Sólyom László valószínűleg nagyon jól aludt múlt pénteken. Úgy érezhette: hasznosan és eredményesen telt a napja. Délelőtt Orbán Viktorral találkozott, és a Fidesz-MPSZ vezére – az elnök erre irányuló kérdésére válaszolva – saját szavai szerint „megnyugtató és határozott” módon kijelentette: pártja felkészült a kormányzásra. Előtte az államfő a Hollán Ernő utcában járt, ahol az ez alkalomból odagyűlt újságírók előtt arról beszélt, hogy semmi sem indokolhatja a rasszista indíttatású erőszakot. Kár, hogy Sólyomnak a délután folyamán nem volt ideje elvegyülni az antifasiszta tüntetés több ezer résztvevője között – mint az elnöki hivatal közölte, más fontos elfoglaltságai voltak, például Dávid Ibolyával találkozott. Így nem is lehetett egy helyen a tüntetésen röviden felszólaló Gerhard Schröder volt német kancellárral, aki elmondta, tisztesség kérdése volt számára, hogy ott legyen a demonstráción, amikor megtudta, hogy miért szerveződött. Szükség van az ilyen „hatalmas tüntetésekre” – jelentette ki Schröder -, hogy megvédjük Európát a szélsőségekkel szemben. Orbán, aki egyébként szintén nem volt ott, az államfőtől távozóban arról beszélt, hogy az általa – és a minden jel szerint Sólyom által is – favorizált megoldás a kormányválságra, az előre hozott választás, alkotmányos értelemben most elképzelhetetlen. Erre csak akkor kerülhetne sor, ha az Országgyűlés feloszlatná önmagát. Tegyük hozzá, elvben lehetséges egy másik megoldás is: ha a jelenlegi kormányfő távozását követően a képviselőháznak négy egymás utáni kísérlettel sem sikerül új miniszterelnököt választania, és akkor az államfő kötelessége, hogy feloszlassa a parlamentet.
Magyarországon tíz nap múlva megkezdődik a kisebbségi kormányzás, ami igazából senkinek sem jó. A koalíció felmondásáról szóló formális döntést az SZDSZ április 27-i küldöttgyűlése hozza meg. A folytatás egyelőre többesélyesnek tűnik: ugyanez a fórum dönthet arról is, hogy a szabad demokraták kívülről – úgymond – tolerálják az MSZP kormányát, és időről időre egyeztetnek vele az egyes törvényjavaslatokról, illetve azok megszavazásáról. A másik, ettől homlokegyenest eltérő változat, ha az SZDSZ semmiféle jövőbeli együttműködésre sem tesz ígéretet, próbálkozzon a kormány ezentúl úgy, ahogyan tud. A harmadik, a közeljövőben aligha valószínűsíthető kifejlet, ha a szocialisták új miniszterelnököt állítanának Gyurcsány Ferenc helyett – amit az SZDSZ amúgy a koalíció folytatása előfeltételének nyilvánított -, s ebben az esetben minden maradhatna a régiben. A kormányzati szövetség fenntartásának azonban a szocialisták részéről is van egy kemény feltétele: hogy a jövőben ne Kóka János legyen az SZDSZ elnöke. Erről viszont leghamarabb a június elejei tisztújító küldöttgyűlésen születhet döntés, a szocik tehát addig mindenképpen jegelni fogják a dolgot. Sőt, Gyurcsány a május 1-jei népünnepélyen új kormányprogram meghirdetésére készül. Egy viszont biztos: miután az egészségügyi reform a két kormánypárt között kínkeservesen kialkudott formájában kimúlt, nagyon nehéz lesz megtalálni azt a „szoclib minimumot”, ami bármiféle további együttműködés alapja lehetne. Pláne, hogy az egészségügy az egész beígért reformpolitikának csak az egyik – bár kétségtelenül legfontosabb – eleme volt. De abban, hogy 2006-ban az MSZP az első fordulóban alig 25 ezerrel kevesebb szavazatot kapott, mint 2002-ben – (és ezzel a második legjobb eredményét érte el a rendszerváltás óta), amihez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a párt szavazóinak egy része bőkezűen osztogatta voksait a 2002-ben egyszer már megrendült SZDSZ-nek -, pont ennek a reformszellemiségnek a honorálása is benne volt. Ha valaki az egészet mint egy malomjátékot képzeli el, amelyben szabadon csikicsukizni lehet, az a végén mindenképp rajtaveszít. A következő két évben nem hajt a tatár, mondta a múlt héten Gyurcsány a Nemzetközi Vállalatok Magyarországi társaságának közgyűlésén. Amihez azt is hozzátette: a reformértékű döntésekhez nem elég a kormánypárti vagy éppen a társadalmi partnerekkel egyetértésre jutni, az országgal is meg kell állapodni. Hát ez utóbbira – amennyiben eddig nem sikerült – a hátralévő időben arcvesztés nélkül már törekedni sem érdemes. Valaki nem lehet hétfő-szerda-pénteken reformer, kedd-csütörtök-szombaton pedig „Gut bácsi”.
Schröder Budapesten arról is beszélt, hogy a gazdasági hatékonyságra és a társadalmi kiegyenlítésre egyszerre épülő szociális rendszert a demokratikus baloldali pártok alakították ki Európában, és most az ő feladatuk annak megreformálása. „Nem lehet mindent egyszerre akarni, de a reformok elől nem lehet kitérni.” Márpedig nálunk valami ilyesmi látszik körvonalazódni (legújabb zseniális változata: az egyetemi tanulás az első évben ingyenes, a másodiktól kezdve viszont csak a hallgatók jobbik felének), s az effajta következetlenség semmi jót nem ígér a szocialistáknak a következő választásokra, bármikor kerül is sor rájuk 2008 ősze és 2010 tavasza között. Nézzük az előző öt parlamenti választás számait, elsősorban is a Fidesz-MSZP-vetélkedés szempontjából. Az előbbi mellett voksolók minden alkalommal kevesebben voltak az utóbbiéinál és a Fidesznek csak akkor sikerült körülbelül hatvanezer szavazatnyira megközelítenie a szocialista pártot, amikor már „partizánokkal” dolgozott: 2002-ben az MDF-fel, 2006-ban a KDNP-vel. (És miután az 1998-ban még harmadik helyezett kisgazdapártot már magába olvasztotta.) Valamilyen közös pártlista állítása felől most sem lehet kétség, Dávid Ibolya pártja azonban körömszakadtáig harcolni fog a nagy pártokkal szembeni önállósága megőrzéséért. Nem érdektelen tehát, hogy kik lesznek a következő választás szereplői. Az elmúlt tizenöt évben valódi pártszakadás mindig csak a jobboldalon következett be. Előbb az MDF-ben szélsőjobbra (Csurka, MIÉP), aztán ugyancsak a fórumosoknál – mondjuk így – középre (Szabó Iván, MDNP), később, a felmorzsolódás folyamatában a kisgazdáknál, illetve – részlegesen – a kereszténydemokratáknál is. 1998-ban, abban az egyetlen évben, amikor a MIÉP-nek sikerült – ha csak paraszthajszállal is, de – átlépnie a parlamenti küszöböt, az MDNP kívül rekedt, és megélhetési politikusait már aznap este láthatta felbukkanni az ember a Stefánia úton, a Fidesz akkori főhadiszállásán. (Ők később még a Centrum Pártban is próbálkoztak, de végül – tisztelet a kivételnek – mégiscsak a Fideszben kötöttek ki.) Mostanában sokat hallani az MSZP meg az SZDSZ háza tájáról, holdudvarából is, hogy „kellene egy új párt” – mintha ez megoldaná a jelenlegi problémákat. A szociknál egyesek már meg is találták a számukra kézenfekvő megoldást: az MSZP-ből átlépnek a szociáldemokratákhoz, Gyurcsány pártjából Kapolyiéba, és mint political animals zavartalanul működhetnek ugyanúgy tovább (ami mellesleg a kudarcukat okozta). A hazai pártviszonyok ismeretében, amikor is a jobboldalon egyre inkább egy monolit blokk látszik megszilárdulni, ez nem tűnik épp tuti megoldásnak. A szabad demokratáknak pedig, ahol a tagság egy része a tavalyi küldöttgyűlésen történtek miatt emészti magát, talán az osztrák példát ajánlanám figyelmükbe. Ausztriában volt egy – akár balközépnek nevezhető – Szabadságpárt, amely sokáig koalíciót alkotott a szocialistákkal. Aztán kivált belőlük az úgynevezett Liberális Fórum, a maradék FPÖ pedig nagyon gyorsan nagyon jobbra tolódott. Az LF derekasan kapaszkodott, markánsan liberális politikát képviselt, de érdemi szerephez már nem jutott. Feljött viszont a populista Jörg Haider és az ő FPÖ-je, amely 2000-ben – a Néppárt oldalán – koalíciós partner lett. Nehéz volna megmondani, mire jutnak, ha soraikban úrrá nem lesz a pártütés. Aminek következtében az igazi haideristák – új néven – kiszorultak a kormányból, az ottmaradt FPÖ-vel pedig már sem kedve, sem reménye nem volt Schüssel kancellárnak, hogy együtt vezessék az országot. Jött az előrehozott választás és – hét év után – visszajöttek a szociáldemokraták is, igaz, csak az addig kormányzó Néppárttal nagykoalícióban. Ami egy évtizeddel korábbi „felállás” újrajátszását jelenti. A liberálisokról már nem beszél senki.
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 16. szám
