Forrás: ÉS

Herendi

A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságához meghívó levél érkezett Tel-Avivból. Miszerint ekkor és ekkor kongresszust tart az Izraeli Kommunista Párt, és Smuél Mikunisz elvtárs első titkár tisztelettel meghívja a magyar testvérpárt küldöttségét a nagy és történelmi jelentőségű eseményre.

A hasonló invitációkat elsőként a Külügyi Osztály véleményezte, aztán a pontosítás a titkársághoz került, s csak azt követte a Politikai Bizottság álláspontja. A végső döntés Kádár Jánost illette. De csakis azért, mert a levelet neki címezték.

Az izraeli KP kizárólag azért foglalt el a magyar pártprotokollban magasabb besorolást, mert a háttérben mégiscsak ott állt az örökösen fenyegető arab-izraeli háború, illetve ennél fogva a szocialista tömb katonai segítsége. Akadt még egy szempont, amelyre gondolni kellett: az ottani párt tagságának túlnyomó többsége nem zsidó, hanem palesztin-arab.

A Politikai Bizottságban kis vita folyt arról: ki adja át személyesen a magyar vezetők jókívánságait, s ki mondja el az üdvözlő szavakat? Túlságosan befolyásos személyiség ne legyen, emlékezetes múltú pártember még kevésbé, vagyis megteszi mondjuk egy kisebb megye első titkára, esetleg valamelyik nagyváros pártpolitikai vezetője. Persze a KB tagjai közül jelölhetnének valamely társadalmi szervezet élén álló elvtársat. Kádár elvtárs váratlan ötlete azonban új irányt szabott a gondolkodásnak: volt szociáldemokrata ismertesse Izraelben az MSZMP politikáját. Akkoriban ebben az országban háromszázezer magyar anyanyelvű zsidó élt, ez nyilván kedvező hatást gyakorol az ottani közvéleményre, akik ebből is látnák, hogy a magyar politika nem merev, lazább elveket vall, s ez távlatilag akár előnyös is lehet Magyarország számára.

Tehát nagy nevek szóba sem jöhettek. Valaki ekkor említette Burák Vilmost, az Országos Műszer- és Gépipari Egyesülés miniszterhelyettesi rangú elnökét, a Központi Bizottság tagját. Hadifogságból hazajövet, a fiatal szocdemet valaha Szakasits Árpád karolta fel, Marosán György is segítette, de mert szovjet katonaként fejezte be a háborút, 1956-ban pontosan tudta, hol a helye, rögtön Kádár mellé állt.

– Remek! – mondták a magas elvtársak egyhangúlag. – Utazzon Burák elvtárs!

És utazott. A szakapparátus felkészítette. Megkapta az összefoglaló anyagot Izraelről, az állam külpolitikájáról, az arab helyzetről, a speciális adatokat Mikuniszról, továbbá az IKP kisebb rangú vezetőiről, a szállodáról, ahol lakni fog, a kongresszus programjáról és az épületről, ahol a tanácskozás folyik majd, s átvette a szépen becsomagolt ajándékokat. A legszebb és egyben a legnagyobb doboz a párt vezetőjének szólt: egy herendi kávéskészlet. Ebből a „nagy” változatot vitte, a tizenkét személyest, gondolva a Közel-Kelet ismert kávékultuszára. A csipkés porcelán értékét a kecses forma, a pompás színek és díszítések csak fokozták.

Burák elvtárs, tekintve, hogy tudott németül és oroszul, a költségek kímélése okán egyedül utazott, rábízva őt a fogadók kedvességére, előzékenységére. Ebben semmi hiba nem akadt: a párt által fogadott taxit a kísérő elvtárs egy családias hangulatú tengerparti szállodához vezényelte.

Úgy adódott, hogy az érkezés napján már meg is nyitották a kongresszust. Mikunisz elvtárs beszámolója után Burák Vilmos valamiért az elsők között kapott szót. Átadta a magyar párt és személy szerint Kádár János üdvözletét; biztosította a megjelenteket a magyar nép szolidaritásáról és a politikai nézetazonosságról. A közös vacsora – hivatkozva az IKP anyagi helyzetére – elmaradt, s a küldötteket igen szerényen vendégelték meg.

A mértékletességnek Burák Vilmos kifejezetten örült. Ugyanis nagy turisztikai tervei voltak. Késő éjszakáig kószált a városban, élvezte a légkört, próbálta elolvasni az üzletek héber betűs címtábláit (gyerekkorában egy öreg rabbinál tanult), hallgatta az ivrit nyelv dallamát. Meglepve tapasztalta, hogy szívén a történelmi változások, a politikai elkötelezettség mit sem torzított, legföljebb annak nyugodt dobbanását zavarta olykor.

Korán ébredt. Úgy tervezte: elmegy ugyan a kongresszusra, meghallgatja a szovjet küldöttség felszólalását, de ezt követően folytatja a sétát: ismerkedik az izraeli valósággal.

Erre azonban nem került sor. A szálló éttermében, a reggelinél ugyanis olyasmi történt, ami megváltoztatta a programját.

A pincér közölte vele, hogy az asztaloknál még egy magyar helyet foglal ám, az a csinos szőke hölgy, ott, ni! Ilyen közvetlenség, pletykás bizalmaskodás egyetlen nyugat-európai hotelben nem fordulhatna elő, sőt otthon is elképzelhetetlen. De itt Izraelben vagyunk, ahol zsidó vircsaft a módi, mindenki mindent tud, sőt jobban tud, és azt azon nyomban el is mondják egymásnak. Mert a pincér azt sem hallgatta el, hogy az illető vendég amerikai ugyan, de ő az 1930-as évek közepének nemzetközi szépségversenyén az első helyezett volt, s eredetileg nemcsak magyar, hanem zsidó is. Sőt, a nácizmust is éppen ezért élhette túl, mert egy hollywoodi filmszerződés miatt Amerikában maradt.

Burák elvtárs gyorsan számolt. Ha a világszépe – vagy mondjuk inkább névelő nélkül és nagy kezdőbetűvel – a harmincas évek közepén 18-20 éves volt, legfeljebb 21, na jó, rossz esetben 22, akkor most nagyjából ötvenöt éves lehet. Ebből számítsuk le a nyugalmas amerikai életet, a kozmetikát, a kaliforniai vagy a floridai napot, a rafinált jólétet, a tornát, s a rendszeres karbantartást és masszázst, mindenesetre a híres hölgy ma is kívánatos, ragyogó asszony. Ő ugyan jóval fiatalabb nála, de ez – kedvező körülmények között – csak javíthatja hódító helyzetét.

Felállt hát, és Világszépe asztalához lépett. Magyarul kért engedelmet, hogy leülhessen – amit megkapott -, sőt arra is: a reggeli további részét együtt fogyasszák el.

Ne húzzuk a mesét: ettől a perctől szóba sem jöhetett többé az izraeli pártkongresszus igen fontos és történelmi horderejű programja, a szovjet küldött beszédének meghallgatása. Sőt, mi több, a délelőtti közös tengerparti séta utáni koktél elfogyasztása idejére – a szálló hangulatos, diszkrét különtermébe – Burák elvtárs Világszépének lehozta szobájából a herendi kávéskészlet szépen agyusztált csomagját, s azt át is adta, megfelelő szavak kíséretében. Persze nem tett említést sem a küldő Kádár Jánosról, sem a címzett Smuél Mikuniszról.

A délutáni teánál találkoztak újra, de már Világszépe szobájában. És két dologban együtt gyönyörködtek. A kicsomagolt herendiben – tényleg méltó ajándéknak tűnt fel -, s a tengerben, amely szép volt és végtelen. A tekintet innen – kis túlzással – csak Spanyolországnál ért partot, a Mediterráneum másik térfelén.

Vétek volna, ha kertelnénk: Burák elvtárs nem az IKP által lefoglalt szobájában töltötte az éjszakát.

Az izraeli sajtóban különös gyakorlat él. Csak egy új és kis ország talál ki ilyesmit, erősítve létét, identitását. A távirati iroda és nyomában a napilapok rendre közlik (legalábbis akkor még közölték), méghozzá országok szerinti csoportosításban, hogy ki tölti hivatalos vagy magánidejét a Szentföldön. Magyarország nem tartozott a sűrűn emlegetett államok sorába, hiszen a tömbpolitika magas és vastag válaszfalat húzott mindenféle kapcsolat közé. Így amikor feltűnt a telexen Magyarország neve, arra az ottani magyar nyelvű sajtó felfigyelt. Ennek oka: az időben több magyar nyelvű újság jelent meg Izraelben, köztük az Új Kelet c. napilap.

Burák neve felkeltette a riporterek egyikének kíváncsiságát, s kiszállt a helyszínre. Nem kellett sokat kérdezősködnie, hogy megtudja a „szkupot”: Világszépe – a híres amerikai állampolgár – ismeretséget kötött az IKP-kongresszus magyar delegátusával, ami szép jele az olvadásnak, a detantnak, a népek testvéri barátságának.

Nem volt a közlésben egyetlen intim, netán rosszízű utalás. A herendiről szó sem esett, miként a tenger közös csodálatáról sem. A tudósítás – „két békét akaró magyar ajkú híresség találkozása Izraelben” – viszont megjelent. Amitől Burák elvtárs nem tudott aludni. Reszkető lábakkal szállt le a Rómából érkező repülőről, s az első dolga volt besietni a Pártközpontba.

Először a Külügyi Osztályon tett vallomást, majd az osztályvezető elvtárs tanácsára bejelentkezett Kádár elvtárshoz is.

Kádár János összeszűkült, hideg tekintettel nézte „szocdem” kliensét; az első titkár táskás, enyhén könnyező szeme semmi jót nem ígért. Burák Vilmos – ismerve az „öreg” túl puritán nézeteit ilyen erkölcsi kérdésekben – zavartan, dadogva bevallotta, bizony nagy hatást tett rá Világszépe, aki mellesleg baloldali érzelmű híresség, amit az is mutat: meghívás esetén szívesen eljönne Magyarországra. Ami bizonyára kedvező visszhangot váltana ki az Egyesült Államokban, hiszen őt azért számon tartják, vagyis nem feledték el a média alakítói. A herendiről nem szólt, ellenben a kongresszus hanyagolását és az ágyat – mégha utalásszerűen is – bevallotta.

Az első titkár hosszan, elég hosszan hallgatott. Aztán ezt mondta:

– Arra a szépségversenyre én is emlékszem. A győztest hintó vitte végig az Andrássy úton, és zenekar kísérte. Valóban szép nő volt.

Ezzel a látogatás befejeződött. Burák elvtársat nem váltották le, nem kapott pártfegyelmit, sőt, mintha megerősödött volna. Mert ősszel, egyesülete vezetőjeként, Moszkvába utazott, és a magyar küldöttség tagjaként ő is aláírta azt a hosszú távú megállapodást, amelynek értelmében évi hatezer (nem tévedés: hatezer) Ikarus autóbusz indult exportútra a Szovjetunióba.

Világszépe azonban nem látogatott el Budapestre. Nem volt cég, szerv, amely meghívta volna. Burák Vilmos ennek tulajdonképpen örült.

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 03. szám