avagy: appeasement, 128. rész
Az appeasement politikája, vagyis az, hogy a demokratikus világ meghunyászkodik egy gazdaságilag vagy/és katonailag erős diktatúra előtt, teljesen kontraproduktív: a demokratikus gerincek eltaknyolódnak általa, a diktatúrák viszont nem válnak demokráciákká. De ez még nem minden.
2001. július 13-án Moszkvában összeült a Nemzetközi Olimpiai Bizottság és úgy döntött, hogy a 2008-as nyári olimpiát megrendezni kívánó Isztambul, Oszaka, Párizs, Peking és Torontó közül a rendezés jogát Pekingnek adja. Elképesztő.
Hogy a „Kínai Népköztársaság” mint olyan, tökéletesen illegitim alapokon áll, még hagyján: emberjogi helyzete minden kritikán aluli. Nem egészen két hete az Amnesty International figyelmeztette a világ közvéleményét, hogy Kínában mindmáig vannak átnevelő munkatáborok, a jogsértéseket kritizáló emberjogi aktivistákat bebörtönzik, és cenzúrázzák az internetet. Mindehhez már én teszem hozzá, hogy a vallásszabadságnak nyoma sincs és egypártrendszer van, márpedig sem a vallásszabadság hiánya, sem az egypártrendszer nem demokrácia-kompatibilis.
Mindez 2001. július 13-án sem volt másképp és mindezt az arra illetékesek 2001. július 13-án is minden bizonnyal tudták. Ennek ellenére az öt városból sikerült kiválasztani azt az egyet, amely diktatúrában van.
*
A „Kínai Népköztársaság” emberi jogokkal kapcsolatos mindennapi politikájára jellemző a mostani eset: felforgatás vádjával bíróság elé került az a volt gyári munkás, aki azt hangoztatta, hogy „olimpia helyett inkább emberi jogokra volna szüksége az országnak”. Jang Csun-lin petícióját állítólag tízezren írták alá. Ez a szám egy 1,3 milliárdos országban elenyésző, de tekintettel arra, hogy Kína totális diktatúra, nem is olyan kevés.
Bár ítélethirdetés még nincs, a tárgyalás és a vádemelés még kínai mércével mérve is hemzsegett a jogsértésektől. A vádlott hetekig nem beszélhetett ügyvéddel, a védelemnek nem adták ki az összes iratot, nem hagytak elegendő időt a felkészülésre, Jangot ágyhoz kötözték napokra, és másként is kínozták.
Akinek ez nem elég: az olimpiai létesítmények építése közben kilakoltattak 1,25 millió pekingit – ez Magyarország lakosságának nyolcada, Budapestének a kétharmada. Ennyi embert csak Orbán Viktor tud – állítólag – Magyarországon egyszerre az utcára vinni, ő is csak elbukott választások környékén. A pekingi kilakoltatások brutális módszerekkel történtek, s a kilakoltatottak általában vagy nagyon kevés, vagy semennyi kártérítést nem kaptak veszteségükért.
Akinek még ez sem elég: Kína nemcsak befelé embertelen, hanem kifelé is: Peking a szudáni kormány támogatója a darfúri népirtásban. Akinek ez sem elég, ott van Tibet máig tartó megszállása, a Google 453 ezer találatot ad ki a „Tibet” és a „human rights” kombinációjára, tessék ott érdeklődni.
Véleményem szerint a demokratikus világnak mindezek okán úgy, ahogy van, bojkottálnia kéne a pekingi olimpiát. E gondolatot nem én pendítem meg először: 2007 augusztusában az Egyesült Államok nyolc republikánus képviselője is ugyanezen a véleményen volt, „hacsak Kína addig (mármint az olimpiáig – Sz. P.) fel nem hagy az emberi jogok megsértésével”. Hát, nem hagyott fel – persze ez fél éve több volt, mint borítékolható.
Az a szöveg, ami a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökétől, Jacques Rogge-tól még október végén volt hallható, hogy tudniillik „nagyra becsülöm az emberi jogokért harcoló csoportokat, de felhívom a figyelmüket, hibáznak azzal, hogy a NOB-ra támadnak” – elég, khm, karcsú. Ugyanő 2001-ben, az olimpia megrendezéséről folyó tárgyalások során azt hangsúlyozta, hogy az olimpia pekingi megrendezése elősegítené az emberi jogi helyzet javulását Kínában. Persze.
*
Az 1936-os berlini olimpiát közvetlenül megelőzően, illetve az olimpia utáni években a náci Németország alapvetően változtatta meg emberjogi politikáját. Hatályon kívül helyezték a nürnbergi faji törvényeket, s 1937-ben demokratikus választásokat tartottak, melynek következtében a nácik ellenzékbe szorultak és szociáldemokrata-centrumpárti koalíció született. Emellett Németország 1938. március 13-án kivonult az 1936-ban remilitarizált Rajna-vidékről, 1938. november 9-én pedig leleplezték a weimari és a náci korszak antiszemita pogromjainak zsidó áldozataira emlékeztető berlini emlékművet.
Miután 1974-ben Moszkva megkapta a hat évvel későbbi olimpia rendezési jogát, a Szovjetunió politikája is alapvetően megváltozott: 1975 végéig szabadon engedték az összes politikai foglyot, 1976. november 4-ig kivonultak a vazallusállamokból, beleértve a balti szovjet köztársaságokat, amelyek elnyerték függetlenségüket. 1977-ben szabad választások vetettek véget a bolsevizmusnak. Alekszander Szolzsenyicin lett az állam-, Andrej Szaharov pedig a kormányfő, s a moszkvai olimpiát már Szolzsenyicin nyitotta meg.
Ha netán mégsem így volt, akkor úgy tűnik: az appeasement politikája, vagyis az, hogy a demokratikus világ meghunyászkodik egy gazdaságilag vagy/és katonailag erős diktatúra előtt, teljesen kontraproduktív: a demokratikus gerincek eltaknyolódnak általa, a diktatúrák viszont nem válnak demokráciákká.
De ez még nem minden.
A pekingi olimpián résztvevő brit sportolóknak szerződésben kell vállalniuk, hogy nem politizálnak a játékok ideje alatt. Azok, akik nem hajlandóak aláírni a dokumentumot, nem utazhatnak Kínába. Amelyikük pedig mégis véleményt nyilvánít valamilyen politikai kérdésben, azt azonnal hazaküldik. A Brit Olimpiai Szövetség ügyvezetője, Simon Clegg szerint „rengeteg olyan szervezet van, amely a sportolókat használná saját nézeteik propagálására. A szerződés aláírása a brit olimpiai csapat érdekét is szolgálja. Kínában rendkívül érzékenyen reagálnak minden olyan bírálatra, amely az emberi jogokkal kapcsolatos.”
Vagyis: annak az országnak az olimpiai bizottsági ügyvezetője, mely országban háromszáz éve nyírják a pázsitot, abban az országban, amely annyira bátor, hogy 1940-ben egyedül maradva – deklaráltan nem döntetlenre játszva – küzdött a náci Németország ellen, és amely annyira demokratikus, hogy 1945 nyarán (!) Churchill megbukott a választásokon, szóval ennek az országnak az olimpiai bizottsági ügyvezetője ahelyett, hogy a bojkottot fontolgatná, tökélyre fejlesztve az appeasementet még azt sem engedi meg, hogy a brit sportolók emberi jogaikat gyakorolják – nehogy már az úgynevezett „népi Kína” összevonja nagy érzékenységében a szemöldökét.
*
Mindez köszönő viszonyban sincs az olimpiai eszmével. Az Olimpiai Charta szerint az olimpiai mozgalom egyik alapelve „az emberi méltóság megőrzése”, márpedig egy diktatúrában megőrizni a – nem létező – emberi méltóságot több mint jelentős kihívás.
1956-ban Hollandia, Spanyolország és Svájc azért bojkottálta a Melbourne-i olimpiát, mert azon részt vett a magyar forradalmat alig két héttel korábban leverő Szovjetunió. Figyelem! Az 1956-os olimpiát nem a Szovjetunióban rendezték, de a Melbourne-i szovjet jelenlét önmagában elég volt ahhoz, hogy három európai állam bojkottálja azt.
Fél évszázad alatt sok minden megváltozott. Sic transit gloria mundi.
Szegő Péter
