Forrás: HETEK

Tihanyi Péter

A 86 éves Menczer Gusztáv útja a boldogságig

Anyám vállalkozó, apám zsurnaliszta volt. Istenfélő, nagy műveltségű, tapasztalatokkal bíró nevelő gondozta fiatalságom, Jovanovics Mariska néni. Szerb családban született, Párizsban, Berlinben tanult, és gyönyörűen beszélte a magyart. Barátomék a Bimbó úton laktak, felettük lakott az Eismann család. Tinédzser koromban ott hallgattam olyan ragyogó emberek csevegését, mint Germánus Gyula, Máray Sándor, Zilahy Lajos, Heltai Jenő, elképesztő egyetem volt. Harmadéves orvostanhallgató voltam, mikor egy augusztusi napon ebédre hazajőve anyám azt mondta, valaki keresett, majd visszajön. Ebéd után vásárolni mentünk, és visszaérve a házunkkal szemben várt az az ember. Úgy mutatta, mintha nagyon megörült volna nekem, és elhívott beszélgetni a felrobbantott Margit hídhoz, ahol egyszer csak két hatalmas ember lépett mellém, az egyikük pisztolyát a fejemhez nyomta és közölte, le vagyok tartóztatva. A Vilmos királynő útra vittek, a Szmers rabja lettem mint fasiszta kém.

Fotó: Somorjai László

A Szmers valójában a Csekához (Összoroszországi Rendkívüli Bizottsághoz) tartozó titkosszolgálat, amely a háború utáni bosszúállást végezte, és elősegítette a bolsevista megfélemlítést, az ingyen munkaerőt, utat nyitott és tökélyre vitte a parttalan kivégzéseket.

Tíz év kényszermunkára ítéltek, azt sem tudom, miért. Sopronban vagoníroztak be, karácsony előtt érkeztünk Harkovba. Nagyon sok társam már a szállítást sem élte túl, holtan kellett kidobni őket a vagonból a fagyott földre. Többször voltam eszméletlen, mint öntudatomnál, harmincöt kilóra lefogytam. Amikor megláttam a térdem, megrémültem, akkora volt, mint egy focilabda, de rájöttem, a térdem rendben van, csak alatta és körülötte nem volt már hús, se izom. Föléltem. A rabtelep kórházába vittek. Hamarosan ötven kiló lett a súlyom, így indultam a rabkórházban a medicina szép és életmentő útján. Amit nem tanultam meg az egyetemen, azt a kórházban tanultam meg, orvosként dolgoztattak.

Amire addig neveltek, annak itt semmi hasznát nem vettem. Csak az tudta túlélni a borzalmakat, illetve annak volt esélye a túlélésre, aki képes volt kidolgozni magának egy nagyon egyszerű túlélési stratégiát: hogy lehet a keveset, az öt deka kenyeret úgy beosztani, hogy ne halj éhen; hogy lehetsz olyan erős, hogyha bekómálsz is az éhségtől, ne nyúlj a másikéhoz; hogy lehet élni, dolgozni mínusz 50-60 Celsius fokban; hogyan tudsz naponta hálát adni Istennek, hogy élsz; hogyan lehet nem a fájdalomra, nem a nélkülözésre figyelni; hogy lehet a halál realitásával körülvéve reménykedni a szabadulásban. Aki ezekre nem tudott válaszolni, az meghalt. Elég hamar.

Közeledett 1946 karácsonya. Mivel elég jól beszéltem a konyhaoroszt, engem bíztak meg a kórházban lévő magyar rabok – tizenöten voltunk – szentestéjének megrendezésével. Szereztem egy cirokseprűt, a cirkot levágtam, a farészébe kis lukakat fúrtam, és a cirkot beledugtam, ezek voltak a fenyőfa ágai. A kenyéradagunkból kis díszeket gyúrtunk, azt az ágakra tettük. Imádkoztunk, és csillogó szemekkel kívántunk szent karácsonyt egymásnak, de a legjobb karácsonyi gyógyszer az volt, hogy egymás kezét fogva kisírtuk magunkat.

Rövid időn belül egyértelmű lett, hogy az életben maradásom legfontosabb pillére az Istennel való állandó kapcsolatom. Ezek nem is imák, inkább beszélgetések voltak, elmondtam a nap történéseit, és szinte a bőrömön éreztem, hogy valaki hallja, tanít a túlélésre, biztat, nyugalmat, erőt ad.

El kellett fogadni az elfogadhatatlant, hogy a rabtartóimnak maximálisan ki vagyok szolgáltatva, hogy ellenük nem lázadhatok, és minden munkát, amire csak kényszerítenek, el kell végeznem. Minden lehetőséget megragadtam, hogy szellemileg is elfoglaljam magam. Ez lehetett egy beszélgetés is akár egy műveletlen analfabétával. Tíz év alatt a legegyszerűbb emberektől kaptam a legtöbbet. Megtanultam azt, hogy az élet a legbonyolultabb dolog a világon, amit csak leegyszerűsíteni szabad, csontig le kell fejteni mindent, egészen odáig, ahol már csak a nemek és az igenek vannak.

Felidéztem és folyamatosan ismételtem magamban mindazt, amit valaha tanultam, olvastam, legyen az vers, irodalmi alkotás, egyetemi előadás, bármi. És még valami – amit csak addig volt nehéz betartani, amíg létezett a nevünk – óvakodni kellett attól, hogy a smasszerek a nevemet velem azonosítsák, különben bármi történt a táborban, lopástól a gyilkosságig, azt kiáltották ki elkövetőnek, akinek a nevét tudták. És az ilyent éjjel baltával agyonvágták.

Az ottlétem alatt havonta nyolc-tízezer rabot hajóztattak Szibéria távol-keleti részeibe, leginkább Kolimára. Egyszer csak én is sorra kerültem. Egy teherszállító komp belsejében ötezrünket bezsúfoltak, sós halat ettünk, víz nem volt, félmeztelenül kínlódtunk a vízhiánytól. A legtöbben mégis túléltük, százötvenen haltak meg az úton. Kolima pokláról egykori rabtársam, Varlam Salamov tudósított dermesztő pontossággal.

1953. március 5-én a munkatábor rádiója megszakította az adását: meghalt Sztálin. Ez a hír azonnal összehozta a rabtelepen lévő magyarokat: jó, hogy meghalt az a dög, de hogyan tovább? A bajuszos volt a fix pont, de most ki jön helyette, ki lesz az új gazda? Horváth Laci mindnyájunk egyetértésével azzal zárta az értekezletet, hogy holnap reggel úgyis le kell menni a bányába, úgyhogy menjünk aludni. Egy hónappal később először a németeket, aztán a magyarokat, és pár napra rá a távol-keletieket már nem vitték munkára. Az esti lefekvés előtt bejött az állambiztonságis, mi ugyanúgy haptákba vágtuk magunkat, jelentettünk és vigyázzba álltunk, mint máskor. Ő viszont lazán, köztünk sétálva ezeket kérdezte: “Na, hogy ízlett a vacsora, uraim? Nem fáznak? Hogy érzik magukat?” A döbbenet csendjétől saját levegővételünket is dübörgésnek hallottuk, majd megállt és folytatta: “Hallgatnak…, hát igen… mert maguk is csak ezt a nyavalyás csekista egyenruhát látják rajtam, de hogy mi van a lelkem mélyén, mi van a szívemben, arról fogalmuk sincs. Uraim, bocsánatot kérek önöktől, hogy megzavartam a lefekvésüket.” Nem tudtam eldönteni, hogy saját színeváltozását készíti elő, vagy csak komédiázik. De az biztos, hogy akik ehhez az egyenruhához és szervezethez tartoznak, azok kezéhez sok százezer, sőt, millió ártatlan sorstestvérem vére tapad.

A várakozás egyre nehezebb napjait egy érdekes bejelentés “színesítette”. Az esti népszámláláskor a rabtelep parancsnoka középre állva ezt mondta: “Holnap estére valószínűleg a létszámunk egy fővel gyarapodni fog. Az önök kínjainak legfőbb kiagyalóját, a világ leghíresebb gyilkosát, Beriját tegnap letartóztatták, és valószínűleg erre a rabtelepre szállítják.” Miközben a rabok tapssal köszöntötték a hírt, én csendben megjegyeztem: sic transit gloria mundi.

Eljött a hazatérés órája, elköszöntünk az ottmaradottaktól, és hajóra ültünk. A Csendes-óceánon a napfelkelte lélegzetelállító volt. Hajnali kettő volt, és minden szurokfekete. Egyszer csak a horizonton valami változni kezdett, kontúrja lett a látóhatárnak, ez a kontúr pár perc múlva kékülni kezdett, és húsz perc múlva minden csodálatos enciánkék volt: a víz, a levegő, köröskörül minden, majd középen egy narancssárga kis pont hatalmas kerek fénnyé növekedett. Egy órán belül ez a ragyogás betöltötte az addig enciánkék horizontot, mintha tíz méterre lett volna tőlem a nap, úgy éreztem, ha kinyújtom a kezem, elérem. Majd gyorsan egyre magasabbra és magasabbra szállt, és eltűnt az égben. Szóval egyszer csak világos lett. Mintha Isten azt üzente volna: mindennap ilyen csodát élhetsz át, ha akarod. És abban a pillanatban mintha kitörölte volna azt a sok-sok évi fájdalmat a szívemből.

Délelőtt érkeztünk Csapra, a másik vágányon állt egy vonat MÁV felirattal. Mikor felszálltunk, úgy sírtunk, mint a kisgyerekek, miközben énekeltük a magyar Himnuszt. Elindult a szerelvény, vitte a sok száz, nyolc-tíz évet lehúzott magyar politikai rabot. Útközben rádión hallgattuk a Londonból közvetített angol-magyar mérkőzést, a hat-hármat. Micsoda öröm volt a győzelem, de arról, hogy ez a nap egyben kétezer magyar szabadulásának napja is volt, évtizedekig nem beszélhettünk.

Mint egy utazó az ismeretlen városban, úgy léptem ki a Nyugati pályaudvarról a Marx térre. Mikor utoljára ott jártam, Berlini térnek hívták. Ez az a város, ahol születtem? Mintha mindenki rohanna valahová, ahonnan nem szabad lemaradnia. A maradék pénzemből vettem egy újságot, Szabad Nép volt a címe. Megkerestem a régi házunkat, megtudtam, hogy anyám öt éve halott, apám Ausztriában él, a nővérem valahol Békásmegyeren. Fölszálltam egy hatos villamosra, jött a kalauz, elővettem a megmaradt négy forintomat, és kértem egy jegyet. Milyet? Nem tudom. Végignézett rajtam, és mintha rájött volna, honnan jövök, megkínált egy cigarettával, Ötéves Terv volt a neve, majd továbbment. Mit csináljak, hova menjek? Szinte elvesztettem a talajt a lábam alól. A gyönyörű napfelkeltére gondoltam és a rabtelepi karácsonyokra, és elhatároztam, hogy újrakezdek mindent.

Sikerült?

Nézze, nyolcvanhat éves múltam, nagyjából egészséges vagyok, tizenheten ülünk ünnepekkor az asztalhoz, ebből kilenc az unokám. Ez az igazi kárpótlás az elszenvedett borzalmakért. Megtanultam tisztelni a termőföldet, és szeretni az embert. Minden embert, mert minden ember értékes. Még a kínzóim is. Nagyvonalú lettem. És tulajdonképpen boldog. Úgy érzem, a jó Isten mindent megadott.

Comments are closed.