Perrel fenyeget bennünket a gój motorosok társasága; ugyan nem tudom, miért, de biztos találnak majd olyan pontot az eddigi írásainkban, amelyet peresíthetnek a sokszor kiszámíthatatlanul ítélkező bíróság előtt. Vezetőjük mellesleg úgy véli, ők semmiféle fenyegetettséget nem jelentenek a magyar társadalom egyetlen tagjára sem, sőt ennek épp az ellenkezője igaz. Az elnök egyáltalán nem zárkózik el a nyilvánosság elől; úgy is fogalmazhatok, kifejezetten szeret szerepelni, de még a párbeszéd lehetőségét is keresi. Ott van a televíziós műsorokban, ha hívják, maga kér megszólalási lehetőséget, puha szavakkal bizonyítgatja szociális érzékenységét, és egyáltalán nem tartja nyomásgyakorlásnak, ha többedmagával, motorok társaságában jelenik meg ellenvéleményt nyilvánítani.
Azt mondja nekem a telefonba, hogy kollégám a motorostársadalmat sértette meg, s ha hajlandó bocsánatot kérni e társadalomtól, akkor ők biztos, hogy el sem indulnak motorjaikkal. Ezt annak kapcsán említi, hogy arról beszélek neki: mi nem demonstrációt akarunk, nem alkalmat a médiaszereplésre, hanem azt: érezzék, olyan erős társadalmi megvetés övezi őket, hogy egy ilyen akció csak a teljes kirekesztésükhöz vezet.
A gój motorosok azonban tudják, hogy a mai magyar társadalom nem ilyen erős. Az tehát, aki azt hiszi, ebben az országban ezzel a névvel létezni sem lehet, súlyosan téved. A véleményformáló értelmiség jelentős része ugyanis érzéketlen, közömbös, immunis, egy cseppet sem zavarja, hogy egy magukat hangsúlyozottan gójoknak nevező társaság szédeleghet keresztbe-kasul az országban.
Arról is beszélhetnék persze, hogy egyáltalán miért kap működési engedélyt bárki, aki ilyen nevet választ? Miért lehet nemzsidó motorosoknak bejegyzett „gójokként” ijesztgetni, pusztán a nevükkel, egyes honfitársainkat? De ami ennél még fontosabb: miért nincs ennek a társadalomnak annyi önvédelmi reflexe, amely a hatósági – szerintem – hibát képes a közösség erejével korrigálni?
De persze feltehetem magamnak a kérdést: miért ez a naivitás bennem? Miért gondolom egy pillanatig is, hogy a mai Magyarországon pont ilyen kérdésekben lesz egyetértés, együttes erő a fellépéshez? Egy olyan országban, ahol a politikai haszonszerzés előbbre való az erkölcsi tartásnál? Egy olyan országban, ahol félkatonai szervezet félemlíthet meg bíróságot, romákat, magyarokat, magyar-romákat anélkül, hogy ennek az általános megvetés lenne a következménye? Egy olyan országban, ahol magukra büszke, országos sugárzású televíziós csatornák műsorvendégei lehetnek az ilyen szervezetek képviselői? Egy olyan országban, ahol olyan személy, akinek ilyen alakulathoz köze van, még állami támogatást is kap egyéb akcióhoz? Nos, egy ilyen országban miért hiszem azt, hogy a többség úgy hiszi: az ilyen nézeteket vallók rég odakerültek, ahová valók? A történelem szemétdombjára.
A gój motorosok, borzongok ezt a szóösszetételt leírni, hallani, kiejteni, szóval ők azt mondják magukról, hogy senkinek sem ártanak, senkit nem bántanak, senkit nem félemlítenek meg, ezért is fordulnak folyamatosan a bírósághoz (25-0-ra vezetnek a perekben, állítják), ha őket negatív kontextusban említik. Megjelenésük legfeljebb egy felkiáltójel, parádéjuk figyelmeztetés, olyan jelenségekkel szemben, amelyeket ők erkölcsileg elfogadhatatlannak tartanak. Hogy a dupla fenekű, gyáva mondatok milyen alattomosságokat takarnak, nos, ezekről már nem beszélnek. Sőt: kikérik maguknak.
Április 29-én délelőtt fél 10 után is csak azért jönnek ide a Népszava szerkesztősége elé, hogy tiltakozzanak a motorostársadalmat ért igazságtalan és sértő szavak ellen, hogy petíciót nyújtsanak át, mely petíció tartalma, feltételezem, a gondolat írásbeli mása. Vagyis egy őket ért sérelem normális kezelése, amely meg is előzhető, mint említettem, egy bocsánatkéréssel. És a gój motorosok nem értik, hogy velük semmilyen ügyben nem lehetséges a párbeszéd, hogy ők nem képviselhetnek senkit és semmit, hogy gój motorosoktól nem veszünk át petíciókat. Mert tiltja az erkölcsi felfogásunk. Akármi is legyen abban a petícióban.
Többes szám első személyben fogalmaztam, pedig ez csak részben indokolt. Mert tényleg úgy látom, hogy megint csak magunkra maradunk. Magukra maradnak azok a kevesek, akik úgy gondolják: határozottan és egyértelműen kell elutasítani a gój motorosok tervezett felvonulását. Azt hittük, azt is írtuk: a fontosabb társadalmi szervezetek, civil társaságoktól a politikai formációkig mindenki egyetért majd abban: megakadályozandó és megakadályozható, hogy a lóerők mögé bújva lehet fölényeskedni, erőt demonstrálni, Budapest utcáin végigvonulni. Azt írtuk: nem médiaeseményt akarunk, hanem annak bizonyságát, a sok-sok politikai vita, feszültség ellenére, annak dacára, hogy egy rosszkedvű országban élünk, van, lesz olyan pont, amihez együtt érkezünk. Amikor nem az számít, hogy amúgy egyetlen mondatával sem értek egyet a másiknak, de van valami, amit közösen nem engedünk. Amit közösen elutasítunk. Ami ellen közösen lépünk föl.
Ismétlem: újra tévedtem. Megint csak azok tiltakoznak és – úgy látszik, elkerülhetetlenül – demonstrálnak majd, akik eddig is. És nem szólnak azok, akiknek pedig szólniuk kellene; a Tudományos Akadémiától kezdve az összes újságíró-szervezeten át egészen Orbán Viktorig. Még mindig meg lehetne állítani azokat a motorokat. Még mindig nem késő működésbe hozni a társadalmi reflexeket. Csak ahhoz érezni kellene végre: nem egy újságról, nem egy újságíróról, de most nem is a véleményszabadságról van szó.
Vegyük már észre, kik akarják birtokba venni az országot…
Németh Péter
