Forrás: Heti Válasz

Az elmúlt év parlamenti iszapbirkózása a kormányfő „diadalával” ért véget, a koalíció elfogadta az egészségbiztosítási törvényt.

A választók jelentős része értetlenül állt a fejlemények előtt, hiszen országos tiltakozás, baloldali kritika, szakmai aggodalmak és szocialista módosító indítványok sora jelezte, hogy baj van a törvénnyel. A fogadkozások ellenére egyetlen szociálliberális ellenszavazat sem utalt a problémákra. Gyurcsány győzelme azonban pirruszi: olyan léket ütött a kormányzat hajóján, amelyet már nem lehet betömni. A baloldal ezzel pecsételte meg a sorsát, most veszítette el a következő parlamenti választásokat.

A gyurcsányizmus lényege a baloldali szavazótábor és értelmiségi holdudvar „antiviktoriánus” érzelmeit meglovagoló, felvilágosult abszolutista identitásra épülő, diktatórikus hatalomgyakorlási modell. Érzelmi forrása a 2006-os választási kampány és a miniszterelnök-jelölti vitában aratott győzelem, hatalmi bázisa a parlamenti többség és a megerősített kancellári típusú kormányzati modell. Nemzetközi legitimációját a blairi új munkáspárti filozófiából és kommunikációs forradalomból eredezteti. Szakpolitikai hátterét a baloldali „Progresszív Politika” nemzetközi hálózata és a hazai balliberális értelmiségi és kutatói bázis adja.

A miniszterelnök első generációs értelmiségiként egyszerre értékeli túl és becsüli le az értelmiség szerepét. A milliárdosimázs ellensúlyozására kitüntetett szerepet szán a kiválasztott értelmiségiekkel történő találkozásoknak, vitáknak. Nem fukarkodott a kormányzati megrendelésekkel, pozíciók, kitüntetések osztogatásával, ám cserébe lojalitást és médiatámogatást várt. Az MSZP elfoglalására, „felvásárlására” Gyurcsánynak kevés ereje jutott, de az elnöki posztot szinte ellenállás nélkül sikerült megszereznie. A nélkülözhetetlenség érzését pedig a kormányfői újraelosztó hatalom érvényesítésével és a balliberális értelmiségi véleményvezérek támogatásával sikerült fenntartania. Olyan politikai és gazdasági tőkét, szervezeti kapacitást – benne a titkosszolgálatok feletti kontrollt – halmozott fel, amely hihetővé tette a tézist, hogy nincs rajta kívül senki, akinek esélye lenne Orbán Viktor újbóli legyőzésére.

A gyurcsányizmus tartozékává vált a nacionalista és az antiszemita kártya kijátszása is. Amint a kormányzati hibák, korrupciós ügyek miatt a baloldal elégedetlensége kritikus szintet ért el, a megbomlott egység és a töredező identitás visszaállítására előhúzták az antiszemita vérvádat Orbán ellen. A gyurcsányizmus abszolutizálja a kommunikációt, lenézi a „szakmázást”, a szakpolitikai alternatívák végiggondolását, a társadalmi hatások feltérképezését. A kormányzás látszatának fenntartása fontosabb, mint a döntések előkészítése és végrehajthatósága. A gyurcsányi döntéshozatal három fő megfontolásra épül: eladható-e a médiának, szolgálja-e a koalíció fennmaradást és Orbán legyőzését.

A mostani azért lesz a gyurcsányizmus hanyatlásának éve, mert a kormányfő felélte politikai tőkéjét. Megbomlott a mögötte lévő média és értelmiségi szolidaritás egysége, a kormányzati döntések által okozott feszültségek felülírják az „antiviktoriánus” ellenérzéseket. A gazdasági növekedés visszaesése, a privatizálható vagyontárgyak szűkössége, a konvergenciaprogram kényszerpályája, az EU-s források korlátozott felhasználhatósága behatárolja a mozgásteret. A felgyorsult infláció, különösen annak a nyugdíjas korosztályokat érintő hatásai, az egészségügyi döntések miatti kaotikus állapotok egyre szélesebb csoportok ellenérzését váltják ki. Az elégedetlenség eléri a szocialista szavazóbázis kemény magját is, ami miatt az MSZP népszerűségi mutatói a történelmi mélyponton fognak stabilizálódni.

A miniszterelnök az elmúlt húsz hónapban négyszer állította kényszerválasztás elé támogatóit: őszödi beszédében, az önkormányzati választások utáni bizalmi szavazáson, a pártelnökválasztás alkalmával és az egészségbiztosítási törvény megszavazásakor. Kényszerszolidaritások sorozatára nem lehet sikeres kormányzást építeni, s a felmérések is azt jelzik, hogy a kormányfő iránti bizalom megrendült, annak újjáépítése a társadalom túlnyomó többségében reménytelen vállalkozás, az elkötelezett baloldal kitartása pedig csak a csúfos kudarc elkerülésére lehet elegendő. Az év másik nagy kérdése, hogy milyen eredménnyel és politikai következményekkel fog járni az ellenzék által meghirdetett népszavazás. Orbán Viktor jól látható törekvése, hogy a rendszerváltoztatást befolyásoló négyigenes népszavazás szerepébe emelje a tandíjról, a vizitdíjról és a kórházi napidíjról szóló referendumot. A számítás eddig bevált, a népszavazási ügyek jelentőségét az egészségbiztosítási törvény megnövelte. Messze többről van szó, mint néhány szakpolitikai kérdés kezeléséről és azok költségvetésre gyakorolt hatásáról. A tét a gyurcsányizmus mint hatalomgyakorlási modell megbuktatása. Mint ahogy 1989-ben sem a Munkásőrség és pártszervezetek munkahelyekről történő kitiltása volt az igazi kérdés, hanem Pozsgay Imre államfővé választásának megakadályozása és az SZDSZ országos hálózatának beüzemelése. Az idei népszavazás is jelképes lehet, a tiltakozó választói magatartás tömegessé válása végletesen meggyöngítheti a kormányfőt. Gyurcsány olyan „béna kacsává” válhat, aki nem lesz képes érvényt szerezni a kormányzati akaratnak, és, hasonlatosan a leköszönő vagy bukott amerikai elnökökhöz, rontja pártjának esélyeit a következő választásokon, ezért jobb távolságot tartani tőle.

A népszavazáson az igenek elsöprő többsége szakítást jelenthet a Gyurcsány által képviselt hatalomgyakorlási modellel és a tévhittel, hogy az Orbán-veszélyre való hivatkozás helyettesítheti a tisztességes kormányzást. A gyurcsányizmusról kiállított népszavazási bizonyítvány azonban nem feltétlenül vezet kormányváltáshoz, de miniszterelnök-cserét eredményezhet. Az esetleges választói kritika felkínálja a lehetőséget az MSZP-nek a váltásra, ami a kormányzati politika módosítását is maga után kellene hogy vonja.

A népszavazás sikere az új egészségbiztosítási modell kudarcát is jelentené, ennek alapján viszont oly léptékű váltásra lenne szükség, amelyet a jelenlegi vezetésű SZDSZ nem tudna teljes arculatvesztés nélkül támogatni. Tehát a Gyurcsány menesztésével járó fordulat a koalíció felbomlását is eredményezné, ez pedig valószínűleg rendkívüli választásokat tenne szükségessé. A kisebbségi kormányzás és a nagykoalíció ma elképzelhetetlen, és annak is kicsi a valószínűsége, hogy az MDF váltaná az SZDSZ-t a kormányban.

Nem zárható ki az sem, hogy a népszavazási tiltakozás ellenére folytatódik a gyurcsányizmus agóniája. Gyurcsány Ferenc nagy politikai harcos, amíg szemernyi esélyt lát a túlélésre, küzdeni fog. Kívülről megbuktatni szinte lehetetlen, parlamenti és pártbeli támogatottságát azonban meg lehet roppantani – a döntés a szocialisták és a liberálisok kezében van. Éppen ezért bumeránghatásként is működhet az ellenzék azon törekvése, hogy Gyurcsány Ferencet összenyomja a koalíciós frakciókkal és az MSZP-vel. Az erkölcsi karanténra, a 72 órás ultimátumra, a sztrájkkal való fenyegetettségre és a népszavazásra épülő stratégia azzal számol, hogy a kormányfő olyan teherként nehezedik majd az MSZP-re, amely alatt a párt összeroppan. Vagyis bekövetkezhet a lengyel szindróma: súlyos vereséget szenvedhet a gazdasági kudarcokba és korrupcióba süllyedt baloldal. Ez a stratégia azzal számol, hogy minél tovább marad a helyén Gyurcsány Ferenc, annál nagyobb lesz a baloldal bukása, a helyzet pedig csak rendkívüli választással lesz orvosolható. Mindez megköveteli a jobboldal egységét, mert csak így ellensúlyozható a baloldal gazdasági, szervezeti, média- és beágyzottsági erőfölénye. Amíg ez a fölény létezik, addig a jobboldali egység is követelmény – hangzik az „Orbán-doktrína”. Eszerint nem csupán a népszavazást kell felfogni előrehozott választásként, hanem a parlamenti választást is le kell egyszerűsíteni kormányellenes népszavazássá. Az így elért eredmény teremthet a jobboldal számára felhatalmazást a „több mint kormányváltás, de kevesebb mint rendszerváltás” 2002-ben megszakadt programjának végigvitelére.

A gigászok árnyékában a kis parlamenti pártok folyamatos helyezkedéssel próbálják pozícióikat fenntartani. Az SZDSZ azonban a legkülönfélébb manőverekkel sem tudta elkerülni a népszerűségi lejtőt. A kompromisszumokkal és ellentmondásokkal tűzdelt egészségbiztosítási törvény elfogadása legfeljebb időleges nyugalmat adhat a pártvezetésnek, de hosszabb távon olaj a tűzre. Komolyan felvetődhet a népszavazási eredmények értékelése során az SZDSZ megújítása, Fodor Gábor elnökké választása és az alapító nemzedék bekapcsolása a párt újraélesztésébe. Az SZDSZ rég elvesztette a rendszerváltoztatás során felhalmozott erkölcsi tőkéjét, folyamatosan szembekerül az alapértékeivel, a választók többsége szemében hatalmi szatellitpárttá vált, a koalíciós konfliktusok pedig a szocialisták jelentős csoportjainak körében végletesen elmérgesítették a liberálisokkal való viszonyt. Sokan vélekednek úgy a baloldalon, hogy az SZDSZ agresszivitása okozta a szocialisták mélyrepülését. Világossá vált, hogy az SZDSZ parlamenti bejutását nem lehet pusztán az „antiviktoriánus” szavazókra építeni és a szocialistákkal való hatalmi alkukban valóra váltani. 2008-ban eldől, hogy a párt kiiratkozik-e a fajsúlyos politikai tényezők sorából, vagy képes-e megújulni.

Az MDF két nagy pártot ostorozó stratégiája arra elég volt, hogy hihetővé tegye a parlamentbe kerülést a következő választásokon, de nem tudta bővíteni a szevezet támogatói körét. A normális Magyarország vágyálma nem érlelődött programmá, elmaradt a nemzedékváltás, és késik a szakmai-értelmiségi integráció bővítése. A hagyomány és modernitás, az állam és piac, a globalizáció és nemzet kérdéseire az MDF még nem talált olyan választ, amely felkeltette volna az ideológiai küzdelmekbe belefáradt választók érdeklődését. Helyzete ugyanakkor ígéretesebb, mint az SZDSZ-é, mert egy módosuló ellenzéki stratégiában szerepe lehet a kormányváltást kívánó, a Fidesszel nem rokonszenvező szavazók begyűjtésében.

Stumpf István, itthon@hetivalasz.hu

8. évfolyam 1-2. szám, 2008.01.10