Forrás: ÉS

A magyar médiahelyzet látszólag nem különbözik a nyugat-európai általános tendenciáktól: a bulvárlapok térhódítása és a minőségi napilapok visszaesése; az internet on-line újságok sikere és a gazdasági nehézségek következtében a hirdetők egyre nagyobb befolyása. Bécsből szemlélve és olvasva a magyar lapokat ez távolságot, de nem közömbösséget s a gyakori látogatások ellenére közelséget, de nem érdekeltséget jelent.

Ami a pénzügyek fontosságát illeti, elég, ha a nagy német szatirikus írót, Kurt Tucholskyt idézem, aki már vagy nyolcvan évvel ezelőtt keserűen megállapította: „A sajtónak egyetlen abszolút kifogásolhatatlanul becsületes része van – a hirdetések rovata.” Tucholsky egyébként nem a sajtó állapota miatt, hanem a náci Németország előretörése miatt követett el stockholmi emigrációjában öngyilkosságot.

Amikor más kollégákkal együtt a Nemzetközi Sajtóintézet keretében s a másfél évvel ezelőtt elhunyt felejthetetlen igazgató, Peter Galliner kezdeményezésére a rendszerváltás előestéjén s utána szemináriumokat szerveztünk, nem gondoltuk volna, hogy nyugati sajtó- és médiacégek a fiatal demokratikus sajtó védelme helyett független főszerkesztőket váltanak le, illetve készek posztkommunista vagy jobboldali populista pártokkal s azok sajtó- vagy propagandafőnökeivel hamis kompromisszumokat kötnek. A Magyar Hírlap szomorú sorsa a svájci tulajdonosoktól az újgazdag magyar nábobig, aki önmagát Görgei Artúrral, illetve Hunyadi Jánossal, csodált politikusát (Orbán Viktort) Kossuth Lajossal hasonlítja össze, figyelmeztetés mindazoknak, akik a szabad sajtó jelentőségét és funkcióját lebecsülik. A mai Magyar Hírlap címkéje annyi szerkesztőségi tisztogatás után csak mint temetői fejfa emlékeztet az egykori színvonalas napilapra. Gyakran jut eszembe Kosáry Domokos figyelmeztetése, „még mindig és továbbra is nálunk a legfőbb veszedelem a butaság”. A butaság provincializmussal vegyítve persze nemcsak aggasztó lehet, hanem egyidejűleg szinte szórakoztató is. Erről szól a Magyar Nemzetben megjelent (2008. február 27.) háromhasábos jelentés – Diszkriminál a NZZ címmel – a Magyarok Világszövegsége svájci tagozata főtitkárának „tiltakozó hadjáratáról” a Neue Zürcher Zeitung, a világ egyik legtekintélyesebb lapja ellen. „Kritikája kereszttüzében” áll a lap „Prágában székelő és egyben „magyarszakértőjének” is számító Ulrich Schmid által történelmi tényeket tendenciózusan félremagyarázó, a szocialista kormány riogatásait visszhangzó több tudósítása miatt”. Hazatelepült svájci-magyar állampolgárságú volt emigránsok is hasonlóan ítélték meg Schmid munkáját, s Budapestről küldtek tiltakozó levelet a Neue Zürcher Zeitungnak. S mi történt? Felháborodva állapítja meg a kölni Magyar Nemzet-tudósító: „Az újság főszerkesztője, Markus Spillmann az elmarasztalt vélemények ellenére sem volt hajlandó arra, hogy a valóságot tükröző ténykedésre intse munkatársát, sőt kitartó bizalmáról biztosította a tollforgatót.”

Schmid, aki két regény szerzője is, éveket töltött Moszkvában és Pekingben, mielőtt tudósítani kezdett nemcsak Magyarországról, hanem Csehországról, Szlovákiáról, Lengyelországról, Ukrajnáról is. A „Magyarok Világszövetségének svájci tagozata” nyilván azért indított ellene idegháborút, mert cikkeiben nemcsak a kormányt és Gyurcsány miniszterelnököt, hanem időnként a Fideszt és Orbán Viktort is bírálta. Ulrich Schmid tárgyilagosságával, képzettségével és tehetségével az NZZ kiemelkedő munkatársai közé tartozik.

Hasonló élményeket kelet-európai kommentátorok csak kommunista rendszerek idején éltek át. Így például 1971-ben, amikor a horvát nacionalista-kommunista mozgalom könyörtelen elnyomásáról számoltam be egy cikksorozatban mint a Financial Times bécsi tudósítója. A jugoszláv ügyvivő és kereskedelmi tanácsos felkereste Sir Gordon Newtont, a főszerkesztőt, és megfenyegette, „ha még egy cikket lehoznak Lendvaitól, akkor nem fogunk többé hirdetni a lapjában!” Mire Sir Gordon mosolyogva válaszolt, „sajnálom, mert nagyon csinosak voltak a hirdetéseik…”

A Fidesz harci szócsöveként fellépő Magyar Nemzet egyébként a londoni Economisttal sem elégedett. Lovas István sajtószemléjében a világhírű brit hetilapot „következetesen Gyurcsány-párti globális lap”-nak nevezi. Noha én az Economistot évtizedek óta olvasom, soha sem fedeztem fel benne bel- vagy külföldi „pártállást”, ha csak nem az a gyanús, hogy még a magyar vagy szerb politikusok nevét is (sok nyugati lappal ellentétben) korrektül közlik.

A politikai csoportokkal összekötött sajtó hatalma mindig és mindenütt az elhallgatás hatalma is. Ebből a szempontból a magyarországi politikai polarizáció visszatükröződik a jobboldali sajtó európai mértékkel szinte hihetetlenül durva, személyi inzultusoktól sem mentes stílusában is. Kiss Péter minisztert „Gyurcsány elvtárssal együtt régóta jellemzi a pofátlan politikai hazudozás. S ennek van piaca nyugaton, egy sokszínű, balos, materialista közegben, amelynek szinte elfogyott a többiek számára értelmes mondanivalója” (Tőkéczki László, Magyar Nemzet, 2008. február 23.). Kövér László, a Fidesz választmányi elnöke egyik legutóbbi nyilatkozatában Gyurcsány Ferencet „paranoiás Néróként” jellemzi, aki „kétségbeesésében hétpróbás alakokat ültet a hatalom kulcspozícióiba”. (Magyar Demokrata, 2008. február 27.). Ugyanebben a számban egy „filozófiai szakdiplomát szerzett beruházási tanácsadó” kétoldalas cikkében ezt írja: „Jelen pillanatban úgy látszik, hogy az EU sorsa (és ezzel az USA sorsa is) Magyarországon is áll vagy bukik. A vezető amerikai politikai körök nem ismerték fel a válság mintázatát, mivel az Irak-Irán és az elnökválasztás, illetve a kialakult pénzügyi válságprobléma körében körbejárnak…” Gyurcsány pedig „a szlovák, szerb, román és orosz titkosszolgálatok által támogatott forgatókönyv szerint (…) az oroszoknak játssza át a Kárpát-medencét, Ukrajnát és a Kelet-Balkánt…” (Olgyay Szabó Attila)

Paradox módon a magukat „polgári napilapként” hirdető újságok stílusa és tartalma emlékeztet a kommunista agitprop időkre és részben a harmincas évek szélsőjobboldali zsargonjára. A Fidesz médiabirodalmában Orbán Viktor személyét vagy politikáját soha nem bírálják, a külföldi sajtóvisszhangokat (például kolumnáimat a bécsi Standardból) cenzúrázzák, s a politikai ellenfelet megvetendő ellenségnek kezelik. Ugyanakkor a kormánykoalícióval alapjában szimpatizáló Népszabadságban gyakran találhatók kritikus, sőt a kormánypártok társadalom- és gazdaságpolitikáját élesen bíráló írások. Ez a lap annyiban is „polgáribb” és „nyugatibb” a jobboldali sajtóorgánumoknál, hogy viszonylag tiszta demarkációs vonalat húz a hírek és kommentárok között.

Nem vitás azonban, hogy a minőségi újságírás legszínvonalasabb példái a következő viszonylag kis példányszámú, de következetesen kvalitásos hetilapok: Élet és Irodalom, Magyar Narancs, Figyelő, HVG és részben a 168 Óra. Nem véletlen, hogy a legfontosabb és legkényesebb anyagok a politikai és közéleti korrupcióról, a titkosszolgálatok hatalmáról s az ügynökbotrányokról ezekben a lapokban jelentek meg. A jobboldali médiavilág érdekes színfoltja egyébként a Heti Válasz, amely nem alpári hangon, hanem színvonalasabban, mértéktartóbban és kulturáltabban, de persze szilárdan képviseli minden tekintetben a Fidesz-Orbán-vonalat.

E konferencia előadásait és vitáig meghallgatva fiatal kollégáimnak csak megismételhetem, amit a tekintélyes német publicista, Klaus Harpprecht mondott egyszer: Az újságírás a legszebb és legborzasztóbb hivatás!

(Részletek a Minőségi Újságírás budapesti konferenciáján elhangzott záróbeszédből)

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 10. szám

Comments are closed.