A szűnni nem akaró válság körülményei között, az elvileg hibás, gyakorlatilag rendetlen és ügyetlen politikát folytató, ráadásul balszerencsés kormányt ma az összlakosság 10 százaléka támogatja. Ha ezen a héten lennének az országgyűlési választások, a jelenlegi ellenzék több mint kétharmados, tehát alkotmányozó többséghez jutna. A kormánypártok nem egyszerűen népszerűtlenek, hanem általános gyűlöletnek örvendenek. Ha örvendenek.
Ezért nem érthetetlen, hogy a közvélemény érdeklődése az alternatívát (a parlamenti váltógazdálkodás logikája szerint) megjelenítő jobboldal felé fordul. A hatalom közelében a Fidesz-KDNP megengedheti magának, hogy ejtse szélsőjobboldali szövetségeseit, szívességeket tegyen a nyugati hatalmaknak, közeledjék a kormánypártok retorikájához, miközben szüntelen ostrom alatt tartja őket. Minél kisebb a tartalmi különbség a jobboldali pártvezetőség és a kormánypártok között, annál ádázabb és gyilkosabb a küzdelem. (Ezekről a kérdésekről írtam korábban: T. G. M.: „Harc és egyetértés”, Népszabadság, 2007. szeptember 29., T. G. M.: „A liberális Orbán kurta föltámadása”, Népszabadság, 2007. október 30.)
Én személyesen mind a kormánykoalíció, mind a jobboldali ellenzék politikáját határozottan ellenzem honfitársaim többségével együtt – ám az „egyik se” politikai érzésének bárha van politikai, de nincs hatalmi következménye (a kettő nem azonos). A mostani helyzetben – hacsak új erők meg nem jelennek: némelyek szeretnék, de ez egyelőre szófia beszéd – ha a kormány bukik, akkor a nemzeti-konzervatív jobboldal kerül hatalomra, leváltva a ma kormányon lévő neoliberális jobboldalt. Így hát logikus, hogy sokan érdeklődéssel figyelik: a jobboldali vezetőség újabban Amerika- és tőkebarát, óvatosan antifasiszta és erőszakellenes (tehát a kormánypártokéira föltűnően hasonlító) szónoklatai és dokumentumai mögött hogyan folydogál a jobboldal élete, mit írnak a jobboldali lapok, mit mondanak a jobboldali rádióállomások.
Itt két jelenséget kell elkülöníteni.
Többször volt alkalmam megemlékezni róla, hogy a múlt század végén összeroppant liberális szellemi hegemónia helyét ugyan egyértelműen semmi más nem foglalja el, de az új konzervatív értelmiség a kilencszázkilencvenes évek legvégétől kezdve rendkívül magas színvonalú szellemi termékeket állít elő, igen sok kiváló folyóiratot ad ki, az újabbak közül hadd hívjam föl az olvasók figyelmét a Kommentár és a Nemzeti Érdek számaira. Ezek a lapok sajnos kevésbé ismertek, de a szociálliberális balközép (tkp. jobbközép) ma már nem képes ilyen minőségű politikai folyóiratokat produkálni, az értelmiség által olvasott havi és negyedévi folyóiratok piacán a nemzeti jobboldal egyértelmű, súlyos fölényben van – és a komoly gazdasági, külpolitikai, társadalmi vita és programalkotás ezekben a tudományos és esszéfolyóiratokban bontakozik ki.
Ugyanakkor nem látni jelét annak, hogy ez a nagyon érdekes és fölöttébb tiszteletre méltó jelenség alapjában változtatott volna az elterjedtebb médiákban megtekinthető jobboldali magatartásformákon és népszerű eszméken. Annak se nagyon, hogy a jobboldali vezetés közeledik a „mainstream”-hez (és itt hagyjuk megint figyelmen kívül azt, hogy én evvel a „mainstream”-mel, „fősodorral” vitában állok): ebből a jobboldali médiákban úgyszólván csak a neoliberális kormánykoalíciót illető obligát szidalmak „jönnek le” – meg az, amiről most beszélnem kell.
Három idézetet fogok itt fölhozni annak az illusztrálására, hogy a magyarországi nemzeti-konzervatív jobboldal politikai kultúrája (és az, amit a nagy eszmetörténész, Douglas Hofstadter amerikai kontextusban a politika „paranoid stílusának” nevezett) – bár a jobboldal gazdaság- és külpolitikai nézetei, preferenciái módosultak – a tizenkilencedik század utolsó harmada óta nem változott szinte semmit.
1. Nemeskürty István történész nyilatkozott Fáy Zoltánnak a Magyar Nemzet 2008. január 5-i számában. Nemeskürty a többek között ezeket mondta:
A háború voltaképpen 1936 tavaszán kezdődött, „…amikor Spanyolországban a köztársaságiaknak nevezett, oroszok által kiképzett szovjet-orosz, angol királyi, amerikai erők [!] megtámadták az emberi haladás ürügyével a védtelennek tűnő és elég hitványul szervezett spanyol hadsereget. [!!!] A spanyolok [!] helyzete reménytelennek tűnt. Franco tábornok Madeira szigetéről szervezte meg az ellentámadást…” Mármost valójában Franco tábornok a Spanyol Köztársaság szabadon választott, törvényes kormánya ellen szervezett katonai fölkelést, Spanyolországot külföldről nem támadta meg senki. Az a világtörténelem legnagyobb szenzációja volna, ha most derülne ki, hogy az amerikai és a brit hadsereg beavatkozott a spanyolországi polgárháborúba – mindkét állam szigorúan a be nem avatkozás álláspontjára helyezkedett. Nagy-Britannia hadserege 1939-ig, az Egyesült Államok hadserege 1943-ig nem lépett az európai kontinensre, és spanyol területre soha. (A szerződéssel bérelt amerikai támaszpontok a második világháború után jöttek létre – és pénzért, nem támadás következtében. Franco falangista Spanyolországát nemhogy megtámadták volna, hanem fölvették a NATO-ba.)
Az, hogy a Szovjetunió képezte ki a reguláris vagy expedíciós amerikai vagy brit haderőket az 1930-as években (vagy bármikor), színtiszta lázálom. A Szovjetunió ímmel-ámmal, félszívvel támogatta a Spanyol Köztársaságot (s ha máshonnan nem, George Orwell remekművéből – Hódolat Katalóniának – tudjuk, hogy a szovjet titkosrendőrség polgárháborút indított a köztársasági oldalon belül, üldözte ott a valódi baloldalt, a POUM-ot és az anarchoszindikalistákat), igaz, fölszerelte a Nemzetközi Brigádokat, amelyekben főleg külföldi kommunisták harcoltak, részben szovjet tisztek irányításával; ebben számos magyar emigráns játszott fontos – olykor, mint Gerő Ernő, tisztán negatív – szerepet. Ám majdnem egyidejűleg a sztálini Szovjetunió hadianyaggal és egyebekkel támogatta a fasiszta Olaszország abesszíniai (etiópiai) gyarmati kalandját. (És a rapallói szerződéstől Hitler hatalomra jutásáig támogatta az antanttal szemben Németország politikai és katonai törekvéseit. Finoman szólva rosszban volt Nagy-Britanniával és Franciaországgal.) Mindeközben a németországi és olaszországi fasiszta rezsim nyíltan segítette Franco tábornok lázadó csapatait, Nagy-Britannia és Franciaország semleges maradt. Mint tudjuk, Franco győzött.
Nemeskürty István fejtegetései száz százalékig ellentétben állnak a közismert tényekkel. Az, hogy valaki nagy példányszámú, elismert, országos napilapban arról fantáziáljon, hogy a Szovjetunió, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok 1936-ban közösen megtámadta Spanyolországot, megdöbbentő. A Magyar Nemzet az egyik legjobb, legtekintélyesebb magyarországi napilap (külpolitikai és kulturális rovata bizonyosan a leginformatívabb), kétségtelen fogyatékosságaival együtt nélkülözhetetlen része a hazai sajtónak. Hogyan lehetséges, hogy ilyesmi megjelenhetik benne? Természetesen lehetséges, hogy az idős Nemeskürty a beszélgetés során nem volt jó formában, vagy a szavait lejegyző riporter értette félre fejtegetéseit. De hát a lapot szerkesztik, méghozzá – amennyire tudom – olvasott emberek. Hogyan eshetik meg efféle?
Nemeskürty István a Magyar Népköztársaság, ezen belül az ún. Kádár-korszak (1956-1988) kulturális vezetésének jelentős alakja volt, a filmgyártás egyik irányítója. Népszerűsítő történeti munkái hatalmas példányszámban jelentek meg, s a hivatalos történetpolitika legnagyobb sikerei közé tartoztak, némelyikük máig népszerű. Ahogy mondani szokták, „jól vannak megírva”, ráadásul Nemeskürty 1989 előtt nagyon sokak rokonszenvét élvező médiaszereplő volt. A rendszerváltás, azaz a demokratikus átmenet korszakában Nemeskürty (mint az ún. tévékuratórium vezetője) – talán az MSZMP egyik vezető csoportja és a későbbi jobboldal közötti állítólagos megegyezés következtében – mindent megtett azért, hogy az első választási kampányban az SZDSZ ne nagyon jusson szóhoz a televízióban, az akkor egyedüli tévécsatorna az MDF sikerére játszott, elég ravaszul. (Ebben nem más volt a legfontosabb segítőtársa, mint a korábbi KISZ-káder, Szilvásy György, aki ma a Gyurcsány-kormány befolyásos minisztere…)
Később Nemeskürty István a jobboldalon töltött be közéleti szerepet, pl. ő volt az eddig egyetlen Orbán-kormány idején a millecentenárium kormánybiztosa (s mint ilyen, sikeres propagandafőnök), díszkardot kapott, előléptették dandártábornoknak. Semmiképpen nem nevezhető szélsőséges férfiúnak, mindig – ebben a beszélgetésben is – föllépett az antiszemitizmus ellen, bár álláspontja sok kérdésben (ami természetes dolog gondolkodó embernél) megváltozott. Mi történik egy ilyen megfontolt, konciliáns, kompromisszumkész, nemcsak politikailag, hanem alkatilag is konzervatív emberrel, amikor kitör belőle valami, ami történésznél csakis tébolynak nevezhető? Itt nem a megítélés árnyalatairól van szó (én se értek egyet a kérdéskör legjobb magyarországi ismerőjével, a tudós Harsányi Ivánnal minden értelmezési kérdésben, az én vezérfonalam Broué és Témime klasszikus könyve, az övé nem, de ő sokkal többet tud a dologról, mint én; ám az alapvető tények ismertek, nem vitatottak), hanem arról, hogy volt-e háború 1936-ban Spanyolország és az akkor nem létező brit-szovjet-amerikai katonai szövetség (???) között. Nem volt. Ilyesmit csak olyasvalaki mondhat, akinek az antikommunizmusa nem liberális és nem konzervatív antikommunizmus, hanem a plutokraták és a bolsevikok titkos összeesküvésének rémképén alapul, ami a szélsőjobboldal sajátja 1918 óta. (És ezen belül is hagymázosan túlzó!) Ha figyelmetlen, kontrollálatlan pillanatban ez tör elő a konzervatív jobboldal egyik sokat tapasztalt, kiegyensúlyozott képviselőjéből, akkor mit lehet várni? Ez a szellem veszi át az uralmat – megint – a szocialista/liberális koalíció várható bukása után?
A jelenlegi kormány minden – szerintem rettenetes – bűne és hibája ellenére ez nagyon nyugtalanító.
2. A neonáci paramilitáris szervezetek, így első renden az ún. Magyar Gárda ellen – némi bizonytalankodás után – minden magyarországi politikai erő (természetesen az alapító „Jobbik” kivételével) föllépett, így pl. Orbán Viktor a 2007. október 23-i beszédében, és számos fideszes politikus másutt. A különféle szimbolikus akciók egyike az volt, hogy különféle törvényhatóságok határozatokat hoztak arról, hogy a Magyar Gárda a területükön „nemkívánatos”. Budapesten a VI. kerületben a jobboldali tanácsurak csak akkor szavazták volna meg a határozattervezetet, ha a terézvárosi önkormányzat kitiltotta volna területéről – a homoszexuálisokat!
Gondolom, hiába mutatnánk rá arra, hogy a melegek nem szervezet, nem rohamosztag, nem totalitárius párt, hanem az egészséges, normális szexualitás egyik változatát gyakorló, különféle nézetű és beállítottságú állampolgárok informális csoportja, akik nem folytatnak olyan közös politikai tevékenységet, amelyet tiltani (vagy elismerni) lehet. Jogaikat védik szervezetek, amelyek azonban nemcsak (nem is elsősorban) melegekből állnak. A fideszes önkormányzati képviselők a szélsőjobboldaliság egyik formájától furfangosan elhatárolódtak, a másikát viszont büszkén harsogták a rendelkezésre álló mikrofonokba. A buzizás és cigányozás nem áll távol a jobboldali médiák egy részétől se, amelyeknek – épp úgy, mint mindenki másnak – kötelességük volna, hogy a jogegyenlőség szellemére neveljék az egyelőre meglehetősen türelmetlen és előítéletes közvéleményt. Itt persze a legszörnyűbb gaztetteket a kereskedelmi médiák, főleg a gagyitelevíziók követik el, de demokratikus pártoktól – különösen az állítólag kozmopolita, toleráns és szabadelvű világváros kellős közepén – többet várunk. A XIII. kerületi szocialista (!) tanácstag (önkormányzati képviselő), aki nyilvános megbeszélésen zsidózott, szintén a helyén van még.
3. Az egyik jelentékeny pesti színház főigazgatói tisztének betöltésére pályázatot írtak ki, amelyet a papírforma szerint megnyert a híres és népszerű színész, aki jelenleg egy kisebb (pesti) színház vezetője. A pályázat egyik vesztese (sikeres vidéki színház igazgatója, rendezője) csalást vagy elfogultságot orrontott, ami ilyenkor előfordul, s a következőket találta nyilatkozni:
„Ötvenéves evangélikus, adófizető polgárként, háromdiplomás, heteroszexuális színházigazgató férfiként pedig úgy ítélem meg, hogy a csalás: az bűn.”
Figyelemre méltó mondat.
A mondat nyilvánvalóan azt sugallja, hogy akik a csalást elkövették, azok nem evangélikusok (hanem – mondjuk – unitáriusok, görögkeletiek, felekezeten kívüliek) és nem heteroszexuálisok (hanem melegek, leszbikusok, transszexuálisok), továbbá föltehetőleg nem férfiak, nem fizetnek adót, nincs három diplomájuk és nem töltötték be az ötvenedik életévüket, de ez utóbbi tényezőket most (hiszen nem vagyunk naivak) hanyagoljuk el.
A mondat sugallata – ha most kibontjuk az igazság minden részletét – azt is jelenti, hogy a sikertelen pályázó szerint a nyertes a keresztyénellenes, ám buzibarát balliberális maffia jóvoltából került a jeles pesti színház élére, föltehetőleg azért, mert (mondjuk) felekezeten kívüli és meleg.
Gondoljuk el, mi történt volna, ha a panaszos nyer, s valaki azt mondja, hogy azért nyert, mert evangélikus keresztyén, fehér, férfi és heteró. Amúgy tehetségtelen marha. De a tehetséges melegek, leszbikusok és felekezeten kívüliek bezzeg nem érvényesülhetnek! Mit írna a Magyar Demokrata?
Hanyagoljuk most el azt az apróságot, hogy a vidéki rendező a keresztyénellenes, buzibarát balliberális maffia jóvoltából eddig is a jeles pesti színház munkatársa (is) volt, és új hitelveit csak akkor födözte föl, amikor a versengésben alulmaradt, akárcsak az az addig balliberális, feminista jogász, akiben akkor támadt föl – éppen a Népszava hasábjain, olvasói levélben – az antiszemita honleány, amikor nem kapott meg valami állást, amelyre igényt tartott. Azóta az illető a szélsőjobboldal zászlóanyája. Ezek a kárvallottak érdekes módon nem azt mondják, hogy a franc belétek, nálam kevésbé tehetséges személy nyert el valamit, amire én, az érdemesebb is törekedtem, hanem elkezdenek csípőből buzizni és zsidózni. (A valódi probléma persze az, hogy miért lehet egy szerencsétlen és esetleges antiszemita dühkitörés belépőjegy a jobboldali elitek legfölsőbb köreibe…) Nem kell azt képzelni, hogy itt csak szerencsétlen, marginális, sikertelen emberek ilyenek.
Ellenkezőleg. A Gój Motorosok nevezetű – a Magyar Gárdánál sokkal veszélyesebb, csakugyan félelmetes – banda patrónusa a hazai kereskedelmi nagytőke jeles képviselője, a CBA üzletlánc többségi tulajdonosa.
Ezek a megnyilvánulások – értelmiségiek tollából és ajkáról – többek között azért érhetik el a nyilvánosságot, mert a jobboldali sajtó egy részében mindennapi, megszokott és triviális lett az efféle. S ennek elragadó hátteret nyújt a neoliberális balközép (tkp. jobbközép) sajtójának népmegvető, „az irracionális tömeg(ek)et” figyelemre se méltató tónusa. Az egyik sajtó gyűlöli a kisebbségeket (az etnikai, a nemi és a világnézeti kisebbségeket), a másik sajtó lenézi a többséget (nem az etnikai többséget, hanem a vagyontalan többséget).
Mindkét attitűd mélységesen antidemokratikus és antirepublikánus. A köztársaság azon a kettős föltevésen nyugszik, hogy minden honpolgár egyenlő, és hogy a nép szuverén: a hatalom a népből és a néptől ered. Ennek a kettős (alkotmányos) hipotézisnek a védelme a köztársaság minden barátjának szent kötelessége. És erről ne beszéljen le bennünket a humorérzék. Igaz, hogy a föntebbi idézetek: ostobaságok. Lehet rajtuk nevetni, és lehet nevetni rajtam is, mert komolyan veszem ezeket a szimptómákat.
De csak azért veszek komolyan idióta kijelentéseket, mert sok honfitársam is komolyan veszi őket. Elvégre híres közéleti személyiségek, komoly politikusok, finom művészemberek hangoztatják őket.
A helyzet aggasztó, bár csakugyan: teljesen nevetséges.
Tamás Gáspár Miklós
