Követési távolság
Vajda Barnabás (szerk.): A XX. század magyar beszédei. Agave Könyvek, Budapest, 2007. 440 oldal, 3280 Ft
Ha a recenzens kedvelné a szónokias fordulatokat, valahogy így kezdené mondandóját: íme egy kötet, barátaim, amely egyszerre szól a felemelő és rettenetes huszadik századi magyar történelemről, valamint mai közgondolkodásunk reményteli és kétségbeejtő állapotáról. Majd pár mondatban megvilágítaná, miért felemelő és miért rettenetes a huszadik századi magyar történelem, miért reményteli és miért kétségbeejtő a mai magyar közgondolkodás állapota, továbbá hogy hogyan szólhat minderről egyszerre egy múlt századi politikai beszédekből összeállított kötet. (És megpróbálná megmagyarázni, miért nevezte barátainak az olvasókat.)
Ám mivel a recenzens úgy van a szónokias fordulatokkal, mint gróf Bethlen István a szójátékokkal: „Szeretem a szójátékot, de csak azt, amely felvilágosít, fényt derít az igazságra, de nem homályosít el semmit”, így szíve szerint csupán annyit mondana, hogy A XX. század magyar beszédei címmel megjelent vaskos szöveggyűjtemény izgalmas kísérlet a politikai beszéd műfaji változatainak számbavételére. A kötet szerkesztője, Vajda Barnabás szemmel láthatóan arra törekedett, hogy a szónokló politikust (vagy politizáló civilt) minél többféle helyzetben pillanthassuk meg: választási nagygyűlésen, éles parlamenti szócsatában, illegális tömegdemonstráción, a nyilvánosság elől elzárt tanácskozáson, állami ünnepségen, sorsfordító események és döntések bejelentésekor, nemzetközi konferenciákon, politikai perek vádlottjaként; saját híveinek körében, ellenséges közegben, udvariasan csöndes, áhítattal hallgató vagy heves, zajosan tetszést és ellenszenvet nyilvánító közönség előtt. Ennek következtében a válogatás kissé esetlegesnek tűnik: jóllehet a huszadik század nagy reprezentatív politikai beszédeinek többségét megtalálhatjuk a kötetben – így természetesen nem hiányzik Tisza István 1918-as parlamenti beszéde („Ezt a háborút elvesztettük.”), Apponyi Albert védőbeszéde a párizsi béketárgyalásokon, Horthy második világháborús kiugrási nyilatkozata, Nagy Imre miniszterelnöki székfoglalója és 1956. november 4-i rádióközleménye („Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.”), Kádár több százezer ember előtt elmondott beszéde a Hősök terén 1957. május 1-jén, valamint a tulajdonképpeni Kádár-rendszer kezdetét jelentő nyilatkozata 1961-ből („Aki nincs az MSZMP ellen, az vele van.”), Tamás Gáspár Miklós beszéde 1988. március 15-én, Grósz Károly fehérterrorral riogató szónoklata, Kádár János utolsó beszéde vagy Orbán Viktor Nagy Imre újratemetésén elmondott beszéde -, az olvasóban mégis joggal merül fel a kérdés, hogy bizonyos szövegek miért kerültek bele a kötetbe, más szövegek viszont miért hiányoznak belőle.
A válogatást jellemző ihletett esetlegesség azonban tudatos szerkesztői alapelv (még ha a kötet aprólékos előszavában nem így fogalmaz is a szerkesztő): A XX. század magyar beszédei minden látszat ellenére nem a múlt század legtökéletesebb szónoki remekléseit és nem is az 1901 és 2000 közötti időszak politikatörténetileg legnagyobb hatású beszédeit kívánja csokorba gyűjteni, hanem olyan kontextust próbál teremteni, amelyben a mai politikai közbeszédet jól ismerő olvasó komolyabb segítség nélkül is eltájékozódhat. Ez az alapelv a szerkesztés minden szintjén érvényesül: a beszédekből hiányoznak azok az utalások, amelyeket ma már csak terjedelmes jegyzetapparátus használatával fejthetnénk meg (ahol viszont az olvasónak magyarázatra van szüksége, precíz és tömör lábjegyzetek formájában megkapja); a régies kifejezések sem okoznak problémát, hiszen „fordításukat” megtalálhatjuk szögletes zárójelek között a szövegbe szúrva; a beszédek helyesírását és központozását előzékenyen a mai helyesírási és tipográfiai konvenciókhoz igazította a kötet szerkesztője. Mindezen túl a beszédeket felvezető és lezáró rövid kommentárok erős értelmezési javaslatot tesznek az olvasónak. (A kommentárok ékesszólásban helyenként vetekednek a beszédekkel. „Sissy pompás bártfai szobra pedig ma is sértetlenül hallgatja a tűerdők örök suhogását”, fűzi hozzá a szerkesztő Berzeviczy Albert szoboravató beszédéhez; „Egy nyugalmazott katonatiszt, akinek örömet okoz a verbális agresszió, s akinek zsidóellenes frázisözön az orátori tógája”, mutatja be később Meskó Zoltánt, az egyik első náci típusú szélsőjobboldali párt vezetőjét az olvasónak.)
És a kötet szerkesztőjének számítása remekül bevált: a beszédek eredeti kontextusának részleges eltűnésével megszűnik, vagy legalábbis erőteljesen csökken az a történeti távolság, amelyet a szövegek és magunk között érzünk. Ennek minden előnyével és hátrányával egyetemben. A XX. század magyar beszédei oldalain a maga pőreségében tárul fel az elmúlt század magyar történelmének minden tragikus vagy kínos abszurditása (Magyarország mint király nélküli királyság a Horthy-korszakban, Szűrös Mátyás mint a harmadik Magyar Köztársaság kikiáltója stb.), a politikai önfelmentés és felelősségáthárítás jól bejáratott technikáinak rendszereken és történelmi korszakokon átívelő továbbélése (gondoljunk csak Bárdossy László utolsó szó jogán elmondott lenyűgöző beszédére, majd rögtön ezután olvassuk végig a démonaival viaskodó Kádár utolsó monológját!), vagy a politikai hazugság, képmutatás és önbecsapás szintén nem különösebben nagy formagazdagságot mutató működése. Mivel szabadságunkat nem sok minden korlátozza, szinte akadály nélkül „egymásra olvashatjuk” a beszédeket, és ha ezt tesszük, meghökkentő élményben lesz részünk. Ám nem elsősorban azért, mert bizonyos szövegek váratlanul izgalmas kapcsolatba kerülnek egymással (noha erre is van számos példa), hanem azért, mert bizonyos szövegek gyakorlatilag egyáltalán nem változtatják meg egymás jelentését: „a nagyközönség nem tudhatja, hogy mi történik, mi nem”, jelenti ki Horthy Miklós 1938-ban, „a tömegek, az emberek, a dolgozókollektívák soha nincsenek abban a helyzetben, hogy a legáltalánosabb és a legnagyobb összefüggéseket ismerjék”, teszi hozzá Kádár János harmincnégy évvel később.
Persze A XX. század magyar beszédei oldalain felemelő pillanatokban sincs hiány, és a politikai bátorság, éleslátás példái láttán, vagy egy-egy nagy szónoki teljesítménnyel találkozva az olvasó hajlamos egyetérteni Kádár János egészen más kontextusban elhangzott szavaival: „A haza ügyei rendben vannak.” Ha nem így lenne, nagyon rosszkedvűen tennénk le a kezünkből ezt a négy és félszáz oldalas kötetet, miután túljutottunk az utolsó íráson: ha ennyire világosan értjük, mit beszéltek a politikusok a múlt században, akkor a huszadik század tovább tart, mintsem gondoltuk volna.
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 05. szám
