Forrás: HVG

Interjú

December 15-től 2008. február 10-ig látható a Műcsarnokban a belga kortárs művészet nemzetközi viszonylatban legjegyzettebb művésze, Luc Tuymans retrospektív kiállítása. Amikor a most 49 éves Tuymans a kilencvenes évek közepén festményeivel megjelent az éppen más médiumok által uralt kortárs színtéren, sokan a klasszikus médium egyik megújítójaként, a diskurzusba visszavezető alkotójaként tekintettek rá. Munkái a piacon is hamar elérték a sztárművészek árszintjét: dollár-, font- és eurószázezreket fizetnek vásznaiért, sőt ma már a milliós kategóriában eladott Tuymans-festményekről szóló hírek sem okoznak meglepetést.

A Műcsarnok kezdeményezte kiállítás (kurátorai Petrányi Zsolt és Pribilla Ottilia antwerpeni galériás) első szereplése lesz régiónkban. Innen Varsóba és Münchenbe, a tárlat létrehozásában közreműködő társintézményekhez, a Zachetába, illetve a Haus der Kunstba utazik tovább.

Műértő: Kezdjük a műcsarnoki kiállítással!

Luc Tuymans: Visszatekintő tárlat lesz, a hetvenes évek közepétől 2004 – 2005-ig készült munkákat mutatok be. Ezenkívül egy falfestményt kifejezetten a Műcsarnok számára készítek a helyszínen. A kiállítás célja elsősorban a munkáim megismertetése Magyarországon és a régióban. A 71 képet nem kronológiai rendben, hanem különböző szempontok szerint csoportosítva helyezzük el.

Műértő: Tematika szerint?

L.T.: Nem csak tematikus csoportokba rendezzük a műveket. Lesznek persze történeti, első látásra a történelemmel foglalkozó munkák is. Például a Die Zeit (Idő) című, négy részből álló mű, amelyik a II. világháborúhoz nyúl vissza. Megjelenik benne a holokauszt – annak a Reinhard Heydrichnek a portréja, aki, hogy úgy mondjam, kidolgozta a holokauszt “logisztikáját”. De ennél több rétegű lesz az anyag. Szerepel a The Worshipper (A hívő) is, amely a vallással, a fundamentalizmussal és a fanatizmussal foglalkozik. Éppen most véglegesítjük a művek elrendezését (az interjú november elején készült – a szerk.). A Műcsarnok hatalmas átriumában a jelenlegi állás szerint kisméretű munkák szerepelnek majd, s a modellek világára, a modellezésre utalnak. A gigantikus tér és az apró képek így dialógusba kerülnek. A modellezésben megjelenik a megalománia ideája is, az apró dolgokkal való eljátszadozáson, rendezgetésükön keresztül a mindenhatóság érzete.

Műértő: A történelem mint történetiség és a politika mint a jelen lévő történelem, az adott pillanat történelme állandó eleme a munkáinak.

L.T.: Sokan akartak már a XIX. századi történeti festőkéhez hasonló kategóriába besorolni, a műfaj megújítójaként megközelíteni. Ennél azonban a munkák rétegei lényegesen összetettebbek. Sokkal inkább a valóság és a reprezentáció kérdéseiről van szó — ezekkel és tartalmi elemekkel, jelentésrétegekkel dolgozom, amelyek sok szempontból meghaladják a figuratív reprezentációs aspektust. A sokrétegű vizuális elem révén nem egy jelentés, hanem jelentésrétegek rendszere, hálózata jön létre. Nem tényeket és valóságelemeket reprodukáló vagy leképező, hanem rekonstrukciós aktus eredményeként tekintek a művekre. Hiszen a puszta reprodukció már önmagában sem lenne adekvát, mivel az emlékezetre hagyatkozik, márpedig az szintén nem hiteles, csalhatatlan, objektív forrás.

Tömegmédia, politika, művészet

Műértő: Munkáiban gyakran felbukkannak a tömegmédiából ismerős képek. Jó példa erre Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter portréja.

L.T.: A műveimre részben áll, hogy kötődnek a médiában megjelenő képekhez. Az említett munka egy Proper (igazi, megfelelő, helyes, valóságos) című kiállításon szerepelt New Yorkban, 2005-ben. Jelentésrétegeinek egy része aktuális, a mindennapokhoz közvetlenül kötődő, a többi viszont nem. A kiállítás címe, a Proper fogalma annak ellentettjét, az impropert is szükségszerűen implikálja. A kép társadalom egészére vonatkozó jelentése utalás arra, hogy a társadalom mára a korábbinál jóval konzervatívabbá vált. Ugyanez a gondolat jelenik meg a Ballroom Dancing (Báli tánc, 2005) című képemben is. Harmincas-negyvenes évekbeli népszerűségük után mára újra divatba jöttek a bálok. Az interneten szörfölve bukkantam rá egy texasi bálon valamikor 2004-ben készült fotóra. A bált egy texasi kormányzó adta. A festmény alapötlete ettől a fotótól származik. Nem sokkal azután, hogy ezt a fényképet megtaláltam, Condoleezza Rice Belgiumba látogatott, és találkozásuk alkalmával külügyminiszterünk enyhén szexista kijelentést tett róla. Valami olyasmit mondott, hogy Rice erős asszony, és nem csúnya (not unpretty). Én pedig a két dolgot összekapcsoltam, és ahelyett, hogy direktben bíráltam volna a Bush-kormányzatot, úgy éreztem, sokkal jobb, ha a benne megnyilvánuló torzulásokat mutatom meg – erre szolgált Condoleezza Rice portréja. A dolog ironikus oldala, hogy a rabszolgaságot Amerikában annak idején a republikánus párt törölte el, nem a demokraták (mert időközben a két párt ideológiailag helyet cserélt – a szerk.) . Mindehhez egy harmadik réteg kapcsolódott: találtam egy kézikönyvet, amelyet amerikai háziasszonyok számára írtak. Benne praktikus tanácsok, például arról, hogyan kell rendesen, hagyományos módon megteríteni egy asztalt. Condoleezza Rice-szal és Colin Powellel kapcsolatban az is érdekes, hogy afroamerikai családból származnak, és egy olyan társadalomban, amely korábban (a hagyományaiban) magában hordta a rasszizmust, ők felépítették a maguk konzervativizmusát. A Rice-ról készült festmény tehát olyan mű, amelynek a jelentésrétegei túlterjednek egy politikus portréján. Ugyanezen a kiállításon szerepelt a Demolition (Házbontás, 2005) című képem is. Ezen egy ház bontásának porfelhője látható, és ez szeptember 11-ére vonatkozó asszociációkat is kelthet, de a konkrét motívum egy chicagói ház volt. A MoMA ezt is, és a Rice-portrét is megvásárolta. Az utóbbiról a vásárlásról döntő vezető azt mondta, többek között azért veszik meg, mert közszereplő jelenik meg rajta, ezért indolkolt, hogy közgyűjteménybe kerüljön. Egy magángyűjteményben akár félreérthető is lehetne.

Műértő: Ha már szeptember 11-nél tartunk: a terrortámadás után hatalmas csendéletet festett (Still Life, 2002) –  benne almával.

L.T.: Sohasem hittem, hogy egy művet eleve meg lehet tölteni politikai tartalommal. Egy bizonyos pillanatban lehet politikai tartalma. Az említett munkát a Documenta 11-re készítettem. A Still Life-ban fontos az understatement, vagyis az, hogy egy állítást nem közvetlenül – vagyis nem konkrét figurális tárgyiasságában és annak egy az egyben megfelelő eszközökkel – teszünk. A kép hatalmas (347×500 cm), a gyümölcsök látványa így már közvetlenül nem élvezhető, nem feldolgozható. Szeptember 11. után a teljességet, a harmonikus egészt megmutatni, a kettőt kontrasztba helyezni – ez volt a szándékolt csavar, amit sokan megértettek. A feleségemmel egyébként éppen New Yorkban tartózkodtunk a támadás idején, s a mű a személyes reakcióm az eseményre.

Műértő: A képei ebben az értelemben is a figurativitás, a reprezentáció és a konceptualitás festői kérdéseit feszegetik.

L.T.: Olyan időszakban kezdtem festeni, amikor nem volt magától értetődő, hogy egy művész fest. Sokan azt mondták, a festészet már halott. Az erről szóló diskurzust én valójában nevetségesnek tartom. Az, hogy a festészet már nem “a” kitüntetett médium, csak még fontosabbá teszi, mert a periferiális művészet egyre erősebbé válik. Ami a figurativitás kontra absztrakció kérdését illeti: ha egy régi mester munkáját az ikonografikus, a vallásos vagy egyéb narratív jelentéseitől, kontextusától megfosztva, azokat nem ismerve szemléljük, egy absztrakt műalkotás előtt állunk. Számomra a figurativitás ezért absztraktabb, mint maga az absztrakt festészet, az absztrakció pedig emotívabb, mint a figurális művészet. (www.mucsarnok.hu)

Kozma Zsolt

Comments are closed.