociáldemokrata, az egy évvel korábbi tagság 45 százaléka. Tehát Rákosiéknak egy év alatt sikerült az SZDP-tagság 55 százalékát felszámolni, és vezető rétegét megfosztani az aktív társadalmi tevékenység lehetőségétől. Ebben a szocdem párt vezetői részéről a legfőbb felelősség és bűnrészesség Marosánt és Szakasitsot terheli. Rákosi nem véletlenül emelte ki mind az 1948. márciusi SZDP-, mind a júniusi egyesülési kongresszuson, hogy Szakasits és Marosán elvtárs “soha el nem múló érdemeket szereztek maguknak” a soraikban lévő munkásárulók legyőzésében, a szerves munkásegység létrehozásában.

Mind a kettő meg is kapta – igaz, csak átmenetileg – jutalmát a szocdem párt likvidálásáért: Szakasits – akiről Pesten az a mondás járta: “szava sincs” – a Magyar Dolgozók Pártjának (hatáskör nélküli) elnöke, Marosán pedig az egyik főtitkárhelyettese lett.

A marxista-leninista-sztálinista MDP Központi Vezetősége 1948. június 15-én választotta meg a gyakorlatilag teljhatalommal rendelkező Politikai Bizottságot, amely kilenc volt MKP-tagból és öt volt SZDP-tagból állt: Apró Antal, Farkas Mihály (főtitkárhelyettes), Gerő Ernő, Harustyák József, Kádár János (főtitkárhelyettes), Kossa István, Marosán György (főtitkárhelyettes), Nagy Imre, Rajk László, Rákosi Mátyás (főtitkár), Révai József, Rónai Sándor, Szakasits Árpád (elnök), Vajda Imre.

A “nyolcas fogat” mindegyik tagja kapott fontos, jól fizető beosztást, például Szakasits veje, Schiffer Pál a Magyar Országos Szövetkezeti Központ alelnöke lett. Az 1948 nyarán már fölöslegessé vált, társutas kisgazdapárti köztársasági elnököt, Tildy Zoltánt letartóztatott vejével, Csornoky Viktorral zsarolva egyszerűen lemondatták, és helyette az országgyűlés augusztus 3-án Szakasitsot “választotta meg” köztársasági elnökké. De csupán nem egészen egy és háromnegyed évre, amikor őt is, vejét is, a többi társutas szocdem vezetővel együtt letartóztatták, és koncepciós perben hosszú évekre elítélték. 1950-ben a kommunistabarát, pártjukat eláruló-felszámoló baloldali szocdemek tehát ugyanazt kapták jutalmul, amit a pártjuk önállóságáért harcoló úgynevezett jobboldali, valójában igazi szociáldemokraták büntetésül: testi-lelki megalázást, kínzást, börtönt. Mint Kulcsár Péter írja A szociáldemokrácia az eszmék történetében című, 2007-ben megjelent könyvében: “A terror minden társadalmi csoportot érintett, de a politikai csoportok közül a szocdemek ellen folyt a legtöbb eljárás. Bár nem öltek meg, tettek rokkanttá annyi szociáldemokratát, mint a nyilasok, náci kollaborálók terrorja 1942-45 között, de megközelítették azt.” A feljegyzések mintegy kétszáz bírósági ítéletről szólnak, és sok százra teszik az ítélet nélküli internálások számát is. Az SZDP volt vezetői közül Szeder Ferenc országos titkár, Ries István igazságügy-miniszter, Tolnai József pécsi polgármester a börtönben belehalt a kínzásokba.

Szakasits Klára apjától idézi Rákosit, aki a Rajk-üggyel kapcsolatban a PB ülésén azt mondta: “Minden háztartásban akad olyan piszkos rongy, amit valamire fel lehet használni.” Ehhez az 1949-es időkre visszaemlékező asszony hozzáteszi: “Ennek a mondatnak az értelme csak később vált egyértelművé. Rákosi olyan rongynak tekintette Rajkot, később Szakasitsot, Kádárt, a férjemet, amit a párttagok és a tömegek megfélemlítésénél felhasználhat.”

“Itt jóval többről van szó annál, hogy a forradalom felfalja a saját gyermekeit! Arról van szó, hogy ez, ami van, nem marxizmus és nem leninizmus! Ez diktatúra. Ez önkény és becstelenség! Hogy hová vezet? Mi lehet a vége? Tragédia!… Most értem meg Kun Bélát és másokat is… Mindaz, amit én hallottam vádként Sztálin ellen, most én állítom fel Rákosi ellen!… Ha a kommunista pártban így intéznek el dolgokat és embereket, a vezetők így nyakazzák le egymást, mit akarhatok én, a pékmunkás, a régi szociáldemokrata?! De hát hogyan lesz ebből szocializmus és miféle?… Nem illúzió ez?” – írja az 1950-ben letartóztatott, megalázott, megkínzott – s nem csak Rákosi szemében “rongy” ember (1948-ban, majd 1956-ban!) – Marosán Nincs visszaút című, 1988-ban kiadott visszaemlékezésében. Ő élete végén megérhette – kérdés, hogy meg is értette -, hogy az az út, amelyre hatvan éve lépett, valóban tragédiához vezetett.

Faggyas Sándor

Comments are closed.