Forrás: ÉS

Hitek és tévhitek

Mint eső után a gomba, úgy nőttek ki a semmiből Koszovó függetlenedésekor a Jugoszlávia- és függetlenség-szakértők. Akinek eszébe jutott, hogy egykor ivott Jugoszláviából csempészett Napóleon- vagy Skenderbeu-konyakot, az most autentikus megmondóemberként lépett elő. Ám a kitűnni kívánóknak a véleményklímával ellentétesen amellett kell érvelniük, hogy Koszovó függetlenedésének se jogi alapja, se értelme nincsen. A kivételek közé tartozott – még az eseményt megelőzően – Valki László írása: Megilleti-e Koszovót az önrendelkezés joga? (ÉS, 2008/4.).

E sorok írója szerbiai állampolgár, s amennyiben Koszovó függetlensége mellett érvelne, hazaárulónak nyilváníthatják. Mint a Népszabadság február 27-i riportjából megtudhattuk, Szerbia budapesti nagykövetségen élénken monitorozzák a magyar sajtót, a szerbpárti érveket piros filccel huzigálják alá örömükben, most épp Tamás Gáspár Miklós előző napi, Népszabadság-beli cikkéből – mint azt a régi időket idéző szervilis cikkből megtudhattuk. Eközben sem a lap, sem TGM nem szólt arról, hogy Szerbiában lincshangulat uralkodik azon újságírók ellenében, akik nem a nagy nemzeti álláspontot szajkózzák. A cikkből kikövekeztettük, a szerb nagykövetség első tanácsosa egy szót sem ért magyarul, és ez szintén nem biztató.

A kutató azzal kezdi cikkét, hogy “a jugoszláviai összeomlás tekintetében a nagyközönség számára hozzáférhető információk annyira egyoldalúak, hogy az egyszerűség kedvéért föl kell tételeznünk, hogy az olvasó úgyszólván semmit se tud az egész történetről”. Meglehet, ez igaz, de a szerző érvelése sem vall túlzott tájékozottságra. Egyenesen következik abból a logikából, amit egyként vall a legtöbb szerb, de vall(ott) Milosevics, Seselj, Kostunica, Kusturica és több, hadrendbe állított világhírű sportoló, továbbá értelmiségiek, mint Peter Handke, Alain Finkielkraut, Konrád György vagy a Szarajevót géppuskával megsorozó Edicska Limonov. A cikkíró megismétli a tételt: Koszovóban “a legrémesebb atrocitásokra azután került sor, miután Clinton elnök légiereje már bombázta Belgrádot” (kiemelés az eredetiben). Hogy mi a legrémesebb, értelmezés kérdése, de tény, hogy a szerb rendőrség és katonaság már 1998 tavasza (és nem 1999. március 24.) óta lőtte akár ágyúkkal, tankokkal is az albán falvakat (és nem csak az UCK-t), gyilkolászott nőket, gyermekeket, kényszerített menekülésre ezreket. (Mindebből nem következik, hogy az UCK ölbe tett kézzel ült, sőt.)

Tamás Gáspár Miklós megállapítja: “Bosznia-Hercegovina, Koszovó, sőt: Macedónia (félig-meddig Montenegró is) nyugati gyámság alatt áll, Szerbia mindenét elvesztette”. Ebből bizony az olvasható ki, hogy egykor Bosznia, Macedónia és Montenegró Szerbiáé volt (most meg a Nyugaté) – mert elveszíteni csak a sajátunkat tudjuk. Szerbia Koszovót vesztette el, de azt is csak azért, mert de jure a magáénak tekinthette egy ideig – és talán pont azért vesztette el, mert csakis a szerbekének tekinti, senki másénak… Ez szintúgy vicces, akár a szerbiai tüntetők, akik azt skandálják: “Nem adjuk Koszovót!” A helyes így lenne: “Adjátok ide Koszovót!”

Novák Zoltán a Grotius jogi folyóirat honlapján azt állítja Az Ahtisaari-terv és alternatívái. Miért nem szabad elismernie Magyarországnak Koszovó függetlenségét? című vitaindítójában, hogy “Nem esett [Szerbiának – Sz. Gy.] nehezére egy évvel ezelőtt, hogy tudomásul vegye Montenegró kiválását az erről tartott népszavazás után” – s ez arra lenne érv, hogy Koszovót viszont “történelmi okokból” nehéz elengednie. Csakhogy Montenegrót nem kellett elengedni: Szerbiának semmilyen beleszólási joga sem volt abba, marad-e vele államszövetségben a “kistestvér”. Montenegró nem kivált Szerbiából, hanem elvált tőle. És Koszovó kapcsán sem éppen oly egyértelmű a helyzet: a titói Jugoszláviában Koszovó és Vajdaság sok tekintetben nem szimpla tartomány volt, hanem szinte köztársaság a köztársaságban, önálló képviselettel a szövetségi köztársaság elnökségében, parlamentjeiben, bizottságaiban stb., és olyan állami attribútumokkal is, mint alkotmány, törvényhozás, bíróságok, rendőrség (az erőszak monopóliuma!), hogy az oktatás- és egészségügyről ne is szóljunk. Milosevics rezsimje épp ezt az autonómiát szüntette meg. Novák egyébként úgy véli, hogy a koszovói helyzet azért durvult el, mert az UCK-t – “a szélsőségesen nacionalista terrorszervezetet” – a Nyugat támogatta. Egy szót sem szól arról, hogy a jugoszláv-szerb rendőrség mit művelt Koszovóban 1981 óta (s találhatnánk még korábbi évszámot is). Aczél Endre sem gondolja másképpen a 168 Órában (Koszovó függetlensége – A hatodik, január 22.): szerinte azért bombázták Szerbiát, hogy a tartomány függetlenné válhasson. A tömegsírokról egy szó sem.

Ha már Montenegrónál járunk, nem árt felidézni, hogy annak idején a magyar sajtóban többek azzal érveltek: ez a töpszli állam nem lesz életképes. Ám a Crna Gora-iak, köszönik szépen, elvannak. Kicsit nem nagy a demokrácia, kicsit az oroszok fölvásárolták – de tessék mondani, a magyar mintaország? Aczél Endre most is a kis országok gazdasága miatt aggódik, ezúttal a Népszabadságban – bár Koszovó függetlensége kapcsán mérlegelőbb: Hová is jut “ez a gazdaságilag életképtelen, ötvenszázalékos munkanélküliséggel küszködő, segélyekért, támogatásokért kilincselő, a szerb fennhatóság megszűntével is semmire jutó kétmilliós albán provincia”? (Mi közünk Koszovóhoz?, február 21.). Visszakérdeznék: hová jutna, ha ama Szerbia keretein belül maradna, amely szintén segélyekért kilincsel, s ha nincsenek a külföldi befektetők, már rég csődbe jutott volna, s az ötvenszázalékos munkanélküliség is csak azért lett kisebb, mert a munkaképes lakosság egy része emigrált, s mert a régiről az új, a munkanélkülieket EU-konform módon számoló statisztikai rendszerre tértek át.

Tamás Gáspár Miklós és Aczél is felmelegíti a mítoszt, miszerint az albánok szavazataival még a legelején meg lehetett volna buktatni Milosevicset, csak hát az albánok nem álltak a szerb demokrata ellenzék mellé. Ám egy időben Szlóbó legnagyobb ellenzéke a ma is szélsőjobboldali radikális irányzat volt (ma negyven százalékon áll!), illetve az egy időben fölöttébb véresszájú Vuk Draskovics vagy a Radovan Karadzsicsot mindvégig támogató, ultranacionalista Kostunica. Az albánoknak rájuk kellett volna szavazniuk?

A magyar szakértők kedvtelve mondják meg, mit gondolnak – mások. Aczél azt írja, a vajdasági magyarság most fél, ezért “nemhogy függetlenséget, még autonómiát se akar magának”. Ezzel szemben a vajdasági magyar pártok vezetői több mint egy évtizeden át késhegyre menő vitát folytattak, milyen autonómiát követeljenek (vajdaságit, területit, perszonálist – vagy épp mindet). Mostanra kissé megbékéltek és óvatosak. De hogy a vajdasági magyarok félnének? Ez még akkor sem igaz, amikor a magyar média rikácsolja azt, hogy mozgósítják őket – noha nem is…

Novák Zoltán pedig annak ellenére tudja, mit gondol az egyik szerbiai párt, hogy alighanem nem olvas szerbül. Ezt írja: “Szerbiában parlamenti képviselettel rendelkezik a Liberális Demokrata Párt, amely – bátran dacolva a szerb közvélemény óriási többségével – éppenséggel támogatja Koszovó függetlenségét, mégpedig abból a megfontolásból, hogy – most tessenek megkapaszkodni – a tartomány elvesztése kihúzná a talajt a szerb radikálisok lába alól. Ez a figyelemre méltó eszmefuttatás napnál világosabban mutatja, amit mindig is sejteni lehetett: hogy a nacionalizmus elutasítása nem nyújt 100 százalékos védelmet az ostobasággal szemben.”

Kíváncsi volnék, honnan ez az értesülés. Mert az LDP úgy érvel, hogy Koszovó már így is, de facto független Szerbiától, nincs hát miért ugrálni, szembe kell nézni a valósággal. Dehogy támogatják Koszovó függetlenségét – ami van, azon nincs mit támogatni. A Nap sem azért kel föl, mert népszavaztunk róla és támogatjuk. S hasonló logikával tudják azt is az LDP-ben, hogy Szerbiában Koszovó ügyét éppen a radikálisok lovagolhatják meg leginkább – nem véletlen, hogy Kostunica is e kártyával játszik, mert csakis a radikálisoktól szerezhet szavazatokat.

Külön érdekessége a magyar értelmezési mezőnek, hogy a jobboldal hallgat, mint nyuszi a fűben. Hogyisne – kivételesen egybeesik álláspontjuk a kormányéval. Különben meg az erdélyi politikusok kitesznek – most helyettük is – magukért, noha Erdély (s főként Székelyföld) és Koszovó kapcsán párhuzamot vonni merő badarság. A trianonozásnak meg se hossza, se vége. Emiatt predesztinált viszont, így szakértőink, a magyarság arra, hogy a lehető legjobban megértse a szerb búbánatot. Vagy mi, vagy senki. Kár, hogy az albán búbánattal nem voltak így – mert az albánok Trianonja szinte egyidejű a “miénkkel”, 1912-13 óta tartott ez év február 17-ig (de inkább 1999 júniusáig). Csak egy történelmi adalék: (állítólag, persze) Tito fejében 1945 tájékán megfordult a gondolat, hogy az albán többségű Koszovót odaadja Albániának, ráadásul volt egy terv, miszerint Albánia is a jugoszláv (balkáni) szövetségi állam tagköztársasága lesz. Az ötletből semmi sem lett, s Tito végül a szerb nacionalista-kommunista partizánelitet kielégítve csapta Koszovót Szerbiához, noha – mint fentebb jeleztem – ez később sok tekintetben csak formális kapcsolat volt.

A trianonozók mellett hasonlóan viccesek a nagyalbániázók is, mint pl. G. Fehér Péter (Heti Válasz, február 21.), aki már cikke címében megvilágosít mindenkit: Valójában Nagy-Albánia a cél. Erre az a bizonyíték, hogy a koszovói albánok az albán zászlót lobogtatják, sőt: “Az albánok (…) már a XIX. században kidolgozták nemzetállam-koncepciójukat, sokkal előbb, mint ahogy ezt a Balkán többi népe megtette.” Kíváncsi lennék, mit mondana mondjuk erre egy nacionalista szerb történész. Mert mindegyik nemzeti érzelmű történész annak bizonyítékait kutatja, hogy a saját nemzete a legősibb.

G. Fehér persze már nem említi mindazt, ami nem illik prekoncepciójába – hogy a Nagy-Albánia programját valló koszovói és albániai pártok olyan támogatottsággal bírnak, mint, mondjuk, a Nagy-Magyarországról álmodozó magyar politikai erők. Persze, hogy mi lesz húsz év múlva, megjósolhatatlan, de Nagy-Albániával riogatni semmi értelme. Ráadásul, ha lesz – akkor meg mi lesz? Világvége?

A szerbek megértésében viszont Tamás Gáspár Miklós megy a legmesszebb: “a szerbek minden bűne ellenére a jugoszláviai háborúk legfőbb vesztese a szerb nép, ellene hajtották végre az egyetlen sikeres “etnikai tisztogatást” (a horvátországi krajinai szerbek kiűzését)” (kiemelés az eredetiben). Véleményem szerint nem csak arról van szó, hogy a Népszabadság cikkírója túlságosan megértő általában a szerbek iránt, akik – megint csak általában – évtizedeken át emberszámba sem vették az albánokat. “Péknek, fagyisnak, kukásnak jók, amúgy büdösek, civilizálatlanok, kezükkel törlik a seggüket, szaporodnak, mint a nyulak, nem dolgoznak, csak pipáznak, kávéznak a szőnyegen heverve…” A minap – a náci időket idézve -, Zomborban, az albán pékek üzlete előtt ingyenkenyeret osztogattak, bojkottálásukra hívják fel a lakosságot. Reméljük, ezt nem a könyvégetés és a Vajdaságban élő albánok internálása követi majd. Ez a mai Szerbia – ezt kéne megérteni?

S ugyan miért a legfőbb vesztes a szerb nép? Így, általában? Hogy mérjük ezt? Ha így, akkor mi a bosnyák nép? Vagy a romák? Hisz őket mindenki üldözi, az albánok, szerbek stb. Az Európai Unió egyes tagállamai rendőrállami módszerekkel szállítják most haza őket Szerbiába. (Hogy az albánok mit gondolnak és írnak a szerbekről, arról nincs személyes élményem – bár el tudom képzelni.)

Tamás Gáspár Miklósnak abban sincs igaza, hogy az egyetlen sikeres “etnikai tisztogatás” (azt sem értem, miért teszi idézőjelbe) a szerb nép ellen irányult. Nem azért nem ajánlom neki, hogy e véleményét a dalmát tengerparton hangoztassa, mert Tudjmanék nem zavarták el a szerbeket. Hanem mert korábban a szerbek (pontosabban a simán megválasztott Milosevics) által irányított jugoszláv hadsereg és szerb szabadcsapatok a helyi szerb erőkkel együtt elzavarták a horvátokat. És Baranyából a magyarokat.

És szólhatnánk a mintaállamnak nevezett Szlovéniáról is – a már eleve “eléggé” tiszta ország párialétbe taszította azokat a nem szlovénokat, akik az egykori Jugoszlávia más köztársaságaiból érkeztek, és gyakorlatilag is szlovén állampolgárságúak lettek korábban. Őket azonban hirtelen törölték a nyilvántartásokból, ezért kitöröltek a nevük (Európa legfurcsább kisebbsége) – főleg albán, macedón, bosnyák, roma nemzetiségű egykori vendégmunkásokról van szó, akik már rég családot alapítottak ott. Tizenötezer ember kálváriája még ma is tart. De hát amikor a “tízmilliós szerbséget” kéne megérteni (Aczél Endre szerint), a forgáccsal nincs idő törődni.

A hirtelen felindultságból elkövetett szerbpártiság és Koszovó függetlenségének kárhoztatása odáig fajul, hogy a szerbeket meg kellene már érteni, nem pedig büntetni. Mert igaz, hogy “a szerbek is próbálkoztak vele [ti. etnikai tisztogatással], hátborzongató rémtetteket követtek el, de minden esetben vereséget szenvedtek – nem beszélve a szimbolikus megaláztatások végtelen soráról”. És itt megborzong az ember: mit jelent ez a de? Szétlőtték Vukovárt, Szarajevót stb., népirtottak Srebrenicában, Koszovóban és másutt – de vereséget szenvedtek, megalázták őket: tehát a számla rendezve van?! Emiatt kellene “kímélni a halálra sebzett szerb érzékenységet” – mint Tamás Gáspár Miklós javasolja? Amikor a szerb kormányfő szerint Srebrenicában háború volt, semmi több? Na ne.

Csak reménykedhetünk, az újabb generációk elemzői jobban felkészülnek már. Legalább egy falinaptárral és egy térképpel. Habár éppen a fiatal elemző, Novák Zoltán úgy kezdte idézett cikkét: “Jelen sorok írója nem külpolitikai szakértő, és a Balkánon sem jutott soha Eszéknél délebbre.” Mert hagyján, hogy mégis külpolitikai kérdésekről ír. De mit szólhatnak a lebalkánozáshoz az eszékiek?

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 10. szám

Comments are closed.