Forrás: Népszava

Valami magyarázatnak csak kell lennie ahhoz, hogy föltámadnak, és az utcákon randalíroznak árpádsávosok, undorító sajtótermékek visszaidézik az 1940-es évek első felének hangnemét, de feledésbe merül az egyik legnagyszerűbb emlék. A Népszava 1941-es karácsonyi száma, amely sajnos nagyon rövid időre, de fölvillantotta az antinácizmus megszerveződését, a magyar értelmiség magára találását. Ez a történelmi kísérlet megpróbálta egy zászló alá toborozni konzervatívok és szociáldemokraták legjobbjait, hogy útját állhassák a nem is közeledő, hanem már jelen volt veszélynek. A vezércikket Szekfű Gyula írta, a Három nemzedék szerzője, aki kezdett kiábrándulni Horthyékból, hogy aztán a háború után az új rezsim moszkvai követe legyen, eltorzult illúziókkal.

A vállalkozás nagyvonalúságának egyik jellemzője volt, hogy taktikai szövetségbe került a Népszava és Pethő Sándor Magyar Nemzete, minden annyira bátorítónak látszott. Sajnos nagyon későn, és erőtlenül. Azoknak egy része, akik hozzáadták a nevüket, később vagy Szálasiék áldozatai lettek, vagy már a háború után Rákosiék üldözöttjei és kárvallottjai. Mindezt hatvanhat esztendő után az juttatta eszembe, hogy az Élet és Irodalom karácsonyi számában jelent meg Kis János izgalmas politikai elemzése, amely hatásában nem mérhető ugyan az 1941-es Népszavához, már csak azért sem, mert szerencsére gyökeresen mások a történelmi körülmények, de az analízis sok fontos tényezőre hívja föl a figyelmet.

Kis János a tőle megszokott precizitással és a fogalmazás szabatosságával kivált két összetevőt méltat figyelmére. A mai jobboldalról kimutatja, hogy soha, egyetlen pillanatra sem adta föl „történelminek” vélt jogát az ország vezetésére. A horthysta úri réteg és a hozzá fölemelkedett középosztály, még a reá nehezedő legsúlyosabb elnyomás éveiben is a revánsról álmodott, törvénytelennek tekintett minden baloldali közjátékot, ez a nosztalgia éltette és élteti a mai napig. Orbán, amikor szakított kezdeti liberális „eltévelyedésével”, ezt érezte meg, és erre építi egész politikai küzdelmét. Ezt tükrözik fokozatosan mind kendőzetlenebb beszédei és nyilatkozatai, ezt próbálják meg visszaadni pártsajtójának publicistái, akik néha nem elég műveltek és tájékozottak a kívánatos árnyalatok visszaadásában.

Kis János nem kíméletesebb a mai baloldal ábrázolásában sem. Hogyne, volt ebben a baloldalban némi reformáló hajlam, a rendszerváltás után megpróbált új és kívánatosabb arculattal jelentkezni, de nem tudott teljesen elszakadni a kádárizmus lényegétől sem. Az 1956-ot követő, a szörnyű elnyomás helyébe lépett „gulyáskommunizmusból”, a „legvidámabb barakk” kozmetikázásából kísérelte meg szalonképesebbé tenni magát a demokrácia viszonyai között. E görcsös igyekezet hitelét nem csupán a szerencsétlen epizódok gyöngítették (Medgyessy leváltásának viszontagságai, a megalapozatlan adakozás, amelynek most fizetjük az árát), hanem a legfrissebb fejlemények is.

Az ÉS-ben megjelent tanulmányvázlat, amelynek terjedelme belefér még egy hetilap tűréshatárai közé, de a részletek alaposabb kifejtésére mégiscsak szűkös (föltehető, valamelyik folyóiratban lesz teljesebb), két fontos adalékot nem fejt ki kellő alapossággal. Biológiailag az a horthysta nosztalgiájú réteg, amely a maga restaurációját tűzné maga elé, időben igencsak messze esik példaképétől. Legalább két teljes generáció választja el attól a kortól, és ha föltételezzük is, hogy a keservek, elszenvedett megaláztatások emléke öröklődött is apáról fiúra, nagyapáról unokára, mégsem ad kellő magyarázatot egyes jelenségek váratlan fölbukkanására. Honnan kerültek elő a történelmi lomtárból alig másfél esztendő alatt az elfeledettnek hitt kellékek; és nem csak a szálasista árpádsávok, az antiszemita jelszavak, amelyek jellegzetesen szélsőjobboldaliak, tehát egy szűkebbre szabott csoport relikviái, hanem a turulmadarak, egyszerre a kuruc.info szimbólumai és Pokorni Zoltán védettjei is? Honnan ásták elő a feledésből Wass Albert grófot, akiről évtizedeken keresztül hallani sem lehetett, még az 1945-től 1948-ig tartott kísérletező demokrácia sem ismerte a nevét, egyetlen sora sem jelent meg, és most egyszerre rajongó tábor imádja giccseit.

Ne ringassuk ábrándokba magunkat. Nem az a néhány tízezer, mára néhány ezerré zsugorodott vak tömeg áll csak e jelképek mögött, amely nem lankad tüntetni, százezrek is, akik megrészegülten várják legalább a kormányváltást, ha nem többet (új rendszerváltást!), és követik elfogultan Orbán Viktor rögtönzött fordulatait, hisznek benne. Aki tehát jobboldalról beszél, ne szűkítse le a vizsgálódásait a vezérkarra, amelynek láthatóan jelentős tömegtámogatottsága van.

A másik oldalon ezekben a hetekben mutatta meg igazi arcát az a kádárista osztály, amelyet Kis János ugyancsak kényszerből szűkítetten ábrázol. A pártapparátus (mert megőrződött helyi vezetői szinten és a parlamenti frakcióban is, amely érthetően tükörképe a helyi vezetéseknek) nem csak kétbalkezesen, felelőtlenül is viselkedett az egészségügyi reform csatájának döntő fordulataiban. Rövidlátás, kicsinyes érdekek szűk látókörű védelmezése, jellegzetesen azoknak a középkádereknek a zendülése a legrosszabb lélektani pillanatban, amelyek évekkel ezelőtt a kádárizmus bázisát adták, és amelyek úgy vélték, a kemény fegyelem fölengedése a bódítás esztendeiben csak szükséges taktikai engedmény volt, de alapjában idegen a „szocializmus” lényegétől. Nem tudni még, mert más közvetlen csaták állnak előttünk, mennyit gyöngített a reform a fölvizezéssel, de annyi világos, az ellentábor koncentrált támadása idején ilyen megfontolatlanul viselkedni nem vallott nagy politikai bölcsességre.

Visszatérve a kiinduláshoz, a Népszava 1941-es karácsonyi számához, amikor a jobboldal sorozatosan, és mind szemérmetlenebbül provokál Hóman Bálintok és a hozzá hasonlók rehabilitálásával, hol tűnik föl bármelyik, magát baloldalinak minősítő kiadványban Mónus Illésnek, a szociáldemokrata napilap akkori főszerkesztőjének, a nagy elméleti tudósnak a neve? Amikor esztendők óta dúl a méltatlan csata a XII. kerület Pokorni védelmezte turulmadara körül, amikor mint frissen kiderült, Radnóti Miklós gyilkosának pántlikás kopjafás díszsírhelye van a Rákoskeresztúri temetőben, hol látható a Kalapácsos ember?

Háromesztendős döntő ütközet vár a magát szocialistának nevező baloldali pártra. Ideje volna nagyvonalúbban, és főként messzebbre tekintve politizálni.

Várkonyi Tibor

Comments are closed.