Beszélgetés Zoltai Gusztávval, a MAZSIHISZ ügyvezető igazgatójával abból az alkalomból, hogy immáron húsz éve vezetője a Hitközségnek.
Ön kilenc éves korában, 1944-ben egyik pillanatról a másikra „egyedülálló, önálló felnőtté” kellett váljon. Hogy élte meg?
Úgy tartom, hogy a sorsom semmiben sem különbözik azokétól, akikkel együtt valamennyien átéltük a holokauszt borzalmait. Érdekes módon csak kevés mozzanatra emlékszem a családi viszonyokból, ellenben egy jónéhány esemény, amely a nyilasok vérgőzös, őrült tombolására emlékeztet, fényképszerű élességgel megmaradt bennem. Az emberi képzelet határát is felülmúló kegyetlenkedéseket műveltek velünk, amiről nem egy ilyen cikkben, de könyvek tucatjaiban lehetne részletesen beszámolni. Ne csodálja senki, ha a fekete egyenruhával és az árpádsávos karszalaggal sose békülünk meg. Kilenc évesen kellett megtanulnom, mi az, hetekig nem enni, pincében ülni mozdulatlanul a hidegben, és az ezzel járó érzelmi, biológiai, lelki tragédiát. Csak egy villanás: olyan szorosan ültünk egymás mellett a pincében a falnál, hogy észre sem vettem, a mellettem ülő idős bácsi már rég meghalt, de még eldőlni sem volt módja. Nem akarok erről részletesen beszélni, de a megaláztatásokat sose lehet kiheverni, elfelejteni. Elkezdtek bennünket megölni, csak nem fejezték be. Örök szégyen nekünk, és nekik is.
Édesapámat 1944. tavaszán munkaszolgálatra hurcolták, combig begipszelt lábbal bicegett el otthonról, soha többé nem láttam, csak egy fél pár cipő maradt utána. Édesanyám – és ezt utólag tudtam meg – megszenvedte, de túlélte Auschwitz borzalmait, ám néhány héttel a tábor felszabadítása után tífuszban meghalt.
Tudta-e valami pótolni az eltűnt családot? Hogy alakult az élete?
A felszabadulás után átmenetileg a megmenekült vidéki rokonokhoz kerültem, majd egy olyan zsidó gyermekotthon lakója lettem, ahol az izraeli bevándorlást készítették elő. Nagy lelkesedéssel készültem az útra, tanultam a nyelvet és a vallási előírásokat. Talán a sors keze volt, hogy végül nem kelhettem útra társaimmal. A hajót, amelyen a többiek mentek, Ciprus partjainál az angolok elsüllyesztették, és három fő kivételével mindenki odaveszett.
Olyan sok mindenen mentünk keresztül, hogy a család, mint kategória szinte el sem jutott a tudatunkig. Inkább még azon kell csodálkozni, hogy ez a korosztály, ez a nemzedék hogyan tudott emberként megmaradni, eszmélni. Elvették a gyermekkorunkat, és éltük a „Valahol Európában” kamasz fiataljainak vadóc életét. Csavarogtunk és próbáltunk megélni a magunk módján. A rokonok, gyámok igyekeztek pótolni a szeretetet, a családot. Nem ők tehettek róla, hogy ez nem sikerült.
Végül a zsidó fiú árvaházban nevelkedtem fel, ők segítettek iskoláim elvégzésében is. Mindent megkaptunk az Árvaháztól, a Hitközségtől, mindent, csak egyet nem, a szülői szeretetet, azt nem tudták pótolni.
Fiatal felnőttként sem volt könnyebb, dolgoztam textilgyárban munkásként, alkalmazottként, majd 1955-ben besoroztak katonának. A repülőgép-szerelőkhöz osztottak be, Kecskeméten voltam 1958-ig.
Az előzőek miatt is érthető talán, hogy igyekeztem minél előbb megházasodni és családot alapítani. Nagy nehézségek árán, de végül konszolidálódott az életem, és a sorsom is némileg jobb irányt vett. Dolgoztam a színházi világban, sokáig egyik vezetője voltam a Mikroszkóp Színpadnak, majd a Pesti Vigadó művészeti igazgatója lettem. Olyan kiválóságokkal dolgoztam együtt, és tanulhattam tőlük, mint Jancsó, Hernádi, Gyurkó, vagy Komlós.
A 80-as évek vége felé kerültem a Hitközséghez dolgozni. Az első nap, belépve az épületbe szembesültem tudatilag azzal, nekik köszönhetem, hogy ember lettem, felneveltek, nélkülük az utcára kerültem volna. A könnyeimmel küszködve baktattam fel a lépcsőkön, hálát éreztem és nagy-nagy örömet, hogy itt lehetek. Igyekeztem és igyekszem megszolgálni, amit kaptam. Sokan, sokfélére oktattak, de talán itt tanultam a legtöbbet.
Még esküdt ellenfelei is elismerik, hogy kiváló érzékkel lavírozik a különféle áramlatok közt. Ért az emberek nyelvén, ami ma ritkaság. Ez ösztönös? Kik voltak a tanítómesterei?
A zsidó árvaházban, ahol az alapokat kaptam inkább az ösztönök vezettek. Majd amikor az előbb is említett nagyok szárnyai alá kerültem kíméletlenül tanítottak az élet fortélyaira, ami akkor nagyon nehéznek tűnt, ma már köszönöm nekik. Természetesen nem lehet felsorolni mindenkit, aki a segítségemre volt, de a keménységet, a minden nap bizonyítani akarás kényszerét elsősorban tőlük tanultam. Ösztön és a tanulás, tapasztalás így egyesülhetett.
A hit milyen szerepet játszik az életében?
A vallásos hitet sem otthonról hoztam. Most egyik templomkörzetünknek vagyok az elnöke. Szinte minden reggel ott kezdem imádkozással a napot, este pedig nem alszom el addig, amíg a magam módján egy esti imát el nem mondok. Vallom a szellemes mondással együtt én is: nem mi tartjuk meg a szombatot, hanem a szombat tartott meg minket. Nem tudnék ezen a helyen ülni, ha nem hinnék abban, amit csinálok, és amit csinálok – én merem remélni – az Örökkévalónak tetsző dolog.
A közel húsz éves hitközségi munkássága alatt milyen eredményeket ért el?
Egyedül semmit. Egy felfelé ívelő időszakban dolgozhattam itt, de az eredményeket sohasem egyedül én értem el, az mindig csapatmunka volt. Sok mindent csináltunk, felújíttattuk Pest szinte valamennyi zsinagógáját, kultúrtermét, új iskolát építettünk, rendbehoztuk a Rabbiképzőt. Új óvoda, szociális otthon és több klub létesült ebben az időszakban. Ami a legnagyobb jótétemény, a halottakról való gondoskodás, ezért igyekeztünk elhagyott temetőinket is megóvni az enyészettől. Megpróbáljuk a lehetőségeinkhez képest visszahozni a vidéki zsidó életet is a hitélet vérkeringésébe, sajnos ez megy a legnehezebben.
Az így kialakult infrastruktúránkat kell működtetnünk egyre növekvő igények és egyre csökkenő anyagi támogatás mellett. Nem szabad elfelejteni – bár ezt megszállott kritikusaink örömmel teszik – hogy a Hitközség harcolta ki a túlélő szervezetekkel karöltve a különféle kárpótlások sorát, a Hitközség az, amely ma is felkarolja az idős, elesett embereket, és naponta több mint ezer adag meleg ételt oszt ki. Kétségtelen hiba, hogy mindazt, amit nap, mint nap teszünk, kevéssé propagáljuk. Vad kritikusainknak is azonban be kell látniuk: az nem működik, hogy az anyagi támogatást kérik szétosztani, de a működtetés, fenntartás kötelezettségét meghagyják nekünk. Örök emberi tulajdonság – és ez a zsidóknál sincs másként – hogy a tények ismeretének hiányában hálás dolognak tartják beállni a kritikusok kórusába. Ám, ha valakit gyász vagy betegség ér végül mégiscsak hozzánk kopogtat be.
Sok a kritikusa. Bírja?
A közéletben vállalt szerep az mindenkinek okoz álmatlan éjszakákat. Az ember nagyon sok ellenséget szerez, lényegesen kevesebb barátot. Én ezt még megtoldom azzal, hogy ez a zsidó közéletben hatványozottan jelentkezik. Magamban azért mosolyogtam, amikor a hőzöngők igencsak csendesen, de annál fürgébben vették fel az általunk kiharcolt kárpótlásokat, járadékot…..
Barátok? A zsidó közélet, az eredményesség teljes embert igényel, nem sok idő marad a magánéletre. A közéletben, de főleg a zsidó közéletben nem lehet olyat tenni, amivel mindenki egyetértsen. Óhatatlan, hogy az ember el ne kövessen valamilyen hibát, de furcsa módon az igaztalan támadások kevésbé bántanak, mint a jogos kritikák.
Családja, egészsége?
Felnőtt lányom és egy tizenéves fiam van, továbbá két unokám. Fiú unokám a születésnapomon azzal lepett meg, hogy elintézte az anyakönyvvezetőnél, felvette a nevemet. Nem hiszik el, de ennél nagyobb öröm nemigen érhet egy nagyszülőt.
Hála az Örökkévalónak egészséges vagyok, gyógyszermentesen élek, keveset pihenek, sokat dolgozom. Bírom.
Akkor hát alappal kívánhatunk sok sikert a pusztai vándorlás második félidejéhez, az Ígéret Földjéig.
Dr. Egri Oszkár
Megjelent a Stáció c. vallási magazin 2008. évi 1. számában.”
