Forrás: ÉS

Az önbecsapás kényszerei

Bibó István az úgynevezett magyar alkat újkori eltorzulásának kiindulópontjául a kiegyezést jelöli meg. Ekkor „Magyarország felelős parlamenti kormányt kapott, de azzal a feltétellel, hogy parlamentje mindenkor olyan parlamenti többséggel rendelkezzék, mely a kiegyezést magára nézve kötelezőnek fogadja el.” És rögtön föl is teszi a kérdést: „Mi történik, ha nincs ilyen többség?” A válasz közismert: „Akkor jön a dinasztia katonai ereje…” (Bibó 1994, 371.)

Márpedig egy ilyen áldemokratikus parlamentarizmus – ha a politikai szereplők tényleges demokráciaként fogadják el – a realitásérzéket előbb-utóbb menthetetlenül aláássa. Annál is inkább – tehetnők hozzá -, mert ha a dinasztiának joga van a kiegyezés elutasítóit de facto kizárni a magyar politikai közösségből, nyilván a magyar kulturális közösség (a „magyar nemzet”) is jogot formálhat arra, hogy a magyar dominanciát elutasító nemzetiségieket – kulturális nemzeteik tagjai gyanánt – a legkülönbözőbb praktikákkal kizárja a tényleges politikai küzdelmekből, azaz az állampolgári nemzetből. A képlet világos: az „ép értelem, ép ítélőerő, ép erkölcsi szenvedély, ép közösségi érzék kerül minden vonalon kisebbségbe a tényleg érvényesülők és láthatóan szereplők hamis realizmusával szemben”, ez utóbbiak ugyanis olyan értelemben hajlandóak „realisták lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak”. Amire csakis a Habsburgoktól, illetve a nemzetiségektől való, jobbára be nem vallott, de a tudat alatt folyamatosan ott munkáló félelmeik kényszeríthették őket. Márpedig, írja Bibó, „aki (…) e félelmeket elfogadta kiindulási alapnak, annak számára hibátlan logikával levezetődött az, hogy ismerje el a kiegyezésben megvalósult szerkezetet alkotmányosságnak, holott nem volt az, függetlenségnek, holott nem volt az, és a történeti Magyarország biztonságos meglétének, holott nem volt az. Klasszikus példája ez annak, hogyan nyűgözi le a politikában a félelem mechanizmusa az értelem mechanizmusát.” (Bibó 1994, 373.)

Az ideológia hazugsága pedig magának a politikai rendszernek az alapjait ássa alá. Bibó máig ható érvénnyel mondja ki a magyar elit által akkor és azóta is jobbára szőnyeg alá pöccintett igazságot, miszerint „a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni.” (uo.)

Bibó azonban azt is világosan látja, hogy az önbecsapás kényszere a kiegyezés konstrukciójának összeomlásával korántsem múlt el, sőt a társadalmi tudat és a társadalmi valóság konfliktusa az első, majd a második világháborút követő hatalomváltással nem hogy nyugvópontra nem jutott, de újabb félelmekkel is megterhelődött. Márpedig „Nem bizonyos (…), hogy egy olyan mértékben rossz beidegzettségű közösség, amilyen a mienk, a valósággal való összeütközés nagy megrázkódtatásaiból feltétlenül jó és termékeny tanulságokat formuláz meg magának.” S már 1945-ben biztos szemmel fedezi fel az épp érlelődő újabb katasztrófát: „Félő, hogy (…) végül a baloldal ki nem mondott meggyőződésévé válik, hogy az ország többsége tudatosan és határozottan jobboldali. Valahogy olyanféleképpen ahogyan a Tanácsköztársaság után az ellenforradalom huszonöt esztendeje alatt minden magyar úr szíve mélyén meg volt győződve, hogy az ország többsége kommunista, vagy ahogyan még régebben, a szabadságharc után a dinasztia meg volt győződve, hogy az ország többsége radikális kossuthista; pedig mindkét esetben számukra csakugyan ijesztő és nem vitásan valóságos, de egyoldalú és félrevezető tapasztalatok okozta optikai csalódásról volt szó. Ma is erről van szó…” (Bibó 1994, 391.)

S az utóbbi mondatot, a legmaibb mába is változtatás nélkül emelhetjük át. Továbbra is ugyanazok a kölcsönös félelmek, elfogultságok és indulatok igazgatnak bennünket, s nyűgözhetik le az értelem realizmusát.

Az alapvető paradoxon pedig, mellyel a magyar társadalom – határokon innen és túl – a rendszerváltás óta sem igazán képes szembenézni változatlanul a demokratikus szabadság fogalmával kapcsolatos. Akárcsak a kiegyezés vagy a kádári konszolidáció után, a szabadság legalapvetőbb elveit ma sem tudjuk fenntartások nélkül elfogadni. Önnön szabadságágának biztosítékát mindkét oldal csupán a másik szabadságának drasztikus korlátozásával látná elérhetőnek.

Kizárólagos igazságok

Csakhogy ennek lehetősége – mindkét részről – illúzió. A szemben álló felek nem kerekedhetnek tartósan egymás fölébe. A magyar társadalomban továbbra is olyan törekvéseknek kell együtt élniük, melyek – mai, túlfeszített formájukban – kizárják egymást. Márpedig a kényszerektől való függetlenség gyanánt definiált szabadság csak akkor érhető el, ha az egyik vagy a másik oldal maradéktalanul és örökérvényűen felülkerekedik a másikon. Amit „természetesen” mindkét fél folyton meg is kísérel. A két világháború közt a jobboldal szeretett volna örökre és visszafordíthatatlanul felszámolni minden baloldali törekvést, a második világháború után a baloldal tett kísérletet a jobboldal örökérvényű és maradéktalan felszámolására. S újabban választási ciklusról választási ciklusra alternálnak a – mind két fél bánatára demokratikus keretek közé kényszerülő – kísérletek. Mindhiába. Az ellenséges ideológiák támogatottsága ma is az ötven-ötven százalék körül mozog. Mindössze annyi történt, hogy a sikertelen „végső megoldások” emlékei mindkét oldalon állandósították a hisztérikus félelmeket és indulatokat.

Okkal. Az önmagát nemzetinek aposztrofáló jobboldal ugyanis a magyar sérelmek orvoslását továbbra is csak a szomszédos népek és a saját kisebbségek kárára képes elgondolni. Magyarán másoktól gondolkodás nélkül megtagadná azt a szabadságot, melyet önmaga számára oly önérzetesen követel. S azokat, akik ebben nem tudják követni, nemes egyszerűséggel nemzetárulóknak titulálja, azaz arra kényszeríti őket, hogy – merő önvédelemből – rárontsanak a „nemzetükre”.

A magyar szocialisták és liberálisok szintén képtelenek elfogadni, hogy bár a magyar állam szétesett, a magyar kulturális nemzet továbbra is Kárpát-medencei valóság, s annak ellenére is görcsösen ragaszkodnak az állampolgári nemzet kizárólagosságának doktrínájához, hogy a nyugati liberális politikatudomány az állampolgári és a kulturális nemzet fogalmát már jó ideje ugyanazon érem eltérő oldalainak tekinti.

Ezért aztán a baloldal önérzetesen tagadja, hogy a magyar jobboldal – jelenlegi korszerűtlen állapotában – ugyanolyan joggal igényelhetné magának a hatalmat, mint ők maguk. Amivel persze ismét csak nem áll egyedül. A jobboldal az Európai Unió politikai közösségének kulturális pluralizmusára hivatkozva viszont úgy véli, hogy a kulturális nemzet valóságát tagadó baloldal – jelenlegi korszerűtlen állapotában – jogtalanul bitorolja a nemzet fölötti hatalmat.

Az igazság természetesen ezúttal is valahol középen van. A határon túli magyarok saját államaik politikai közösségeinek és nem a magyar politikai közösségnek a tagjai. A kettős állampolgárság tehát csupán az állampolgárság fogalmának (egyébként lehetséges) fellazításával lenne rájuk is kiterjeszthető. De semmiképpen sem ez az optimális megoldás. Őket az adott államokon belül kell ugyanolyan jogoknak megilletniük, mint amilyenek ezeket az államokat az Európai Unión belül megilletik. Az Európai Unió ugyanis ma már egyetlen politikai közösséget (állampolgári nemzetet) alkot (saját parlamenttel, választásokkal, és egyre nyilvánvalóbban központi kormányzattal is), ezen az egységes politikai közösségen belül azonban az egyes kulturális közösségek (a kulturális nemzetek) továbbra is tagállamokként szerveződnek. Kérdés tehát, hogy az egyes tagállamokon belül miért ne történhetne ugyanez, vagyis az egyes tagállamok politikai közösségein belül a többségtől különböző kulturális közösségek miért ne szerveződhetnének saját politikai közösséggel rendelkező autonóm kulturális vagy akár területi egységekként?

Az elit megzavarodása

A két nézőpont közelítésére azonban Magyarországon alig történik kísérlet. (Kis János próbálkozott egy időben hasonlóval, de egyik oldalon sem aratott vele tényleges sikert. Abba is hagyta.)

Továbbra is mindkét oldal önmagát véli az egyedüli igazság kizárólagos birtokosának, s ezért önelégült gőgjében mindkettő csak a másik törvényen kívül helyezésében látja és láthatja az államot fenyegető katasztrófa elhárításának lehetőségét. Ehhez azonban mindkettőnek bizonyítania kéne, hogy a másik rejtőzködő vagy éppenséggel leplezetlen totalitárius, azaz fasiszta, illetve kommunista. S ezt többé-kevésbé explicit formában mindkét oldal nap mint nap meg is teszi. Így azonban elkerülhetetlenül éppen azokba a szélsőséges pozíciókba szorítják bele egymást, melyeknek a veszélyét fel szeretnék úgymond számolni. Bibó ennek a fejleménynek a lehetőségét már a kezdet kezdetén világosan látja: „Ha az ország nem tud kiszabadulni a félelemnek ebből a csapdájából, előbb-utóbb óhatatlanul kettészakad egy ostobán feltett alternatíva körül: a nemzeti folytonosság hívei a reakcióval, a radikális változások hívei a baloldali diktatúra ügyével kerülnek egy táborba: A kettő között elsikkad minden nyugodt és biztos reformpolitika, és újból kátyúba jut (…) a magyar demokratikus fejlődés.” (Bibó 1994, 27.)

Az elit akkori és mai megzavarodása ennek a kátyúba jutásnak a puszta tünete, mert „Nem lehet szépen, nemesen és választékosan élni sem az önelégültség és az önteltség, sem a törtetés és a támadás, sem a szorongás és a számonkéréstől való félelem, sem az önvédelem és az önigazolás állapotában… Az, hogy a meglevő elit mögött álló értékrend hitele megingott legelőször éppen az elit elfogulatlanságának a megzavarodásán lehet észrevenni.” (Bibó 1994, 11.)

Az elfogulatlanság megzavarodásának legbiztosabb jele pedig éppen az, hogy a tényleges demokrácia mindkét fél számára többé-kevésbé elfogadhatatlan, hiszen az a másik fél legitimitásának hallgatólagos elismerését jelentené. Bibót parafrazeálva: Magyarország a rendszerváltáskor demokratikus kormányzatot kapott, de ezt mindkét fél abban a kimondatlan reményben fogadta el, hogy dominanciáját a többség magára nézve elkerülhetetlenül kötelezőnek fogadja majd el. A baloldal abban a szilárd hitben, hogy a Nyugat nem fogja megengedni, hogy az úgymond nacionalista jobboldal kerüljön hatalomra, a jobb abban, hogy az ország nemzeti érzelmű többsége nem fogja megengedni, hogy továbbra is az idegenszívű baloldal uralkodjon fölötte. Hogy mi történik, ha nincsenek ilyen többségek? Akkor felfüggesztetik a demokrácia. A másik féllel szemben bármi megengedett. Nemcsak a külföldnél jelengetjük föl egymást, de a hazai közvéleménynél is. S mindkettőt megpróbáljuk az orránál fogva vezetni. A hazugságot, a csalást, bármit megengedettnek tekinthetünk, ha az a hatalom megszerzését, megtartását vagy visszaszerzését segítheti. Nem csak a rendszerváltás alapelveit rúghatjuk föl, de azt a társadalmi szerződést is, melyre az állampolgári vagy a kulturális nemzet nevében önérzetesen hivatkozunk.

A kölcsönösség perspektívája

John Rawls még úgy vélte, hogy a szerződő feleknek a nem tudás fátyla mögül kell mérlegelniük azoknak az együttélési normáknak az elfogadhatóságát, melyekben a szerződő felek valamiképpen meg fognak egyezni. A nem tudás fátyla az empátia kölcsönösségének igényét volt hivatott metaforikusan megjeleníteni. Az empátiát a magyar politikai közösség szekértáborai azonban mindinkább és kölcsönösen belső árulás gyanánt utasítják el. Egyik fél sem hajlandó belegondolni, hogyan érezné magát, ha holnap a fasizmus vagy a kommunizmus valamelyik mártírjának az unokájaként kéne ébrednie. Márpedig az ország egyik fele a kommunizmus, másik a fasizmus mártírjainak emlékét hurcolja magával. Csak az a társadalmi szerződés lehetne kölcsönösen elfogadható, mely – a józan és hisztériamentes önvizsgálat nyomán – mindkét állapotot elviselhetővé tehetné. Az empátia kölcsönös elutasításának körülményei közt – természetszerűen – egyik fél sem érezheti magát biztonságban. Mindkettőnek úgy kell éreznie, hogy ellenfelei a szabadságára törnek. Emberi méltóságában emlékeiben és vágyaiban akarják megalázni, sőt meggyalázni.

S ha méltányosságigényét kizárólag a szabadság negatív fogalmára alapozza, valóban így is kell éreznie, ez esetben ugyanis csak akkor lehet érzéseiben, vélekedéseiben, vágyaiban valóban szabad, ha a másik fél törekvéseitől, érzelmeitől, értékeitől maximálisan függetlenítheti magát. Ami nyilván csak akkor lehetséges, ha szabadságát a másik fél fölött gyakorolt legitim erőszakra alapozhatja. Jogosult kényszerintézkedések azonban csupán a hatalom birtokában alkalmazhatók. A hatalom megszerzésének és tartós birtoklásának ezért az adott körülmények közt élet és halál kérdésévé kell válnia. A vágyak és a tényleges lehetőségek közti szakadék áthidalására pedig egyénnek és közösségnek egyetlen eszköze van: az érzelem. Az utóbbinak pedig a szakadék elmélyülésével arányosan szenvedélyé, az ellenfél iránti elvakult gyűlöletté, illetve a mieink iránti kritikátlan rajongássá kell fajulnia.

Azt a negatív szabadságfogalmat, melyre ezek az attitűdök épülnek, az utóbbi évtizedekben sokan és súlyos érvekkel kérdőjelezték meg. Elegendő, ha csupán Alain Renaut Az individuum kora (Renaut 1989) vagy Charles Taylor Negatív szabadság? Az újkori individualizmus kritikájához (Taylor 1985) című műveire utalok. Mindketten joggal figyelmeztetnek arra, hogy a korlátoktól való függetlenségre alapozott szabadság látszatszabadság, mely az önmegvalósítás közösségi alapjaitól elzárt egyént a tilalmakkal dacoló szabadosság jegyében olyan szenvedélyeknek szolgáltathatja ki, melyek sokszor csak a legiszonyatosabb rabság fogalmaiban írhatóak le (lásd: terrorizmus, szervezett bűnözés, kábítószerezés). A valódi szabadság nem alapulhat pusztán a kötöttségek tagadásán. Nem akkor vagyok igazán szabad, ha mindentől és mindenkitől függetleníthetem magam, hanem akkor, ha azoktól a racionálisan megalapozható erkölcsi alapelvektől, együttélési normáktól, jogszabályoktól függök, melyeket – embertársaimmal közösen! – magam hoztam létre, s melyek önnön korlátaimtól is eloldhatnak. Ezeket az alapelveket észérvekre alapozva természetesen a továbbiakban is felülvizsgálhatóknak kell tekintenem.

A szabadságnak ez a pozitív változata jelenik meg az autonómia fogalmában. A voltaképpeni – azaz a szélsőségesen individualista, illetve a szélsőségesen kollektivista teóriák által még el nem torzított – autonómia ugyanis azzal veszi kezdetét, hogy a közösség tagjai maguk alkotják meg azokat a kötöttségeket, melyek tiszteletben tartására szabadságuk alapozható. A Rawls-féle hipotetikus szerződésnek sem a függetlenség-, hanem az értelmes függés gyanánt felfogott szabadság az alapja. A szerződő felek olyan – jelentős részben önkorlátozó – szabályokban egyeznek meg, melyek a társadalmi hierarchiában elfoglalt későbbi helyezettől függetlenül mindenki számára garantálhatják a tényleges szabadságot. Igaz, az egyénnek, akkor ha úgy érzi, hogy a korlátozás indokolatlan, elvileg joga van visszautasítani nemcsak a kötelezettséget, de a tilalmat is. Roger Scruton úgy is véli, hogy „A szerződés vétójogot teremt, ha az egyik megállapodó fél nem tudja elfogadni a feltételeket, a szerződés semmissé válik (…), ezért az államot a folyamatos éberség állapotában kell működtetni, nehogy elveszítse az állampolgár egyetértését és a vele való rendelkezés jogát.” (Scruton 2005, 17.) Azaz: az autonómia intézményes feltételeinek hiányában az egyén aligha volna képes valóban szabadon cselekedni. A valóságos autonómia azonban – a szubszidiaritás elvének következetes alkalmazásával – a demokratikusnak álcázható többségi terror lehetőségét is kizárja.

Az autonómia esélye

Bibó számára ezek a megszorítások annak ellenére is evidenciáknak számítanak, hogy szövegeiben a fasiszták által súlyosan diszkreditált kulturális nemzet fogalom már elő sem fordulhat, a negatív szabadság fogalmát pedig maga is mérvadónak tekinti. A pozitív szabadság tárgyalása során a szerződés fogalmára is hivatkozik. (Bibó 1986, 52.) Igaz, az autonómia-fogalmat az itt használtnál korlátozottabban értelmezi, de konkrét helyzetelemzései során (főként az elit szerepéről szólva) a „pozitív, megegyezéses szabadság” gyanánt értelmezett autonómia tartalmi vonatkozásai is meghatározó szerephez jutnak.

A magyar politikára azonban ezek a bibói kezdemények nem sok hatással voltak. Az autonómia és az ezzel szorosan összefüggő közösségi jogok igényét az individualista illetve kollektivista szabadságfelfogás dominanciája háttérbe szorította. A kölcsönös empátiára alapozott egyezkedések helyett mindkét fél az egymástól, illetve a társadalmi szervezet egészétől való függetlenedés igényét tette meg a békés egymás mellett élés alapjává. Így aztán a társadalmi rendszer reformja helyett az államhatalom megszerzése vált mindkét fél rögeszméjévé. Megkezdődött a kulturális intézmények szeparációja, az egymással szemben álló kulturális közösségek, ellentétes, sőt ellenséges író- és újságíró szövetségeket, kiadókat, könyv- és lapterjesztő hálózatokat, alapítványokat etc. hoztak létre. Minden egyéb szempont – igazságosság, erkölcs, tudományos lelkiismeret – az erőteljesen átpolitizált „kulturális hovatartozásnak” rendelődött alá. A hatalomra támasztott igény ilyen körülmények közt pedig csakis kizárólagos lehetett. S ezzel az a társadalmi szerződés, melyre a magyar társadalmi rendszer önnön legitimitását alapozhatta volna, gyakorlatilag semmissé vált. A szemben álló felek ma már nem csak egymás hatalmi igényeit utasítják el, de – önérzetesen vallott vétójogukra alapozva – a másik autonómiáját is. Mintha a múlt század közepe óta mi sem történt volna. Bibó akkori szavai mai is változatlanul érvényesek: „A magyarság mai vezetőrétege is (…) arra hivatkozhat, hogy mindazok a többi régetek, melyeknek eszükbe juthat a vezetés átadását követelni, konkrét történelmi alkalmakkor bebizonyították erre való képtelenségüket. Ez azonban nem ment fel sem a lelkiismeretvizsgálat, sem a hamis önelégültség feladása, sem a tarthatatlan igények felszámolása alól, mert a társadalmi értékvilág regenerálása százszorta fontosabb a „hatalom átadásá”-nál.” (Bibó 1994, 20.)

A mai magyar politika is ritkán hajlandó tudatosítani, hogy a társadalmi rendszert nem az államhatalom kényszerintézményei, az igazságszolgáltatás, a rendőrség, a hadsereg és közvetve a törvényhozás tartják működésben, hanem az az értékvilág, mely csakis valamiféle egyezség, konszenzus, egyetértés alapján jöhet létre. Az értékvilág pedig sem a média fölötti befolyás kiterjesztésével, sem egyéb manipulatív technikákkal nem stabilizálható tartósan, az eredmény csakis a – hosszabb távon senki által nem uralható – alkufolyamatok spontaneitása állíthatja be. Ahogyan azt Bibó is vélte, csakis a közjóra vonatkozó minimál-konszenzus az, amire egy egészséges ösztönű politikai közösség felépíthető. Magyarországon azonban a jobb- és a baloldal – kétségtelenül intelligens – politikusai folyton túljárnak önmaguk eszén.

Ebben sem különböznek!

Bibó a demokratikus fejlődés perspektívájából még amellett érvel, hogy a magyar társadalomnak a szovjet megszállást felszabadulásként kell elfogadnia. Ma már az is nyilvánvaló, hogy ez a felszabadulás egy újabb leigázás nyitánya is volt. Az az abszurd törekvés, hogy továbbra is csak az egyiknek vagy csak a másiknak állítsuk be, nem egyéb mint a valóság meghamisításának agresszív igénye. Biztos jele tehát annak, hogy a magyar alkat az elmúlt félszáz esztendőben csak tovább torzult. A terminus tudományos relevanciája természetesen vitatható, de ha a magyar társadalom egészére kiterjedő történetileg determinált közösségi reagálás-módként értelmezzük, ahogyan Bibó is tette, továbbra is használhatónak bizonyulhat.

De továbbra is egyet kell értenünk Bibóval: „Alkati vonások, nemzeti jellegzetességek tudatosítása helyett sokkal fontosabb azt tudatosítani, hogy mi mindent csinálhat egy közösségből a valóság helyes érzékelése, a tehetetlenség, a hazugság és félelmek zárt köréből való kitörés, feladatok vállalása, értük való helytállás, közös erőfeszítés és közösségi teljesítmény.” (Bibó 1994, 396.)

Vagy – s ezt már én teszem hozzá – megfordítva: mi mindent csinálhat belőlünk mindezek elvakult és kétségbeesett elutasítása.

Hivatkozások:

Bibó István: Demokratikus Magyarország. Válogatás Bibó István tanulmányaiból, Magvető, Budapest, 1994

Bibó István: Válogatott tanulmányok, 1935-1944, I. kötet, Magvető, Budapest 1986

Renaut, Alain: L”ere de l”individu, Gallimard, Paris, 1989

Scruton, Roger: A nemzetek szükségességéről. Két tanulmány, Helikon, Budapest, 2005

Taylor, Charles: Philosophical Papers, Cambridge University Press, Cambridge, 1985

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 04. szám