Népszabadság * Rózsa Mihály * 2008. február 22.
Budapest Európa egyik legszebb városa, fantasztikus épített örökséggel, amelynek komoly gazdasági potenciálja is van – hangsúlyozza Michel Polge francia építész, aki novemberben Budapesten járt, hogy az UNESCO műemlékvédelmi szervezete, az ICOMOS szakértőjeként ismerje meg a pesti zsidónegyed körüli problémákat és tegyen javaslatokat a kibontakozásra.
A szakértő jelentése most az UNESCO Világörökség Központjában várja további sorsát, vagyis azt, hogy a Világörökség Bizottság elé terjesszék. A testület véleményezi majd a dokumentumot és megküldi a magyar hatóságoknak. Michel Polge a jelentésről azonban nem mondhatott semmit, munkatársunknak arról beszélt: magyarországi megbeszélésein azt igyekezett elmondani az érintetteknek, hogy semmiféle csodaszert nem tud ajánlani, annyit tehet, hogy felvázolja az elmúlt évtizedek francia példáit, nehogy ugyanazokat a hibákat kövessék el, mint ők.
Franciaországban a második világháború utáni újjáépítési hullámban sok lakást kellett felhúzni és gyorsan, ezért kevés figyelmet fordítottak a régebbi épületek állapotára. A nagy változás a hetvenes évek elején következett be, ebben az időben kezdődött meg az a folyamat, amely ma is meghatározza a városrészek, épületek, lakások rehabilitációjának logikáját vagyis hogy az állami és önkormányzati kényszerítő intézkedéseket kombinálni kell a pénzügyi ösztönzéssel.
Franciaországban ma jól jár az, aki öreg épületbe vagy lakásba fekteti a pénzét. Az általános forgalmi adó 19,6 százalékos, ez a rehabilitáció, az átépítés vagy a felújítás esetében 5,5 százalék. Ezért nem véletlen, hogy az építőipari kapacitások 55 százalékát kötik le a különböző típusú felújítások és csak 45 százalékát megy az új építésekre. Az állam jelentős összeggel, évi 500 millió euróval támogatja az alacsonyabb jövedelműek felújításai munkálatait.
Sokszor hivatkoznak a párizsi Marais példájára: míg korábban az egyik legelhanyagoltabb környék volt, néhány évtized alatt a legdivatosabb és leglakhatóbb negyede lett a francia fővárosnak.
Természetesen nem szabad elfelejtkezni arról sem: az állam illetve az önkormányzatok kényszeríthetik a lakókat lepusztult lakásaik és épületeik felújítására. Ha ezt nem teszik meg, akkor az állam elvégezteti a munkálatokat és kifizetteti a bérlőkkel, illetve tulajdonosokkal. Látványosan eredményes a Malraux által bevezetett rendelet, amelynek értelmében tízévente fel kell újítani az épületek homlokzatát.
Arra a kérdésre, hogy ezek az intézkedések hogyan változtatták meg a helyre hozott negyedek lakosságát, Michel Polge széttárja a kezeit és rezignáltan csak annyit mond, hogy a szépségnek ez az egyik ára… De az is igaz, hogy ismét divat Párizs belső kerületeiben lakni, míg korábban sokan elmenekültek onnan.
