Forrás: NOL

Népszabadság * György Péter * 2008. május 31.

Látványszínház vagy donorkeresés?

Kép: Kovács Bence

…Nincs már semmi hinnivaló, Higyjünk hát a van-vagy-nincs Úrnak. Mert ő mégis legjobb Kísértet S mert szörnyüséges, lehetetlen, Hogy senkié vagy emberé Az Élet, az Élet, az Élet. Ady Endre: Menekülés az Úrhoz

1. A Bodies – A kiállitás című, Budapesten a Király utcai VAM Design Centerben 3300, illetve hétvégén 3900 forintért (sic!) látható, számos földrész nagyvárosát megjárt látványosság, igazi blockbuster: nagyszerű példáját kínálja mindannak, amit egy kontextus aktív újraértelmezésének feladata, illetve tudás archeológiája követel meg – egy múzeumi mikrotörténet keretében. E két fogalom, mind a kontextus, mind az archívum, tehát a Foucault által leírt archeológiai eljárás “intézménye” az értelmező által teremtett mátrix: az összefüggések olyan rendszere, amely korábban nyilván nem létezett “objektíven”, nem állt rendelkezésre, pontosabban ha egyes elemeiben – evidensen – igen, mégis mint genealógia vagy puzzle a szöveg írójának konstrukciója és felelőssége.

A Király utcában látható kiállítás interpetációja – megítélésem szerint – nagyszerű alkalmat kínál, vagy épp példaszerű illusztrációként szolgál, annak belátására, hogy miért tartom kevésnek a kontextus rekonstrukciója nélküli kritikát: miért vezet szükségképp félreértésre az a szemlélet, amely “az” anatómia demokratizálásának, illetve a népszerű természettudomány eseteként látja és láttatja ezt a kiállítást, s így nem tud vagy nem vesz tudomást arról a sötét árnyékról, amely a budapesti bemutatóra is rávetül.

2. Tudnivaló, hogy a “Bodies – The Exhibition” a hangzatos Premier Exhibitions névre hallgató, 1993-ban Atlantában alapított, a NASDAQ-ra bevezetett globális, utazó kiállításokra létrehozott részvénytársaság terméke. Ugyanez a cég árulja a Titanic The Artfacts exhibition és a Titanic: the Science, illetve a Bodies Revealed című termékeit is, amelyek közül Titanic egyik változata a Millenáris termeiben volt látható. Ez az – olvasatomban – a múzeumoknak jelentős mértékű morális károkat okozó vállalat a múzeumi turizmus divatjának kihasználására jött létre, s célja olyan látványosságok eladása, amelyek – vélhetően sokmilliós látogatószámot elérve – maximális profitot termelnek. Minderre az olyan globális kulturális mítoszok, mint a Titanic, épp úgy alkalmasak lehetnek, mint a kortárs társadalomnak a halál nyilvánosságával, illetve a testekkel kapcsolatos zavarodott érzületeit, igényeit jól felismerő Bodies sorozat. Ne felejtsük el, hogy a Premier Exhibitons nem egyedi műtárgyakat állít ki, s nem tart fenn és el semmiféle múzeumi gyűjteményt, tehát politikai gazdaságtana radikálisan eltér azoktól a kiállításoktól, amelyeket olyan intézmények hoztak létre, mint a Louvre vagy az Ermitázs. A Titanic kiállításon tárgyakat láthat a közönség, amelyek jelentését tagadhatatlan kontextuális eredetiségük adja meg, semmi egyéb; ami pedig a Bodies kiállítást illeti, itt ugyancsak nehéz volna beszélnünk az utaztatott tárgyak eszmei értékéről. Ennyiben a Premier Exhibitons, illetve Budapesten a VAM Design, a múzeumipar kizsákmányolásával foglalkozik, akarva-akaratlan hozzájárul annak a kulturális érdeklődésnek az elsilányításához, amely világszerte a nagy műalkotásokkal való személyes tapasztalatszerzés iránt megnyilvánul. Talán nem felesleges tudnunk azt sem, hogy a Premier Exhibitions ezen kiállítása, számos más hasonló hangzatos névre hallgató vállalkozás mellett, egy bizonyos Dr. Günther von Hagens által kifejlesztett eljárás (ama bizonyos plasztinizáció) nyomán létrejött Körperwelten, Bodyworlds kiállítássorozat “utánzata”, adott változata. A számos kritika tanúsága szerint épp oly hírhedt, mint híres heidelbergi anatómus, a Guben névre hallgató kisvárosban lévő Plastinarium “múzeum” létrehozója, 1995 óta foglalkozik az anatómia – mint ő maga kedveli e kifejezést – demokratizálásával, amúgy tagadhatatlan – technikai értelemben vett – innovatív eljárásoknak köszönhetően könnyen kezelhető látványossággá változtatásával. A magát művésznek is tekintő, külső megjelenésében részben Joseph Beuysra is formáló, Angliában több alkalommal, a televízió által is közvetített, nyilvános boncolásokat végző dr. Hagens – egy vélhetően sikertelen copyright, illetve trade mark eljárásból következően – bizony nem tudta elérni, hogy ne kerüljön a lelocsolt locsoló helyzetébe: ma már tehetetlenül nézi, hogy az ő “eredeti” kiállításai mellett egy “másolatokból”összerótt iparág nőtt ki a földből, amelynek egyik, nem is szerény résztvevője csupán a Premier Exhibitions részvénytársaság.

Ezen a ponton, mielőtt rátérhetünk a kiállítás interpretációjára, vissza kell lépnünk és egy rövid utalást kell tennünk részben az anatómiai színházra és gyűjteményekre, részben a testek reprezentációjának XX. századi politikatörténetére.

3. A XVI. század végén Páduában, Leidenben az egyetemek keretében létrejött anatómiai színház, a Theatrum Anatomicum elválaszthatatlanul tartozott a tudományos ismeretszerzés, -terjesztés, a felvilágosítás eszköztárába, illetve ugyanakkor és ugyanott a moralitás világába is. Azaz: a nézők, egyetemi hallgatók egyazon pillanatban és helyen tanulhatták meg, hogy miként függ össze az életfunkciók elemzése, illetve a magára hagyott halott test látványa. A nyilvános boncolás azonban nem helyettesíthette sem az anatómiai rajzok, sem a különféle technikákkal készült élethűnek, objektívnek szánt, az emberi test részleteit rekonstruáló szobrokat. A firenzei Regio Museo de Fiscia e Storia Naturale, azaz a “La Specola” 1775-ben nyitotta meg a széles közönség előtt (is) gyűjteményét, amelyben a viaszból készült anatómiai modellek igen fontos szerepet játszottak. Az emberi testrészeket, illetve azok működését bemutató modellek látványa nyilván koronként mást jelent: a XXI. század nézőinek az anatómiai információk pontosságánál is fontosabbnak tűnik kulturális reprezentációjuk, annak mértékében, ahogy azok akaratlanul is a barokk halálkultusz fontos forrásaivá, dokumentumaivá lettek. Nem pusztán a kipreparált kart nézzük, hanem ugyanakkor a mozdulat pátoszformuláját is látjuk, s óhatatlanul szembesülünk a karteziánus, illetve a keresztény hagyománnyal: nem nehéz ezeket a tárgyakat a lélek és test dualizmusának illusztrációjaként látnunk.

Az anatómiai gyűjtemények történetében persze fontos szerepet játszott a holttestek megőrizhetőségének kérdése. A különféle tartósítási eljárásokkal való kísérletezés és annak a sokszorosított grafikai eljárásokkal szorosan összefüggő és bonyolult társadalomtörténete, tehát az anatómiai tanulás folyamatában a viaszmodelleknek fontos szerepük volt: hiszen azokon a különféle funkciók élesen elválasztva, jól tanulmányozhatóan voltak láthatóak. S a vizuális ismeretek hasznossága épp olyan fontos szempont volt, mint a közönség lelkületének befolyásolása. A XVIII. században egyszerre volt jelen a holttestek, illetve testrészek alkoholban való tárolásának vagy kiszárításának technikáján alapuló megőrzés, illetve a viasz- és gipszmodellek, másolatok eljárása. Az eredeti holttestek megőrzésének rendkívül bonyolult technikáit jól mutatják a Szentpéterváron látható Frederick Ruysch gyűjtemény vagy épp az Ecole Vétérinaire de Maisons-Alfort részeként látható Fragonard múzeum preparátumai. A preparálás tudományát mesteri fokon elsajátító Fragonard anatómiai színháza már művészettörténeti önreflexiókkal volt teli: a Maisons-Alfort csontvázakkal, modellekkel, preparátumokkal zsúfolt termeiben az üvegtárlók egyik jeles tárgya Dürer Apokalipszis lovasát imitálja, egy másik mű a szamár állkapcsot fegyverként használó Sámsont ábrázolja, nem beszélve a táncoló embriók látványos csoportképéről. Amikor 1995-ben Günther von Hagens, majd nyomában a budapesti kiállítás “orvosi főtanácsadója”, Roy Glover nekiláttak saját színházaik létrehozásának, akkor abban a Fragonard-féle hagyománynak is szerepe volt, hiszen mindkét esetben fontos szerephez jutnak a látványos mozdulatok: a kosárlabdázó, illetve általában a sportoló kiszárított és megnyúzott testek látványa persze utalásokkal is terhes.

4. Feltétlen szót kell ejtenünk még egy mozzanatról: a test, az anatómia és a közegészség XX. századi reprezentációjának “epizódjáról”, amely nagy mértékben hozzájárul ahhoz a sötét árnyékhoz, amely mind Hagens, mind Glover tevékenységére rávetül, még akkor is, ha az anatómusok mindent elkövetnek, hogy azt ne vegyék tudomásul. A XX. század elejétől egyre nagyobb szerephez jutó eugenika, illetve a néphigiénia fogalma, az ideális test kutatásának, reprezentálásának igénye pontosan arra mutatott rá, amit Foucault anatómiapolitikának nevezett el. 1911-ben öt és fél millió ember (!) tekintette meg Drezdában a higiéniai világkiállítást, amelynek vizuális emblémája a mindkét karját felemelő Héraklészt ábrázoló szobor volt, alant a felirattal: “Kein Reichtum / Gleicht Dir / O Gesundheit” Ez a mű lett aztán a mintája az 1928-ban megnyílott múzeum emblémájának és egyben főlátványosságának: a Franz Tschackert által készített Glaserner Mensch, az üvegember szobrának. Az üvegtest alatt láthatóvá tett csontok, idegek, erek hálózata az “új ember” metaforája lett, aki individualitását alárendeli a faj, illetve a nép egészségének, tisztaságának. Egy 1935-ben készült felvételen az NSDAP jeles tisztségviselői állnak megilletődötten a szobor előtt, amely aztán nem csupán a “Kampf dem Krebs” kiállitás retorikáját jelenítette meg, ellenben a nemzetiszocializmus testpolitikáját magát. A test nem más, mint olyan gépezet, amelynek megfelelő szabályozottsága lehetőséget teremt annak társadalmi hasznosítására, az azzal való bánásmód gazdasági kérdés: az anatómia és biopolitika határai egymásba omlottak, s mindezt felerősiíti egy sor új technológia. A nemzetiszocializmus aktív eugenikapolitikájának és -filozófiájának komoly szerepe volt az eutanázia programokban épp úgy, mint az ellenséges népcsoportok likvidálásában. Az antiszemitizmus nem pusztán politikai érzület volt, ellenben: anatómiai adatokkal alátámasztott “tudományos” meggyőződés. Nincs nehezebb és reménytelenebb kísérlet, mint leválasztani Dr. Joseph Mengele tevékenységét Dr. Otmar von Verschuer összehasonlító anatómián, “genetikán” alapuló rasszhigiéniai tevékenységéről. Nyilvánvaló, hogy sem a most Budapesten látható kiállításnak, sem Günther von Hagens tevékenységének semmiféle kapcsolata nincs a Harmadik Birodalom eugenikai tudományosságával. Azonban mindez nem jelenti azt, hogy valaki ne érzékelhetne – mint azt egy amerikai orvostörténész is megjegyzi – emocionális és intellektuális aszszociációkat a Harmadik Birodalom világa és a jelen anatómiai kiállítások között.

5. Mindenekelőtt ne felejtsük el, hogy ezeknek a kiállításoknak, az általuk hirdetett ideológiával ellentétben, semmiféle tudományos indokuk nincs. A kortárs technológiák lehetővé teszik a preparátumok modellekkel való kiváltását: de nem kétséges, hogy a kiállítások milliós számban mérhető látogatóinak nagy része számára az “eredeti” holttestekkel való találkozás kínálta a vonzóan borzongató lehetőséget. Mindazok, akik az első világban élnek és ilyen kiállításokat látogatnak, a halottak látványával gyakorlatilag kizárólag a média közvetítése révén találkoznak, s íme az alkalom, hogy veszély és szomorúság nélkül: steril körülmények között szemlélhessenek testeket. Amelyek nem halottak, hanem csupán a lélek nélküli öröklétben szolgáló testek. Ez a kiállítás nem más, mint a korszak új karteziánizmusának hideg és cinikus kihasználása: a lélek nem erre a világra tartozik többé. Ráadásul a korszak a biotechnológiáé: a test átalakításának programja a kozmetikai ipartól a donor által folyamatosan újratermelt működőképességig tart. Ki ismerné fel azonnal, hogy a kiállított, illetve kiárusított és folyamatosan újraépített testek között világos összefüggések, átjárások, vizuális retorikák láthatóak. Ebben a kontextusban még ott van a művészettörténeti tanulságok sorozata a műveltebbek számára: a felismerhető vizuális idézetek, a pátoszminták, a mitológiai utalások sora. S ugyanakkor a megválaszolhatatlannak tekinthető etikai kérdések. Mind Hagens, mind Glover – ki érti, miért – kínai egyetemekkel kooperálnak, s azok persze garantálják, hogy minden adomány jogtiszta. (Nem szeretnék az antikommunista sinofóbia bűnébe esni, de erről azért lenne egy-két szava pár emberi jogi szervezetnek.) A preparátumok persze név nélküliek, hiszen a testekben lakó individuumok: donorok, akiknek a küldetése – a kiállítás erkölcsi normái szerint nyilvánvalóan – a szervfelajánlás elősegítése. Én ugyan be nem látom s fel nem ismerem, hogy megnyúzott emberi tetemek rafinált vizuális retorikákkal való prezentálása miért segítené elő ezt a vitathatatlanul fontos társadalmi szükségletet, de még ezen is túltenném magam – bár nem könnyen. Amúgy a bioetika tudományának képviselői fejezték ki a legmélyebb aggályaikat e vállalkozás láttán – érthető okoknál fogva, hiszen az nekik még több erkölcsi kárt okoz, mint a múzeumoknak.

Amit viszont nehezen felejtek: az maga a kiállítás. A nyomasztó testőröket a bejáratnál – jelzem a British Múzeumtól a Pradóig láttam már pár komoly értéket őrző intézményt, de ilyen civilizálatlansággal még nem találkoztam. S aztán ott vannak a fehér köpenyben mosolygó segédhadak: mintha egy hullakozmetikai szalonban járnánk – vö. Evelyn Waugh csodás regényét, a Megboldogultat, amely egy ilyesfajta hollywoodi szalonban játszódik. S végül ott van a valóban nyomasztó hivatástudat látszata, amely tényleg nevetséges. A Bodies – semmi más, mint egy üres és erkölcstelen akció, amelynek egyetlen igazi tehetsége abban áll, hogy létrehozói kérlelhetetlen pontossággal ismerték fel, hogy miféle zavar is van a kortárs euro-amerikai középosztály fejében a saját halálát és a testét illetően: s úgy döntöttek, sok pénz keresnek mindebből.

De egyre feltétlen jó ez a kiállítás. Arra, hogy világosan lássuk: milyen mélységes zavar is van abban a társadalomban, amelynek tagjai milliószám látogatják az ilyesfajta helyeket: templomok vagy múzeumok helyett.

Hirdessen Ön is az ETARGET-tel!

Comments are closed.