2008.03.09., 2008. évfolyam, 10. szám
szerző: Kasza László forrás: 168 Óra
Ludwigshafenben kigyulladt egy török vendégmunkások lakta ház. Kilencen égtek benne. Münchenben két kiskorú, egy török és egy görög félholtra vert egy hetvenöt éves németet, mert azt mondta nekik, hogy ne cigarettázzanak a metrón. Erdogan török miniszterelnök azzal vádolta a kölni stadionban tizenhatezer éljenző török előtt a németeket, hogy erőszakkal akarják aszszimilálni a vendégmunkásokat. Egész Európában megoldatlan a kisebbségi probléma. A németországi eset azonban újból felszínre hozta az együttélés problémáit.
Fotó: Reuters Németországban csaknem tízmillió idegen származású személy él: bevándorlók, menekültek, vendégmunkások. A kiskorúak harmincnyolc százalékának családi háttere külföldi. A legtöbb a török. Majdnem hárommillió. Nagy részük zárt közösségekben, városrészekben él (amolyan „kis Törökországokban”). Még a harmadik generációhoz tartozók sem tudnak jól németül. A szociológusok „paralel társadalomról” beszélnek. Tagjai elélnek a többségi mellett. Ahol találkoznak, ott elkerülhetetlen a súrlódás, az ütközés.
Tudományos kutatások tömege foglalkozott azzal, hogy mi ennek a különélésnek az oka. Miért szigetelődnek el így a többiektől épp a törökök. Az ötvenes-hatvanas években olasz, spanyol, portugál, görög vendégmunkások százezrei illeszkedtek be, sokan felvették a német állampolgárságot. Mások néhány év után az összegyűjtött pénzzel otthon kezdtek új életet.
Az első hibát minden bizonnyal a német politikusok, hatóságok követték el. Csaknem húsz éven át konzervatív kormány volt uralmon, amely azt hirdette: Németország nem bevándorlóország. Ennek az elvnek semmi köze nem volt a gyakorlathoz, hiszen a szövetségi köztársaság befogadta a kommunista országokból menekülőket, köztük az ötvenhatos magyarok ezreit. Tény viszont, hogy a vendégmunkások sorsának igazgatására semmilyen elvet, programot nem dolgoztak ki. Az volt a felfogás, hogy jönnek, dolgoznak, aztán egy-két év múlva hazamennek.
Hozzá kell tenni, hogy a vendégmunkásoknak is ez volt az eredeti tervük. Aztán a legtöbbjük maradt. Sőt, utánuk jött a család is. Németországban születtek a gyerekek, a második, mára a harmadik generáció. És nemcsak a törököknél működött így, de az olasz, spanyol stb. vendégmunkásoknál is. Az utóbbiak azonban nem különültek el úgy a német társadalomtól, mint a törökök.
A második generáció már nem érzi magát vendégmunkásnak, hanem olyan munkásnak, orvosnak, mérnöknek, akinek szülei olaszok, spanyolok.
Bár mindenki tudta, senki sem beszélt róla, hogy a különbséget az eltérő kultúrkör, a vallás jelenti. Az európai vendégmunkások ugyanahhoz a zsidó-keresztény kultúrkörhöz tartoznak, mint a németek. A törökök muzulmánok. A különbség először nem volt szemmel látható. Először szinte kizárólag férfiak jöttek. Az, hogy ők nem templomokban vagy zsinagógákban imádkoztak, hanem lakásokból átépített mosékban, senkit sem zavart. A szemmel is látható különbségre a fejkendős nők megjelenése hívta fel a figyelmet. Jöttek a feleségek, a nagymamák, a család. Oda költöztek, ahol az ismerősök, rokonok is laktak. A németek meg elköltöztek ebből a számukra idegenné vált világból.
A legnagyobb probléma a nyelv volt. Akik nem dolgoztak, vagy csak a szaporodó török cégeknél kaptak munkát, nem tanultak meg németül. Hiszen török volt a hentes, a fűszeres, török tévét néztek, rádiót hallgattak, a sarki mozi is török filmeket játszott. A gyerekek úgy kerültek iskolába, hogy csak rosszul beszéltek németül, vagy sehogyan sem. Ezeknek a „funkcionálisan némáknak” negyven százaléka még ma sem fejezi be az általános iskolát. Csupán tizenöt százalékuk kap gimnáziumi továbblépésre jogosító bizonyítványt. Befejezett általános iskola nélkül szakmát sem tanulhatnak. Maradnak a segédmunkásállások, a munkanélküliség, a társadalmi lenézettség, a kitaszítottság érzése. Innen egyenes az út a bűnözéshez.
Németországban a fiatal- és gyerekkorú bűnözők nyolcvan százaléka (!) idegen származású.
Tény, hogy nem csupán Németországban, hanem egész Európában idegenek az iszlám vallási elvekhez igazodó társadalomból származók. Persze az, hogy „idegen”, még nem lehetne akadálya az együttélésnek. Csakhogy az európai társadalmak szekularizáltak, szétválasztják az államot és a vallást. Az iszlám viszont megköveteli, hogy az egész társadalom az ő törvényei szerint éljen. A szekularizált társadalom univerzális érvényűnek tekinti az emberi jogokat. Idetartozik a nők egyenjogúsága, a vallásszabadság, a kisebbségi jogok elismerése. Az iszlám vallás és jogszolgáltatása mindezt másképp látja.
Igaz, a keresztény és a zsidó vallás sem a toleranciájáról híres. De az európai iszlám mecsetek gyűlöletprédikátorai, akik minden nem muzulmánt „hitetlennek” tekintenek, és a próféta vélt vagy valós megsértőinek meggyilkolására biztatnak, megdöbbentenek bennünket. Ők nemcsak a tolerancia ellen vétenek, hanem az emberi jogok tiszteletben tartására alapuló törvényeinket is sértik.
Na és a politikusok! Jóvátehetetlen bűnt követett el Roland Koch hesseni kereszténydemokrata miniszterelnök, amikor választási harca fő témájának a külföldiek bűnözését választotta („börtönbe a 12 éves gyerekekkel is!”). Megkapta a számlát: nagyot bukott. (Der Spiegel: „Jólesik néha büszkének lenni arra, hogy németek vagyunk.”) És sokat ártott a Németországban élő törököknek Erdogan miniszterelnök is, aki egyfajta választási beszédet mondott a kölni stadionban. „Az emberiség elleni bűnnek” nevezte a törököket asszimilálni próbáló törekvéseket.
Feltűnő, hogy Erdogan kijelentése ellen számos, Németországban élő, török származású értelmiségi tiltakozott. Canan Topcu, a Frankfurter Rundschau szerkesztőnője nyílt levelet írt a török miniszterelnökhöz, és tartalmát egy tévéinterjúban is ismertette. Kijelentette: „Amikor ön erőszakos asszimilációról beszél, joggal gondolhatna arra, amit ön tesz a kurdokkal, akiknek nem engedélyezi a saját nyelvük használatát, kultúrájuk ápolását. Az is eszébe juthatna, hogy ön a vallásszabadságot sem engedélyezi Törökországban. De mivel nyilván a németországi török származású kisebbségre gondol, abba a kellemetlen helyzetbe hoz, hogy védelmembe vegyem a német politikusokat, akikkel amúgy sok kérdésben nem értek egyet. Németországban senkitől nem kívánják meg, hogy asszimilálódjon. Az integráció viszont minden itt élőnek saját érdeke.”
Özcan Multu, a zöldek parlamenti képviselője pedig azt mondta a Süddeutsche Zeitungnak, hogy – ellentétben Erdogan követelésével – „nem török gimnáziumokra, egyetemekre van szükség Németországban, hanem arra, hogy több török származású fiatal járjon német gimnáziumokba és egyetemekre”. Azt azonban mindketten hangsúlyozzák, hogy a német társadalom és főleg a politikai vezetés elmulasztotta a török kisebbség tervszerű integrálását. Ezért sokan csaknem fél évszázad múltán is idegennek érzik magukat ebben az országban. Másrészt a törökök nagy része úgy akar élni Berlinben, mint korábban Anatóliában: nem tanul meg németül, hallani sem akar a nők egyenjogúságáról, ma is ősei szokásait követi, életmódját folytatja.
Tény, hogy jelenleg több kétnyelvű, német-török gimnázium működik Németországban. Kereken ötszáz, török származású, ott végzett tanár tanít nyelvet németül törököknek, vagy fordítva. De ez semmit sem oldott meg. Viszont az is tény, hogy a társadalom nem tekinti a német-török gimnáziumokat olyan természetesnek, mint a számos, ugyancsak kétnyelvű angol, francia, olasz gimnáziumot.
Mindent egybevetve ezért nehéz legyőzni az érzést, hogy itt nem annyira egy nyelv, egy kultúra elleni védekezésről, mint inkább egy alsó társadalmi réteg, „a török vendégmunkás” lenézéséről van szó. Hibát minden résztvevő követ el. Helyrehozásuk sokkal inkább a többségi társadalom feladata, mint a hátrányba került kisebbségé.
