KOMORÓCZY GÉZA
A nemzet, könyvtárból nézve
Az ÉS könyve decemberben – Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Osiris Kiadó, Budapest, 2007. 660 oldal, 4980 Ft
A könyv egy keserű csalódás – vagy inkább kiábrándulás – monumentális értelmezése. Mindenki, aki valamelyest járatos a magyar költészetben, ha a címre néz, tudni fogja legalább a megelőző sort Vörösmarty verséből (Országháza, 1846): „Neve szégyen, neve átok: / Ezzé lett magyar hazátok.” Mi az a „szégyen” és „átok”, amelyre Gyurgyák János a könyv címével és legutolsó, új bekezdésként tördelt mondatával – idézőjel nélkül – utal? Alább főként a könyvről fogok beszélni, ahogyan a recenzió műfaja kívánja, magát a tárgyat épp csak érintem.
A könyv törzse hat nagy fejezetből áll. Az 1. a XIX. század nemzeti- / nemesi-liberális nacionalizmusát tárgyalja; a 2. fejezet átlép a XX. századba, és egy tető alatt foglalkozik a század eleji polgári radikálisok, illetve a két világháború között fellépő urbánusok nézeteivel; a 3. fejezet tárgya a fajvédelem és fajelmélet; a 4. fejezeté a konzervatív nemzeteszme; az 5. fejezet a népiek nemzetfelfogásáról szól; a 6. pedig a szocialista mozgalom és a kommunisták nemzet-koncepcióiról. Az irányzatok szerinti tagolás nem követi szorosan a kronológiát, ennek előnye, hogy Gyurgyák minden nagy áramlatról pozitív módon tud beszélni, a bemutatás értelmében, azaz hitelesen összefoglalja a nézeteiket, olykor valószínűleg fölöslegessé téve azt is, hogy az ember az eredetit fölkeresse; hátránya viszont, hogy a polémiák vitázó felei messzire kerülnek egymástól. Az egyes fejezeteken belül lehetőleg azonos szempontok szerint rendezi el az anyagot, ezek a címszavak ismétlődőn megjelennek az alfejezetek fölött: Mi a magyar? (A fajvédőknél, jellemzően: Ki a magyar?) – Múltszemlélet. – Magyar sorskérdések. – Mit tegyünk? Ebből a jól áttekinthető keretből néhány esetben kiemeli a különösen jelentős vagy jellegzetesen egyéni nézetekkel fellépő szerzőket, így külön alfejezetet kap a fajvédők sorában Szálasi Ferenc, illetve a történész Baráth Tibor; a népiek között Bibó István (akit elméleti készsége és éleslátása messze föléjük emel); a szocialista és kommunista koncepció tárgyalásánál a Molnár Erik-vita és termékeny utóélete. Valamennyi kiemelés jogosult. Bár az úgynevezett zsidókérdés külön nem tárgya a könyvnek, Bibónál Gyurgyák észrevette azt is, hogy lehetségesnek és természetesnek tartotta (1948) a „külön zsidó öntudat” megjelenését: most szemünk előtt zajlik ez a folyamat. Jóllehet nem külön alfejezetben, de láthatóan a legnagyobb terjedelemben Szekfű Gyulával és a nézetei körül folytatott vitákkal foglalkozik, mind az értekező, mind a bibliográfiai részben. A legmelegebb szavakkal, talán nem tévedek, Szűcs Jenőről beszél. „A fonalat ott vettem fel, ahol ő megálmodott könyvét befejezni akarta” – írja az „Előszó”-ban, utalva arra, hogy a sokunknak fájdalmasan hiányzó történész széles alapozású fogalomtörténeti kutatásai nem jutottak túl a nemzeteszme középkori formáinak tárgyalásán. Szűcs egyszersmind az utolsó szerző, akinek munkásságát Gyurgyák érdemben elemzi a könyv értekező részének lezárásaképpen. Fontos információkkal egészíti ki a gondolatmenetet a sok, nagyobbrészt itt először látható fénykép; némelyiküknél elkelt volna a szimpla aláírásnál bővebb magyarázat is. A tiszta, áttekinthető tipográfia Környei Anikó mesteri kezét dicséri.
A magyar nemzeteszme, és már elődje is, A zsidókérdés Magyarországon (2001), műfajt teremtett: a bibliográfiailag teljes körűen dokumentált társadalomtudományi esszé ebben a változatban – politikai eszmék repertóriuma – nálunk jószerivel ismeretlen volt. Előző könyvében Gyurgyák az értekező szövegből az életrajzokat emelte ki és szerkesztette önálló egységgé, jelentősen növelve ezzel a könyv kezelhetőségét és gyakorlati hasznát. Itt az annotált bibliográfia vált terjedelmes önálló fejezetté, 100 oldalnyi terjedelemben; ezúttal az áttekintést némileg zavarja ugyan, hogy a tematikus elrendezés keveredik az életrajzival, ennek ellenére a könyvnek ez a része igazi propedeutika: minden kutató számára hasznos bevezetés a tárgy irodalmába. Gyurgyák olvasottsága bámulatos. Elképzelem, amint éveken át ott ül a Széchényi Könyvtárban, nap mint nap, módszeresen kérve ki a katalógus minden a témájába vágó tételét, átnézve a bibliográfiákat, utánajárva a hivatkozásoknak. Megvalósította azt a programot, amelyet néhány évvel ezelőtt (2002) újságcikkben ajánlott a politikába belesüppedő értelmiségnek: vissza a könyvtárba. Hogy mindent elolvasott, az iránt nem lehet kétsége senkinek: a könyv terjedelemben is, szellemi súlyban is nem csekély része szoros értelemben vett tartalmi ismertetés: gondolatmenetek, érvek összefoglalása, terjedelmes írások tömör parafrázisa. Ez helyenként talán a könyv gyengéje is: az ismertetéseket nem egyszer csupán rövid megjegyzések, esetleg gúnyos közbevetések kísérik; érdemi kritika – a görög szó eredeti jelentése szerint: ítélet – nélkül. A mindig találóan megválasztott idézetek emblematikusan jelenítik meg a bemutatott szerzők koncepcióját. A teljes körű olvasottság magában foglalja az irattárak anyagának feltárását vagy jelzését, a kutatás hézagainak megjelölését. Sűrűn vezeti be a sajnos szóval az effajta megjegyzéseket: a tárgyról nincs bibliográfia, modern összefoglalás, a szerzőről életrajz, műveiről megbízható kiadás; a magyar eszmetörténetről könyve alapján, nem jogtalanul, az az összbenyomás alakul ki az olvasóban, hogy a kezdet kezdeténél tart.
Gyurgyák előző könyve, A zsidókérdés, és ez az új, A magyar nemzeteszme, mint utóbbinak címéből is kitetszik, eszmetörténet: önálló ága a történettudománynak, amely a történelem során felmerült, a szereplőket mozgató, a gondolkodók által kifejtett eszmék történetével foglalkozik. Nos, a nemzeteszme, ahogyan a szót ma használjuk, jellegzetesen újkori fejlemény; némi leegyszerűsítéssel mondva, Franciaország példája nyomán alakult ki a XVIII/XIX. század fordulóján. A forradalom után a centralizált hatalom a nyelvi határokat hozzáigazította a territorialitáshoz, magyarul, elérte, hogy az egész ország francia nyelvűvé váljon. Az ethnicizált területi és nyelvi egység lett azután France, a nation. Mindamellett, a francia politikai nemzet nyitva hagyta a lehetőséget a személyes identitásválasztás előtt. Azóta a nemzetállami törekvések az ethnikai, nyelvi, ezenfelül esetleg vallási homogeneizációt tűzték ki célul; politikai eszközük hol a nyelvi beolvasztás, hol a területi összekapcsolás vagy éppen kiválás, hol az ethnikai tisztogatás, az idegenek távoltartása volt. A politikai törekvések mintája sokfelé ez ma is. Sikerük azonban mindig kétséges. Ha közelebbről nézzük, aligha tagadhatjuk, hogy igazi nemzetállam valóságosan nincs is, igaz, Franciaországban a provanszál nyelvi kísérlet nem jutott fel a politikai döntés szintjére, de a tájegységek különbségei jelentősek, másrészt pedig a francia állam nem foglalja magában mindazokat, akiknek francia az anyanyelve. Mindenki abszurdnak tartaná, hogy a francia, még inkább, hogy az angol vagy német nyelvű népeket egy államban fogják össze. Másrészt, minden országban vannak kisebbségek, a közelmúlt nagyobbszabású homogeneizációs kísérletei tragédiához vezettek, kudarcba fulladtak vagy – ellenkezőleg – megerősítették az elválasztó határvonalakat. Ma a nemzetállami törekvések a legnagyobb politikai veszedelem, amely a világot fenyegeti. Gyurgyák könyvének legfőbb általános hozadéka, amelyet maga nem verbalizál, de minden fejezetéből sugárzik, az, hogy – ami a magyar nemzeteszme történetét illeti – nem volt és nem is lehetséges a nemzetnek fogalmi meghatározása. Nincs olyan nemzeteszme, amely a nemzeti egységet elméletileg igazolná vagy gyakorlatilag, erőszak nélkül, megvalósíthatná. Maga Gyurgyák esetleg fájlalja ezt, de sokszor tesz, és szinte minden irányzat bemutatásánál, olyan megjegyzéseket, hogy a szóban forgó eszme nincs pontosan megfogalmazva, érthetően kifejtve, kellő érveléssel alátámasztva, az irányzatnak nincs koherensen előadott nemzet-koncepciója stb. Azok a nemzeteszmék, amelyek az elmúlt két évszázad vitáiban napirenden voltak, mélyenszántók vagy sekélyesek: nem alkalmasak arra, hogy sikeres politikát csináljanak belőlük.
A nemzeteszme magyarországi történetének szellemi mélypontja a fajelmélet, fajvédelem, hungarizmus. Gyurgyák azt írja az „Előszó”-ban, hogy A zsidókérdés után megfogadta, „gazemberekkel, elmebetegekkel és futóbolondokkal” soha többé nem foglalkozik. A magyar nemzeteszme nagyjából tartja ezt a fogadalmat, annyiban legalábbis, hogy Badiny-Jós és mai párthus követői valóban nem tárgya a könyvnek, és nem terjeszkedik ki az általam régebben sumer-magyarológiának nevezett irányzat újabb sarjaira sem, az őskori írástörténetre, a mezopotámiai művelődéstörténet most már valós – és nem, mint régebben, tanulatlanul kiszemezgetett – elemeihez tapadó szófejtésekre vagy rokonság-ötletekre, Jézus magyar származására stb. Jól tette azonban, hogy a fajvédelemnek legalább azokat a – szellemi mivoltukban is szörnyű – törekvéseit bemutatta, amelyek a két világháború között politikai szerephez jutottak. Esetleg erősebben is meg lehetett volna húzni a szálakat, amelyek e törekvéseket annak idején a népies eszmerendszerrel összekötötték, illetve amelyek ma is beszüremlenek a napi politikába. És feltétlenül szükség lett volna, minden irányzatnál, de különösen itt, hogy megvilágítsa a nemzeteszmék külföldi forrásait, nemzetközi hátterét, így az a látszat, mintha ősnemzés útján jöttek volna létre.
A népies nemzeteszme utóéleténél érdemes lett volna érinteni László Gyula elméletét a kettős honfoglalásról. Nemcsak azért, mert a régészként és tanárként egyaránt kiváló tudós maga is a népiesekkel rokonszenvezett, hanem főként azért, mert elképzeléseinek mögöttese az a nézetrendszer, hogy a nép mint biológiai egység folyamatos, örök életű; és így nem számolt azzal, hogy az ethnogenezis területhez kötött integrációs folyamat: az eredőkhöz – régi, eredeti értelmében használom e szót – képest lényegi átalakulást jelent. Braudel postumus Franciaország története meggyőzően tudja előadni a térség történelmét a paleolithikumtól kezdődően, anélkül, hogy összemosná az előző népességeket a keltákkal.
Gyurgyák János, most már túl az 50-en, termékeny szerző, technikai jellegű, e nemben érdemes és hasznos kézikönyvein kívül, még azokat megelőzően, mint jószemű, pontos, megbízható szövegkiadó tett le maradandó értékű munkákat az asztalra: két kötetet Polányi Károly fiatalkori újságcikkeiből (1985, 1986), bibliográfiákat Jászi Oszkár (1991) és Szende Pál (1985) munkásságához, egy válogatást Jászi politikaelméleti írásaiból (1989): mint e nevek mutatják, az eszmetörténet művelését, jelen könyvének kategorizálása szerint, a polgári radikálisoknál kezdte. Ezután ment Oxfordba – a Soros-ösztöndíjak nagy hullámával – politikaelméletet tanulni, onnan hozta haza társadalomtudományi iskolázottságát, nyugatias gondolkodását és ambícióit. A rendszerváltást megelőző években megérintette őt, maga ír róla most az „Epilógus”-ban, a szakkollégiumi mozgalom szelleme. A könyv értekező stílusához képest szokatlanul lírai hangon beszél arról a nemzedékről, amelyből a Fidesz szerveződött, és amelynek folyóiratát, a Századvég első folyamát, ő szerkesztette. Így jellemzi őket (saját magukat): „Egyre növekvő ellenszenvvel figyelték az őket megelőző nemzedékek régi sérelmeket felhánytorgató és avítt szemléletét, ostoba és önsorsrontó harcát.” A hajdani szerkesztő azt remélte, hogy a Századvég népi-urbánus száma lezárja ezt a harcot. Nem így történt. A Fidesz vezetőjének „konzervatív” – Gyurgyáknál nyíltabban fogalmazva: jobboldali – fordulata új helyzetet teremtett: bár „hatalomtechnikai, választási stratégiai szempontból”, így Gyurgyák, célszerű volt, „a magyar nemzet egységének szempontjából (…) katasztrofális következményekkel járt”.
Gyurgyák könyve tisztán mutatja, hogy a nemzetről soha nem volt, és nem is lehetséges, egységes elképzelés. A nemzeti egység azonban, amelynek lehetetlenné válása fölött sajnálkozik, többpártrendszerben majdhogynem abszurdum, s legfeljebb az ügyek igen szűk körében képzelhető el. A „konzervatív” fordulattal nem a nemzeti egység megtörése a baj: az, hogy a legrosszabb nemzeteszméket elevenítette fel. Ha volt rossz politikai mondat az elmúlt másfél évtizedben, a „dobbantót ácsolt magának” óta, biztosan a legrosszabb és legkártékonyabb ez volt: „A haza nem lehet ellenzékben.” A vezért Gyurgyák – már a könyvtárból – újságcikkben többször is bírálta, tisztán politikai érveléssel. Okkal gondolom, hogy a politika-közeli élmény váltotta ki benne a keserű csalódást, mely a napi politika felmérésénél Vörösmartyhoz utasította. Csalódását az „Epilógus”-ban az egész politikai életre, sőt, az egész értelmiségre kiterjeszti. A személyes életben nyilván kiábrándító impulzusra azonban értelmiségi módon tudott reagálni, a gyakorlatban a több mint egy évtizedes könyvkiadói programmal, amit az Osiris jelentett, elméleti síkon pedig két értékes eszmetörténeti könyvével. A magyar nemzeteszme komoly, fontos munka, sokan és sokáig fogják használni, a feldolgozott könyvtárnyi irodalomból többnyire csak az marad meg a köztudatban, amit regisztrált.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 50. szám
