Forrás: NOL

A múlt köde

Népszabadság * Révész Sándor * 2007. december 15.

Rendőrök a Lelkiismeret 88 december 1-jei tüntetésén a Gesztenyéskertben

Kép: Móricz Simon A hónap első napján letartóztattak félszáz tüntetőt. A Lelkiismeret 88 a Gesztenyéskertben tüntetéssel emlékeztetett arra, hogy a miniszterelnök egy évvel azelőtt a Kempinskyben koccintgatott a román kormányfővel a román országgyarapítás ünnepén. A tüntetők Medgyessy Péter házához is el akartak zarándokolni.

A rendőrség a tüntetést a forgalom aránytalan akadályozására hivatkozva betiltotta, holott a Gesztenyéskertben még arányosan sem lehet zavarni a forgalmat, mert nincs. A rendőrség és a határozatát jóváhagyó bíróság törvénytelenül tette törvénytelenné a tüntetést, a tüntetőknek tehát igazuk volt, hogy a tiltást nem vették tudomásul. A demokrácia szélsőséges ellenségei a demokrácia védelmében álltak szemben a jogaikat tipró lovakkal és a hozzájuk tartozó rendőrökkel. A Társaság a Szabadságjogokért erélyes levélben hívta föl Lamperth Mónika belügyminiszter figyelmét arra, hogy a hatóságok rendszeresen semmibe veszik a polgárok gyülekezési jogát, és jobb lenne, ha sürgősen visszatérnének az 1989 és 2002 között követett alkotmányos gyakorlathoz.

„Ahogy Horn Gyula házáról nem omlott le a vakolat emiatt, Medgyessy Péteré is kibírta volna. Egy tisztességes épület fundamentumait nem rendíti meg néhány száz ember ütemes trappolása, a demokrácia alapjaira azonban nem lehet mondani, hogy meg sem rezdülnek, ha emberek nem mehetnek oda, ahol mondandójuk volna” – írta a Népszabadság publicistája. (Nagy N. Péter: Lelkiismeret, furdalás. 2003. december 5.)

„Az európai parlamenti választás belpolitikai tétje, hogy bizalmatlanságunkat kell kinyilvánítani az MSZP-SZDSZ-kormánnyal szemben, le kell szavaznunk ezt a kormányt, ezzel piros lapot mutatunk fel nekik, és megkérjük őket, hogy távozzanak a hatalomból” – mondta Luca napján Szombathelyen Hende Csaba, a Polgári Körök koordinátora, aki az MDF országgyűlési képviselőjeként buzdította a polgári körösöket, hogy kampányoljanak a Fidesznek. (Népszabadság, 2003. december 15.)

Fricz Tamás szeptember óta cikkek sorában sürgette, hogy az európai parlamenti választásokkal egy időben tartsanak előre hozott választásokat, tekintettel arra, hogy rendkívüli helyzet van, vis maior, olyan, amilyen a taxisblokád idején sem volt, mert a kormányt elérte a brókerbotrány, a gazdaság összeomlik, a válságban lévő, vesztét érző kormány pedig, mint egy „sarokba szorított állat”, rátámad a demokrácia alapvető intézményeire. És egyébként is helyes lenne, ha a magyar demokrácia „méregtelenítve”, megtisztulva lépne be az Európai Unióba. (Egy következmények nélküli ország. Magyar Nemzet, 2003. szeptember 8., szeptember 27.)

Für Lajos egy hónappal korábban úgyszintén uniós jövőnket féltette: „Ha az úgynevezett baloldal győz 2006-ban, ha az Európai Unióban ők irányítják a jövőnket, akkor végünk van. Győznünk kell. Ehhez már sokan vagyunk, éppen elegen. És utána ne legyen irgalom.” (Kárpát-medencei létezésünk a tét. Csermely Péter interjúja Für Lajossal. Magyar Nemzet, 2003. augusztus 2.)

Lovas István nagyon tartott tőle, hogy mégis lesz irgalom, és megosztotta ezzel kapcsolatos rémálmait a Magyar Nemzet olvasóival: „A 2006-os választások után tehát jobboldali koalíciós kormány alakul, Orbán Viktor vezetésével. A koalíció másik tagja a Jobbik Magyarországért párt lesz.” A kormány elmulasztja megbüntetni a bűnösöket, s hiába lendül föl a gazdaság és virágzik a demokrácia, a külföldi sajtó mindenféle ocsmány hazugságot terjeszt a második Orbán-kormányról: „2007 novemberére az akkori Orbán-kormányt világszerte >>Európa legbarnább kormányának« ismerik már. (…) Magyarországon a kisebbség profin retteg. (…) A kormány az össztűzre tehetetlenül karszéttárással válaszol.” Nem igazít helyre, nem perel, ez a passzivitás aláássa a kormány legitimitását, és „2012-ben a jobbközép kormány hatalmasat bukik.” (2007. november, Magyar Nemzet, 2003. október. 10.)

Ugyanekkor jelenik meg ugyanezen szerző Li Kuan Jü, Szingapúr alapító miniszterelnöke nevében „Orbán Viktorhoz, Magyarország jövendő miniszterelnökéhez” írt hetedik, „apokrif” levele „A hatékony és jó kormányzásról”. Ebben Lovas a „jövendő miniszterelnök” figyelmébe ajánlja azt a szingapúri törvényt, mely lehetőséget ad azon külföldi kiadványok terjesztésének „korlátozására”, melyek „beleavatkoznak Szingapúr belpolitikájába”. (Demokrata, 2003. október 9.)

Mahathir Mohamed, Malajzia miniszterelnökeOktóber végén nyugalomba vonult a szingapúri tekintélyúr párja, a Lovas István által nacionalistának és autokratának dicsért Mahathir Mohamed, Malajzia miniszterelnöke. Lovas szerint ő azzal érte el kivételes sikereit, hogy mindent fordítva csinált, mint ahogy „a világ erősei” elvárták tőle. „A faji harmónia és az ország belső békéje megteremtésének útját abban látta…, hogy nem a kisebbséget kell védelemben részesíteni, hiszen annak a kezében összpontosult a gazdasági és médiahatalom, hanem éppen ellenkezőleg, a kisemmizett őslakosokat, az addig iskolázatlan bumiputrákat kell pozitívan diszkriminálni, vagyis előnyben részesíteni a kínaiakhoz és az indiai kisebbséghez képest. Mahathir tudta, hogy tervéhez csak féldiktatórikus eszközökkel tud hozzálátni. Ezért cenzúrát vezetett be, korlátozta azok jogait, akik véleménye szerint a társadalmi rendet akarják fölborítani, valamint bővítette a rendőrség jogosítványait.” (Malajzia: a kampongoktól a Cyberdzsájáig. Magyar Nemzet, 2003. november 5.) A Magyar Nemzetben nem merült fel az a lehetőség, hogy Malajzia nem annyira a „féldiktátor” diktatórikus felétől fejlődött olyan gyorsan, hanem a másik felétől, mely éppen azt tette, amit „a világ erősei” elvártak tőle: privatizálta az állami vállalatokat, liberalizálta a külkereskedelmet, hatalmas kedvezményekkel csábította be a külföldi tőkét.

A kirekesztésre méltó világsajtó ezekben a hetekben fölháborodva taglalta Mahathir búcsúfellépését az iszlám konferencián. Beszédét a magyar sajtóban Lovas István méltatta és idézte a legrészletesebben. Mahathir szerint a zsidók „kitalálták a szocializmust, a kommunizmust, az emberi jogokat és a demokráciát azért, hogy üldözésük erkölcstelennek tűnjék, és hogy egyenlő jogokat élvezhessenek (…) Ezzel a világ legerősebb országainak urai lettek…” (Egy új sajtóklub. Demokrata, 2003. október 23.)

A fönt említett Hende Csaba levélben szólította föl a polgári körösöket Orbán Viktor nevében arra, hogy az európai parlamenti választások előtt legyenek a „Szabad Európa hírnökei”. A villányi polgári kör rendezvényén Bayer Zsolt képezte ki a Szabad Európa hírnökeit: „Szeretném látni, amikor az EU-ba felveszik Romániát. (…) Akkor ott akarok lenni, amikor az első nyolc-tízezer oltyán elugrik Münchenbe egy kori sörre. Ha addig nem omlik össze az unió, hát ez lesz neki a kegyelemdöfés. Drága barátaim, láttatok ti már oltyánt? Végtelen kedves, vendégszerető, jószívű népek azok. Reggel felkel az oltyán, fölveszi a bocskorát, a bocskorba beleszúr egy másfél-két méter hosszú póréhagymát, majd felveszi a fekete kalapját, s a karimájára elhelyez nagyobb mennyiségű sót. (…) Jön-megy az oltyán, néha kirántja a hagymát, megsózza, nagyot harap, és visszadugja. Így telik a napja. Ezért akarom látni az első tízezer oltyánt az októberfeszten. És látni akarom a bajor burgerek pofáját, amikor uniós testvérként keblükre ölelik mind az összes oltyánt. Ott lesz vége az uniónak.” (Ungár Tamás: Bayer, Megyóka, az oltyánok és a burgerek pofája. Népszabadság, 2003. december 10.)

Kövér László hírnök Kolozsvárott hirdette a Szabad Európát. Arra biztatta az RMDSZ ellenszervezetét alakító magyarokat, hogy tartsanak ki a nyugati keresztény civilizáció határvonalán: „Mi nem tudjuk csak magunkat megváltani, nekünk egész Európát kell megváltani.” Kérdés, mi az üdvözítő út. „Több mint 80 éve tűrjük, viseljük a megaláztatásokat, a nemzeti létünkre törő folyamatos támadásokat, és mindig csak alkotmányos, békés eszközökkel küzdöttünk, a nekünk emberi mivoltunkból fakadóan eleve járó jogokért, és akik nem voltak restek fegyverhez, az erőszak eszközéhez nyúlni, sokkal rövidebb idő alatt, sokkal többet is el tudtak érni, mint mi. S mi pedig tűrünk. Megint csak: megérte? Miért?” (Kövér: Ránk vár Európa megváltása. Népszabadság, 2003. december 22.)

A Jobbik szerte az országban kereszteket állítgatott adventre. A szolnoki esperes szakvéleménye szerint ez „olyan, mintha születésnapra temetői koszorút vinnénk”. A keresztállításra hol kértek engedélyt, hol nem, hol kaptak, hol nem. Közzétették a keresztnek ellenálló önkormányzatok feketelistáját: Makó, Orosháza, Kecskemét, Szolnok, Békéscsaba, Vác, Győr és a Belváros.

A feketelistára a Tilos Rádió is rákerült, mert finoman szólva, nem támogatta az akciót. A Tilos Rádió műsorait, melyek hallgatottsága egyébként a mérési hibahatár alatt volt, külön figyelőszolgálat rögzítette, mely szoros összeköttetésben állt jobboldali sajtóorgánumokkal. Az ügyeletes megfigyelőn kívül igen kevesen lehettek, akiknek karácsony estéjén fél hét tájt nem volt jobb dolguk, mint hogy a Tilosban heveskedő urak vitáját hallgassák – a Napfivér, holdnővér kapcsán – Assisi Szent Ferencről. Az egyik úr arról beszélt, miért tiszteli Szent Ferencet, a másik meg arról, hogy miért nem. Aki tisztelte, szelíd volt és toleráns, a másik meg részeg és trágár. A részeg sehogy sem értette, hogy lehet valaki olyan „fasz”, hogy az életben többet nem akar „kefélni”. „Én nem tudok olyan vallást elfogadni, ami az ösztöneim ellen szól” – mondta a részeg. „De senki nem is kényszerít rá, hogy elfogadd! Azért együtt tudsz élni fröcsögés és gyűlölködés nélkül…” – próbálkozott a józan. „Tud a faszom, bazmeg! Kiirtanám az összes keresztényt! Hú, ez kemény…” – kapott eszébe a részeg, miután elvesztette. „Neee, Barangó!” – hápogott a józan. „Ettől most elhatárolódunk, azt hiszem, hogy Krizsóval együtt…” És akkor kijelentették, hogy száz százalékig elhatárolódnak, elnézést kérnek, és még a Barangó is nyögdécselt valamit, hogy „Óóóóó… Én is másként gondolom…” (A szöveget idézi: Bayer Zsolt: Elég volt! Magyar Nemzet, 2003. december 27.)

Miután kijózanodott, pláne másképp gondolta. A kijelentését védhetetlennek minősítette a Magyar Nemzetben, a Tilos Rádió vezetői sajtótájékoztatón kértek elnézést mindenkitől, Barangót azonnal kirúgták, a műsort fölfüggesztették, az ORTT bejelentette, hogy a jövő évet rögtön a Tilos Rádió megbüntetésével kezdi. A sajtó a Népszavától a Népszabadságon keresztül a 168 Óráig tele volt a Tilos Rádiót súlyosan elítélő cikkekkel, melyek arra keresték a magyarázatot, miként fajulhatnak odáig a dolgok, hogy egy ember ilyen Barangó-állapotban, ilyen indulatokkal mikrofon elé kerüljön. A MÚOSZ elnöke, Wisinger István „a szélsőséges, durva hangneméről hírhedt rádió” „felelőtlen, műveletlen” munkatársait elítélve szakmai önvizsgálatra hívott fel. (A sajtószabadság rövidzárlata. Népszava, 2003. december 29.)

A példásan gyors, kemény és egységes fellépésnek a sajtó és a közélet igényesebb része szempontjából természetesen megvolt az értelme és a jelentősége, de a hecclapokat és a heccpártokat ez nem befolyásolta, mivel az ő közéleti vérszomjuk, miként föntebb láttuk, nem alkalmi volt és pillanatnyi, hanem folyamatos és stratégiai. A heccpártok (a Fidesz, az MDF és a Jobbik) a Tilos betiltását követelték – precedenst a távol-keleti és exszovjet féldiktatúrákban honos cenzúrára -, a hecclapok pedig heteken keresztül azzal foglalkoztak, hogy cikkek és nyilatkozatok özönével az egész „balliberális” táborra rákenjék azt a szándékot, amit egyetlen jelentéktelen fórumon, egyetlen jelentéktelen személy egyetlen mondatban nyilvánított ki, akkor, amikor éppen nem tudta, mit beszél.

Lovas István „Dzsihád a ketreszténység ellen” című cikkét azzal zárja, hogy „Szász Károly fején már csattant a baseballütő. Most a többi keresztényen a sor. Aki nem teszi keresztényi alázattal fejét a husáng alá, kirekesztő, félelmet kelt. Tehát duplán semmisítendő meg.”

Bayer Zsolt szerint már az is mindegy, el fognak-e határolódni „a Tilos Rádiótól és ettől a Barangó nevű állattól… a magyar társadalom nem tűrhet tovább… tesztelnek minket, meddig mehetnek el. Eddig is sokat engedtünk. Ha ezt is megengedjük, végünk van. (…) ELÉG VOLT! Az élhető életünk maradékáról van szó. Elég volt. Különben baj lesz. Nagyon nagy baj!” (Elég volt! Magyar Nemzet, 2003. december 29.)

Meghalt Szalai Pál. Az SZDSZ saját halottjának tekintette, saját élőjének soha. Őt senki sem tekintette a saját élőjének. Mintha ő sem tekintette volna soha az övének a saját életét. Elhanyagolta magát és csak közéletet élt, a közélet meg elhanyagolta őt, mert használhatatlanul tiszta ember volt. Reménytelenül ellenzéki és reménytelenül szocialista. Ő volt a létező demokratikus szocializmus. Meg is halt vele. Rengeteget tanulhatott tőle, akinek volt türelme hozzá. Nem volt türelmünk hozzá.

Az életét por lepte, de a közélet mocskából egy porszemet sem tudott megszokni. A legmocskosabb alakok ezredik árulása is úgy izgatta, mint az első. Mindenhová odakacsázott, ahol ki kellett állni valamiért, sem a lelkesedés, sem az elkeseredés nem hagyta el soha. Nem voltak egzisztenciális szempontjai, és nem is volt egzisztenciája egyáltalán.

Nem volt semmije, csak a tudása és az elvei: „reggelenként korán jelentkezett… Amint megszólalt, az egy másodpercre eső elvek száma ugrásszerűen megnőtt” – írta róla Lévai Júlia a nekrológjában (Élet és Irodalom, 2003. december 12.). Bizony. Sokan vártuk és féltük ezeket a reménytelen reggeli telefonokat, és szaporán hápogtuk a hátokat: – Mit szólsz…? – Hát, csodálkozol? – Ezt azért nem gondoltuk volna! – Hát, nem gondoltuk volna, de gondolhattuk volna. Ami nem tilos, az van. – De ezt már nem lehet tűrni! – Hát, ezt nem lehet betiltani! – De ezt már akkor sem lehet tűrni! – De ezt akkor sem lehet betiltani! – Legalább oda kellene menni, és mutatni, hogy vagyunk. – Hát, már mentünk és mutattuk. És? – De muszáj valamit tenni! – Hát, megírjuk. – És megmentjük a lelkünket? – Hát…

Hát, nem.

Hirdessen Ön is az ETARGET-tel!

Comments are closed.